Az idén 70 éves Dario Argentót gyakran nevezik az „olasz Hitchcocknak”, pedig filmjeik között legalább annyi a különbség, mint a hasonlóság. A suspense mesterének legendás precizitással optimalizált közönségfilmjeivel szemben Argento önnön pszichéjének legmélyére indul kínzó és kalandos felfedezőútra, rémálomszerű egotripjei így inkább gyermekkori kedvencéhez, E. A. Poe-hoz teszik hasonlatossá.
Dario Argento filmjeinek értékeiről a mai napig megoszlanak a vélemények, ami érthető is, hisz a hetvenes-nyolcvanas évek Európájának legextrémebb főáramlatbeli zsánerfilmjei kerültek ki a keze alól. „Dario Argento és köztem csak a költségvetés a különbség” – a hányatott pályájú, de később szintén az olasz horror emblematikus alakjaként emlegetett Lucio Fulci nyilatkozata jól jellemzi Argento fénykorát. A hetvenes-nyolcvanas évek Olaszországában teljes alkotói szabadsággal (filmjeit íróként is jegyzi) és nagy költségvetésből dolgozhatott, ráadásul a lehető legjobb alkotótársakkal, filmjeinek zenéit például már pályája elején Ennio Morricone szerezte, később pedig olyan nemzetközi hírű színészeket rendezett, mint Max Von Sydow, David Hemmings vagy Harvey Keitel. Ultrastilizált akcióesztétikája alapján John Woo-hoz és Sam Peckinpah-hoz hasonlítják, de pályája során rengeteg támadást kapott erőszak- és nőábrázolása, de főleg a kettő együttese miatt. Hazájában sokáig a legjobb esetben is opportunista közönségfilm-gyárosnak tartották, de a francia kritikusok idővel felfedezték szerzőiségét, napjainkra pedig a legjelentősebb európai filmesek között emlegetik, számos monográfia és dokumentumfilm foglalkozik életművével, sőt még a „művészfilm” szó is felmerül munkáival kapcsolatban.1
Művészetét nem szorítja határok közé, ami sokakban szül ellenérzéseket, de jelentősége vitathatatlan. Olyan rendezőkre volt hatással, mint Martin Scorsese, Brian De Palma, John Carpenter, Wes Craven, Sam Raimi és Quentin Tarantino, és nélküle egészen máshogy nézne ki az Elemi ösztön, a Hetedik, a Motel-, a Végső állomás- és a Fűrész-sorozat, valamint három évtizednyi amerikai slasher, a Halloweentől a Sikoly 3-ig.2 Mentora, Mario Bava nyomán a fősodorba emelte a giallo-t (sárga fedelű ponyva-krimikről elnevezett, véres-erotikus olasz horror-thriller), kidolgozta annak markáns zeneiségét, és noha csupán néhány természetfeletti horrort készített, a máig nagy rajongás övezte és sok alzsánert számláló olasz horror is neki köszönhette virágzását.
Dario Argento 1940. szeptember 7-én született Rómában. Apja, Salvatore Argento filmproducer volt, és sokáig ő bábáskodott fia filmjeinél, később pedig Dario öccse, Claudio Argento vette át e szerepet, aki ráadásul testvére nélkül is készített figyelemreméltó filmeket, például Alejandro Jodorowsky (Argento stílusát idéző) Szent vér című remekét. Argento gyermekkori kedvencei a Grimm-testvérek, Andersen és Poe történetei voltak, később pedig a filmekért is rajongani kezdett (Hitchcock, Bergman, a német expresszionizmus és az amerikai film noir hatását említi), de inspirációít nem csak a filmből és társművészeteiből, hanem a folklórból és Freud pszichoanalíziséből is meríti. Középiskolai tanulmányai alatt filmkritikusként, később pedig újságszerkesztőként dolgozott, majd forgatókönyvírásba fogott. Szexkomédiát, háborús drámát és westernt egyaránt írt, utóbbiból egy Bud Spencer nevével fémjelzett tucatdarab (The Five Man Army) mellett találhatunk egy műfajdefiniáló klasszikust is: Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugatát, amelynek történetét Bernardo Bertoluccival közösen írta.
Hitchcock és Bava módszere
1970-ben Argento Frederic Brown The Screaming Mimi című regényéből írt forgatókönyvet A kristálytollú madár (L'uccello dalle piume di cristallo) címen, aminek végül a rendezését is elvállalta, e Hitchcock és Bava stílusában készített, csavaros és látványos giallo pedig örökre meghatározta pályáját. Ma már az „állat-trilógia” nyitó darabjaként tekintünk e filmre, habár ez pusztán a következő két giallojának címében is szereplő állatnevekre utal, amely divattá vált az olasz filmiparban, elég Fulci Ne bántsd a kiskacsát! és Gyík a nő bőrében című kiváló gialloira gondolni. Noha Argento hozott anyagból dolgozott, A kristálytollú madár legtöbb motívuma a leginkább szerzői filmjeiben is visszaköszön. Hőse egy outsider művész, aki fontos információ birtokába jut – tanúja lesz egy bűnténynek, de egy fontos részletet nem tud felidézni –, így egy gyilkos célpontjává válik. A protagonistának két üvegfal közé szorulva kell végignéznie egy gyilkossági kísérletet – Argento itt tökéletes azonosulást enged nézőjének, hogy aztán az orránál fogva vezethesse. Erősségei már itt megmutatkoztak: remekül fejleszti tovább Hitchcock és Bava ikonográfiáját, kameramunkája és színhasználata kiváló, rendhagyó beállításokkal és váratlan közelikkel megspékelt suspense- és horrorszcénái a Psycho leghíresebb jelenetének intenzitását idézik.
A kristálytollú madár hatalmas financiális és kritikai siker lett, Tim Brayton kritikus minden idők egyik legérettebb debütálásának nevezte, Argento későbbi munkái mellett e film mégis csupán szárnypróbálgatásnak tűnik. A rendező számos fogásán javított a későbbiekben: míg A kristálytollú madárban a néző nem láthatja a hős által észrevett kulcsfontosságú részletet, a hasonló alaphelyzetre épülő Mélyvörösben Argento képre komponálja a megoldást, viszont olyan mérnöki precizitással tereli figyelmünket, hogy esélyünk sincs észrevenni. Morricone gyermeki vokállal megfűszerezett score-ja is visszaköszön a Mélyvörösben, immár a Goblin jóval emlékezetesebb szólamaival körítve.
Az állat-trilógia következő darabja, az 1971-ben bemutatott A kilencfarkú macska (Il gatto a nove code) története átlagos giallo-sztori – egy ismeretlen betör egy gyógyszergyártó cég épületébe, de üres kézzel távozik, majd gyilkosságsorozatba kezd –, de Argento rendezése ismét briliáns. Egyik remek húzása az, ahogyan a gyilkost megjeleníti: az arcát nem mutathatja meg, ehelyett az egyik szemgolyójáról készített szuperközelivel oldja meg a snitt-ansnitt problémáját. A film legemlékezetesebb jelenete egy bámulatosan sokkoló montázs, amikor a gyilkos váratlanul egy vonat alá löki áldozatát. Argento a lehető legkülönbözőbb képeket vágja egymásra: a gyilkos szemszögével indít, majd lassítva látjuk a vonat alá zuhanó férfit, utána az elborzadó járókelőkről készített rövid közelik, és az áldozatot vonszoló vonat totálképei váltják egymást, a jelenetet pedig a gyilkos szeméről készített démoni közeli zárja.
A kilencfarkú macskával egy évben bemutatott Négy légy a szürke bársonyon (4 mosche di velluto grigio) története a leginkább felejhető az állat-trilógiából: egy zenekar dobosa önvédelemből megöli támadóját, az esetet azonban valaki lefotózza, és zsarolni kezdi hősünket. Argento itt bizonyítja a leginkább, hogy mesélő helyett inkább vizionárius, a gyilkos filmvégi halálos autóbalesetét például a lehető legjobban kilassítja – e szcéna ihlette a Tarantino-féle Halálbiztos csúcspontjának számító jelenetet.
Fesd vörösre!
Argento 1973-ban tett egy kiruccanást a történelmi vígjáték felé, a The Five Days viszont megbukott, így visszatért a giallohoz, s addigi innovációit összegyúrva és tökélyre fejlesztve megalkotta a zsáner csúcsteljesítményeként emlegetett Mélyvöröst (Profondo rosso, 1975). E film legtöbb összetevője ismerős az állat-trilógiából: a protagonista jellegzetes Argento-hős, vagyis egy outsider művész, aki tanúja lesz egy gyilkosságnak, és nem szabadul az érzéstől, hogy látott egy fontos részletet, amire nem tud visszaemlékezni, így nyomozni kezd a gyilkos után.
A történetét illetően a Psycho és a Nagyítás ötvözeteként jellemezhető Mélyvörös az egyetlen film Argento életművében, amit már forgatókönyvként olvasni is remek élmény lenne, de a csavaros sztori csak hab a tortán a formaiság mellett: a film egyetlen hibája túlzott teatralitása, amit viszont hamar feledtetnek az őrületes kameramozgások és a kreatív vágás, a Bava színeiben pompázó, lehengerlő képi világ, a fantáziadús gore (ami a Végső állomás-mozikat is inspirálta, és a cenzorok 22 percet vágtak ki belőle), valamint a Goblin klasszikussá vált, a gyilkos tébolyát és izgalmát kiválóan kifejező zenei kísérete. A legemlékezetesebb jelenet mégis visszafogottságával tüntet: a David Hemmings alakította hős a gyilkos egykori házában felfedez egy rajzot a falon, ami nyomra vezetheti, de a kép nagyját vakolat fedi. A hős hosszadalmas munkával feltárja a rajzot, ami egy holttest mellett álló gyereket ábrázol késsel a kezében. A karakter végül távozik, ám a kamera a rajzon marad, és az ajtó becsapódása leomlaszt egy darab vakolatot, ami felfedi a rajz harmadik szereplőjét, vagyis hősünk megint lecsúszott a megoldásról – ez bizony a feszültségteremtés magasiskolája. A Mélyvörös ráadásul legalább annyira horror, mint giallo: a film fő konfliktusa a visszatérő múlt, egy elfeledett rémtett kísértése, ami a zsáner legalapvetőbb ismertetőjegye. Argento ezúttal nem pusztán egy véres thrillert készített, immár nyíltan ijesztgette nézőjét, ami itt még csak hellyel-közzel sikerül; mégis ebben képezte magát a továbbiakban.
Suttogások és sikolyok
Miután kihozta a maximumot a giallo zsáneréből, Argento átnyergelt a természetfeletti horrorra, és napjainkig e két műfaj között ingázik. Az 1977-es Sóhajokat (Suspiria) a fáma szerint nagymamája rémtörténetei, akkori élettársa-társírója, Daria Nicolodi (a Mélyvörös női főszereplője) ötletei, illetve Thomas de Quincey Egy angol ópiumevő vallomásai – Suspiria de Profundisa inspirált, de e film a Roger Corman rendezte Az Usher-ház vége és a Disney-klasszikus Hófehérke szerzői ötvözeteként jellemezhető a legjobban. Argento először használ női protagonistát: egy fiatal amerikai lány érkezik egy német bentlakásos balettiskolába, de hamar honvágya támad, mivel tanárai mind boszorkányok, az igazgatónő pedig maga a Sóhajok anyja, a világ minden bajáért felelős három boszorkány egyike. A sztori természetesen csak alibi, hogy Argento bemutathassa teljes rendezői repertoárját, a megszokott vizuális brillírozást, a Goblin közreműködésével készített atmoszférikus hangzással, szürreális-pszichotikus mozgóképes varázslattá formálva. A Sóhajok véleményem szerint dionüszoszi képi és hangvilága miatt a hetedik művészet egyik csúcsteljesítménye, amit remekül jellemez Adam Simon dicsérete, miszerint e film a legjobb bizonyítéka annak, hogy „a mozi nem szöveg, hanem élmény”.
Argento művészetének vitatott megítélését jól példázza, hogy az első magyar nyelvű, a Galaktika hasábjain megjelenő kritika 0%-os értékelést adott a filmnek, amit némileg kompenzál Kovács Marcell a Filmvilágban megjelent kritikája, mely szerint a Sóhajok a „hetvenes évtized legjobb európai horrorfilmje” és „a horror műfaján túlmutató, lenyűgöző lidérces látomás”.
1Erről bővebben lásd: Kömlődi Ferenc: Sóhajok, könnyek, sötétség – Dario Argento poklai. Filmvilág, 1997/08, pp. 36-38. és Wostry Ferenc: Vérvörösben (Dario Argento). Filmvilág, 2007/04, pp. 24-29.]
2Erről bővebben lásd: McDonagh, Maitland: Broken Mirrors/Broken Minds: The Dark Dreams of Dario Argento, University of Minnesota Press, 2010]
