Park Chan-wook új filmjében – hozzá képest – kevés a vér és sok az érzelem. A titokzatos nő úgy tud romantikus lenni, hogy végig megőrzi a thrillerszerű feszültséget: a műfaji sémákat bravúrosan váltogató, egyszerre szövevényes és letisztult alkotás.

Park Chan-wook az utóbbi évtizedben rendezett filmjeivel (különösen A szobalánnyal) kivívta, hogy ne „csak” az Oldboy rendezőjeként tekintsenek rá – bár a Tarantino által vezetett cannes-i zsűri által annak idején megérdemelten Arany Pálmával honorált, görög sorstragédiába oltott erőszakbalett sikere elhomályosította a koreai rendező bosszútrilógiájának másik, hasonlóan kiváló darabját, A bosszú asszonyát is. A „titokzatos nő” karaktere (hogy a talán túlságosan direkt magyar címadásra hivatkozzunk) a kezdetektől jelen van Park munkáiban, sőt talán a filmi elbeszélés egyik legfőbb strukturáló motívuma: így van ez a Lady Vengeance-ben, a Stokerben, A szobalányban és a legutóbbi opuszban is.

A titokzatos nő abban hasonlít A szobalányra, hogy középpontjában egy rejtélyes és manipulatív(nak tűnő) fiatal nő áll, akinek a meglehetősen kiismerhetetlen motivációi köré szerveződik a cselekmény: esztétizált szexualizáltságából azonban Park elhagyta a szexualitást (és érzelmességgel – de nem érzelgősséggel – helyettesítette), az esztétizált, lenyűgöző látványvilágot azonban nem. A fiatal feleség, Seo-rae (Tang Vej), akinek idős sziklamászó férje tisztázatlan körülmények közt zuhant le kedvenc hegycsúcsáról, valamiféle ősi ártatlanság megtestesítőjeként lép elénk – és a nyomozást vezető detektív, Hae-jun (Park Hae-il) elé –, hogy aztán egyre több, múltjából és jelenéből felszínre kerülő elem árnyalja ezt a képet; de ebben önmagában semmi rendkívüli nincs. Park (aki forgatókönyvíróként is jegyzi a filmjét) azonban sokáig ravaszul elhiteti velünk, hogy a tét a rejtély kibogozása, vagyis annak kiderítése, hogy öngyilkosság volt-e a sziklamászó halála, vagy pedig öngyilkosságnak álcázott emberölés, amit az özvegy követett el – és csak lassan (van rá idő, a játékidő közel két és fél órás) „világosodik meg elménk”, hogy egészen másról beszél.

A koreai direktor mesterien játszik a műfajokkal, szinte végig kitartja a hitchcocki suspense-t, és egy noiros atmoszférájú világot épít fel, amelyből nem hiányozhat a kiégett, állandó álmatlanságban szenvedő, életközépi válságát élő nyomozó és a veszélyesen vonzó femme fatale figurája sem – ez utóbbi titokzatosságát és ezzel arányosan vonzerejét a férfi számára növeli szó szerinti idegensége is (a nő ugyanis kínai). Az egyébként nős detektív egyre kevésbé képes szétválasztani a rendőri munkát és a nő iránti egyre erőteljesebb vonzalmát, és ez óhatatlanul vezet oda, hogy elveszíti az ellenőrzést nemcsak a saját érzelmei, de a nyomozás felett is – azaz nem képes professzionálisan végezni a feladatát, és egyre mélyebbre merül a (lehetséges) bűnpártolás és a bűntudat spiráljában. Mindeközben pedig megoldatlan ügyei kísértik, hűséges „társként”: „Szeretnék az egyik megoldatlan ügyed lenni” – mondja a történet egyik fordulópontját követően a nő, utalva a férfi megszállott ragaszkodására felderítetlen eseteihez, és ennek a kijelentésnek nem a nyomozás folyamatát, hanem a köztük lévő kapcsolatot illetően van relevanciája.

Park Chan-wook vizuális megoldásai egyfajta valószerűtlenséget kölcsönöznek ennek az eleve kudarcra ítélt kapcsolatnak, a szokatlan beállítások és nézőpontok, egymásra rétegződő képek és párhuzamos vágások pedig elbizonytalanítják a nézőt, és a különböző valóságállapotok közti átjárhatóság érzetét keltik. A ráérős és feszültségteli thrillerként hömpölygő történet utolsó harmadára lényegében regisztert vált: jelképekkel, rejtett utalásokkal átszőtt, csendes és tragikus románca egy másik nagy koreai, az idő előtt elhunyt Kim Ki-duk műveit juttathatja eszünkbe.

Szimbolikája a mélységeket és magasságokat, a víz és a hegy pólusait kapcsolja össze, a filmben elhangzó Konfuciusz-idézet szellemében: „A bölcs ember a vizet szereti, az erényes a hegyvidéket.” Ehhez teszi hozzá a nő: „Nem vagyok erényes, a tengert szeretem”. A tengert, amely elnyel mindent, bizonyítékokat, életet, szerelmet egy (talán túlzottan is) patetikus és poétikus fináléban. A titokzatos nő nem mérföldkő, mint az Oldboy volt közel húsz éve, a koreai mesternek valószínűleg nem ez a legjobb, de kétségkívül a leglíraibb és legmegindítóbb alkotása.