Park Chan-wook megérkezett Hollywoodba. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert voltak olyan ázsiai kollégái, akik az álomgyárba tartván útközben valahol elvesztették önmagukat (hogy nem kizárólag saját hibájukból, az más kérdés). A koreai film „öregfiújának” tengerentúli debütje azonban – hiányosságai ellenére – magán viseli mindazokat a stílusjegyeket, amelyek miatt korábban is szerették, akik szerették.
Hogy mi szüksége volt/van Hollywoodnak Park Chan-wook-ra, az nem kérdés, fordítva viszont annál inkább: milyen indokai lehettek a dél-koreai bosszútrilógia (A bosszú ura, Oldboy, A bosszú asszonya) világszerte ünnepelt rendezőjének, hogy elfogadjon és megrendezzen egy – fogalmazzunk így – becsületes iparosmunkának számító forgatókönyvet, amelyet az amerikai producerek nagyjából ezzel az alapállással tolhattak eléje: kedves Mr. Park, lenne szíves megrendezni ennek a tehetséges kezdő fiatalembernek a dolgozatát, mert Mr. De Palma sajnos éppen nem ér rá. Park úr pedig elvállalta, és bebizonyította, hogy a rendezői géniusz megváltozott körülmények között sem vész el, csak (kicsit) átalakul.
Azt a fajta, klasszikussá nemesedett hitchcocki suspense-dramaturgiát, amely a Stoker túlhabosított elbeszélésének mélyén rejlik, elkeserítően könnyű – kellő tehetség és érzékenység híján – tucatáruvá silányítani. Adott egy életkorának megfelelően dacos kamaszlány, akinek szeretett édesapja gyanúsnak is nevezhető körülmények között halálos autóbalesetet szenved (épp a lány tizennyolcadik születésnapján), a temetés napján pedig megjelenik egy titokzatos, világjáró nagybácsi, akinek addig jóformán a létezéséről sem tudtak, és meghatározatlan időre odaköltözik hozzájuk. Mondanom sem kell, azonnal látszik rajta, hogy valójában mást akar. Hogy múltja vélhetően súlyos titkot rejt. És így tovább. A film készítői olyannyira nem rejtik véka alá a hitchcockiánus indíttatást, hogy a halott édesapa öccsét „Uncle Charlie”-nak hívják, mint A gyanú árnyékában nagybácsiját, később pedig egy Psycho-hommage-ra is sor kerül. (De ha megveszek, sem értem, miért döntöttek egy kultúrtörténetileg olyannyira terhelt név és cím mellett, mint a Stoker.)
A koreai rendezőnek – korábbi munkáival ellentétben – nincs köze a forgatókönyvhöz, viszont magával vitte állandó operatőrét, Chung-hoon Chungot, és nagyon helyesen tette: sikerült olyan vizuális világgal körülbástyázni a vékonyka alaptörténetet, ami az első perctől rabul ejti a nézőt. India (mert, újabb egzotikum, így hívják a főhős kamaszlányt) filmkezdő monológjával összhangban – amely szerint az ember ki van szolgáltatva környezetének, ő pedig egyfajta „hatodik érzékkel” rendelkezik ahhoz, hogy a dolgok mélyére lásson – a Park–Chung páros nagy jelentőséget tulajdonít az embert körülvevő tárgyi világra való ráközelítésnek, a kamerakezelés (a szokatlan beállítások, váratlan mozgások, lassítások révén) és a vágás (elsősorban a párhuzamos montázs ihletett alkalmazásával) minden apróságot a titokzatosság aurájával ruház fel. A dolgok rejtett, láthatatlan természetének felmutatása ez: Park filmjének mikrovilágában már egy metronóm kattogása is a frászt hozzá ránk, és nyomasztó hangulata van egy repedező tojáshéjnak vagy egy virágvázának is. Kevés olyan alkotóval találkozni, akinek filmjében a vizuális stílus (az a bizonyos „kézjegy”) ennyire uralja az elbeszélés egészét – David Lynch jut most eszembe, még értelmezhető(bb) korszakából.
Mégis, a koreai direktor, jó érzékkel, még a leginkább hátborzongató pillanatokban (mint a lenyűgöző lámpaeffektusokkal tűzdelt pincejelenet) sem megy el az öncélú sokkolásig – a Stoker rémmese, de nem horror, a viktoriánus álomvilágban mozgó India nem a kísértő japán szellemlányokat idézi (bár vizuálisan ezzel is eljátszik néhol), hanem a Lewis Carroll-alapmű Alice-ét, akinek felnőtté válása az őrület pokolkörein át vezet. Park filmjében minden karakter a helyén van: Mia Wasikowska (mellesleg ő alakította a címszereplőt Tim Burton Alice-filmjében) magába zárkózó, a kivárás technikáját alkalmazó „pszichó”-gyereklánya, Matthew Goode némiképp motivációhiányos, ám annál ördögibb sármőrje és Nicole Kidman kissé labilis idegállapotú, erotikusan vonzó anyafigurája nagyszerű háromszöget rajzol meg. Ennek a felkavaró viszonynak a lényegét találóan fogalmazza meg a bácsikája barátkozási kísérletét elhárító lány: „Nincs szükségünk arra, hogy barátok legyünk. Mi egy család vagyunk.”
A Stokerben a klasszikus pszichotrillerek mesterien alkalmazott feszültségteremtése találkozik a távol-keleti bűnfilmek extremitásával, hogy végül kikerekedjék egy enyhén szólva rendhagyó „coming-of-age” történet. Park Chan-wook jött, látott és győzött; Alice pedig megjárta Csodaországot, és felénk tart éppen.
