Park Chan-wook: Stoker Park Chan-wook: Stoker

Alice Rémmeseországban

Park Chan-wook: Stoker

ÉRTÉKELD A FILMET!
Stoker
Chan-wook Park
2013

A Filmtett szerint: 9 10 1

9

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Park Chan-wook megérkezett Hollywoodba. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert voltak olyan ázsiai kollégái, akik az álomgyárba tartván útközben valahol elvesztették önmagukat (hogy nem kizárólag saját hibájukból, az más kérdés). A koreai film „öregfiújának” tengerentúli debütje azonban – hiányosságai ellenére – magán viseli mindazokat a stílusjegyeket, amelyek miatt korábban is szerették, akik szerették.

Hogy mi szüksége volt/van Hollywoodnak Park Chan-wook-ra, az nem kérdés, fordítva viszont annál inkább: milyen indokai lehettek a dél-koreai bosszútrilógia (A bosszú ura, Oldboy, A bosszú asszonya) világszerte ünnepelt rendezőjének, hogy elfogadjon és megrendezzen egy – fogalmazzunk így – becsületes iparosmunkának számító forgatókönyvet, amelyet az amerikai producerek nagyjából ezzel az alapállással tolhattak eléje: kedves Mr. Park, lenne szíves megrendezni ennek a tehetséges kezdő fiatalembernek a dolgozatát, mert Mr. De Palma sajnos éppen nem ér rá. Park úr pedig elvállalta, és bebizonyította, hogy a rendezői géniusz megváltozott körülmények között sem vész el, csak (kicsit) átalakul.

Azt a fajta, klasszikussá nemesedett hitchcocki suspense-dramaturgiát, amely a Stoker túlhabosított elbeszélésének mélyén rejlik, elkeserítően könnyű – kellő tehetség és érzékenység híján – tucatáruvá silányítani. Adott egy életkorának megfelelően dacos kamaszlány, akinek szeretett édesapja gyanúsnak is nevezhető körülmények között halálos autóbalesetet szenved (épp a lány tizennyolcadik születésnapján), a temetés napján pedig megjelenik egy titokzatos, világjáró nagybácsi, akinek addig jóformán a létezéséről sem tudtak, és meghatározatlan időre odaköltözik hozzájuk. Mondanom sem kell, azonnal látszik rajta, hogy valójában mást akar. Hogy múltja vélhetően súlyos titkot rejt. És így tovább. A film készítői olyannyira nem rejtik véka alá a hitchcockiánus indíttatást, hogy a halott édesapa öccsét „Uncle Charlie”-nak hívják, mint A gyanú árnyékában nagybácsiját, később pedig egy Psycho-hommage-ra is sor kerül. (De ha megveszek, sem értem, miért döntöttek egy kultúrtörténetileg olyannyira terhelt név és cím mellett, mint a Stoker.)

A koreai rendezőnek – korábbi munkáival ellentétben – nincs köze a forgatókönyvhöz, viszont magával vitte állandó operatőrét, Chung-hoon Chungot, és nagyon helyesen tette: sikerült olyan vizuális világgal körülbástyázni a vékonyka alaptörténetet, ami az első perctől rabul ejti a nézőt. India (mert, újabb egzotikum, így hívják a főhős kamaszlányt) filmkezdő monológjával összhangban – amely szerint az ember ki van szolgáltatva környezetének, ő pedig egyfajta „hatodik érzékkel” rendelkezik ahhoz, hogy a dolgok mélyére lásson – a Park–Chung páros nagy jelentőséget tulajdonít az embert körülvevő tárgyi világra való ráközelítésnek, a kamerakezelés (a szokatlan beállítások, váratlan mozgások, lassítások révén) és a vágás (elsősorban a párhuzamos montázs ihletett alkalmazásával) minden apróságot a titokzatosság aurájával ruház fel. A dolgok rejtett, láthatatlan természetének felmutatása ez: Park filmjének mikrovilágában már egy metronóm kattogása is a frászt hozzá ránk, és nyomasztó hangulata van egy repedező tojáshéjnak vagy egy virágvázának is. Kevés olyan alkotóval találkozni, akinek filmjében a vizuális stílus (az a bizonyos „kézjegy”) ennyire uralja az elbeszélés egészét – David Lynch jut most eszembe, még értelmezhető(bb) korszakából.

Mégis, a koreai direktor, jó érzékkel, még a leginkább hátborzongató pillanatokban (mint a lenyűgöző lámpaeffektusokkal tűzdelt pincejelenet) sem megy el az öncélú sokkolásig – a Stoker rémmese, de nem horror, a viktoriánus álomvilágban mozgó India nem a kísértő japán szellemlányokat idézi (bár vizuálisan ezzel is eljátszik néhol), hanem a Lewis Carroll-alapmű Alice-ét, akinek felnőtté válása az őrület pokolkörein át vezet. Park filmjében minden karakter a helyén van: Mia Wasikowska (mellesleg ő alakította a címszereplőt Tim Burton Alice-filmjében) magába zárkózó, a kivárás technikáját alkalmazó „pszichó”-gyereklánya, Matthew Goode némiképp motivációhiányos, ám annál ördögibb sármőrje és Nicole Kidman kissé labilis idegállapotú, erotikusan vonzó anyafigurája nagyszerű háromszöget rajzol meg. Ennek a felkavaró viszonynak a lényegét találóan fogalmazza meg a bácsikája barátkozási kísérletét elhárító lány: „Nincs szükségünk arra, hogy barátok legyünk. Mi egy család vagyunk.”

A Stokerben a klasszikus pszichotrillerek mesterien alkalmazott feszültségteremtése találkozik a távol-keleti bűnfilmek extremitásával, hogy végül kikerekedjék egy enyhén szólva rendhagyó „coming-of-age” történet. Park Chan-wook jött, látott és győzött; Alice pedig megjárta Csodaországot, és felénk tart éppen. 

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

A Filmtett szerint:

9

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Friss film és sorozat