Andrea Di Stefano filmje lélektani hangoltságú, melodrámába hajló vérbeli, régivágású thriller, erős morális dimenzióval, amely az olasz bűnügyi film legjobb hagyományait idézi meg.
Amióta Corrado Cattani felügyelőt szanaszét szaggatták az olasz maffia bérgyilkosainak golyói, várok arra az élményre, amit kamaszkorom egyik kultsorozata, A polip (La piovra) jelentett – és arra a karakterre, amely ezt felidézheti bennem. A főként színészként ismert (ez a harmadik rendezése) Andrea Di Stefano filmje részben alkalmas erre, de jóval korábbi tradícióhoz, a hetvenes évek poliziotteschi műfajához, Castellari, Fulci és mások világához nyúl vissza, és rögtön az elején – már a főcím vizuális stílusával és a filmzenével – jelzi ezt a kötődést. A L’ultima notte di Amore (amelyet, kétértelműsége okán, nehéz lefordítanunk, mivel a címben szereplő ’Amore’ egyszerre jelenti a szerelmet és a főszereplő vezetéknevét) az idei TIFF egyik csúcseseményének számított, négyszeri (!) vetítési alkalommal és közösségi médiás hirdetésekkel – és bár az efféle hírverést ajánlatos gyanakvással kezelni, az olasz film valóban megérdemli a rá fordított figyelmet: ilyen vérbeli, régivágású, a feszes akciódramaturgiát lélektani elemekkel mesterien vegyítő thrillert rég láthattunk a mozikban.
A romantikusan csengő névvel megáldott főhősre visszatérve: Franco Amore milánói rendőrtiszt 35 évnyi tisztes szolgálat után visszavonulni készül, a rendőri kötelékből való kilépését megelőző estén fiatal, szem- és életrevaló felesége meglepetésbulit szervez számára, csakhogy… Ilyenkor jön rendszerint az a bizonyos „csakhogy”. Az utolsó éjszakán történik valami: rendkívül gyanús körülmények közt, egy tűzharcban megölik főhősünk partnerét és jóbarátját, Dinót. Amoréról tudni kell: arról híresült el, hogy soha nem lőtt rá senkire, megúszta a három és fél évtizednyi bűnüldözői szolgálatot egyetlen pisztolylövés nélkül – ebben bizony nem hasonlít Cattani felügyelőre. Emiatt az a hír járja róla, hogy vajszívű, sőt „gyenge”, és a film karakterábrázolása ezt eleinte alátámasztani látszik, sőt – mint szép lassan kiderül – valószínűleg ez okozza a vesztét is.
Franco Amore nemcsak békés, de korrekt és tisztességes rendőr is, akit számos társával ellentétben nem érint meg a korrumpálódás szele – azaz ez mégsem ilyen egyszerű. Ártalmatlannak tűnő, de hivatásán kívül eső munkákat ugyanis vállal, például biztonsági magánszolgálatot lát el felesége rokonai mellett (ennek következtében az „amorózusság”, a turbékoló galambokra emlékeztető kapcsolat mellett kap némi ironikus felhangot is), akik látszólag a törvény határait túl nem lépő üzleti tevékenységeket folytatnak. Egy jól sikerült, de igencsak kétes körülmények közt végrehajtott mentési akció következtében közel kerül a városban működő kínai maffiához; az események innentől végzetszerű elkerülhetetlenséggel követik egymást, akár egy antik tragédiában. A noirosan nyomasztó hangulat megteremtésében, az éjszakai Milánó baljós melankóliája mellett, kulcsszerepet kap Santi Pulvirenti filmzenéje, amely a hetvenes-nyolcvanas évek giallóiból – főként a Dario Argento-opuszokból – ismerős Goblin zenekar néhol lírai, néhol zaklatott, elektronikus-progresszív dallamait idézi meg.
Pierfrancesco Favino alakítása a legapróbb rezdülésekig képes közvetíteni a főhős érzelem- és hangulatváltozásait, jellembeli ingadozásait, a lassan, de feszültségteljesen kibontakozó utat a lelkiismeret első megingásaitól a már-már sorsszerű bűnbeesésen át a torokszorító megdicsőülésig; az olasz színész arcjátéka és tekintete oly módon jelzi és tükrözi a bensőjében zajló folyamatokat, ami csak a legnagyobb színészegyéniségekre jellemző. Amore rendőrtiszt tragikus vétséget követ el, és bűnhődnie kell – és bár kezdetben úgy tűnik, hogy átgondolatlan döntései következtében szinte áldozatként sodródik az eseményekkel, idővel megérik arra, hogy tudatosan vállalja az áldozathozatalt, szeretteiért és önmaga, illetve társa (közvetetten pedig az épp elhagyni készült hivatása) becsületéért. Amore rendőrtiszt felmagasztosul azáltal, hogy rájön, gyengeségeiből hogyan kovácsolhat erényt, ha már a bűnt (hisz emberből van) végképp elkerülni képtelen.
Az „egyszerű” bűnügyi történet így nyer morális dimenziót egy olyan filmelbeszélés keretében, amely úgy hajlik át székhez szegező, méregerős thrillerből szenvedélyes melodrámába, illetve vissza, ahogyan arra – megengedem, némi sztereotipizálással – csak olaszok képesek. A (végleg) nyugalomba vonuló rendőr végső gesztusa pedig valami olyasmit üzen, hogy a hősök nem olyanok, amilyennek látszanak, de a hősiesség eszménye szükségszerűen örök – még akkor is, ha nem mind gyémánt, ami fénylik.
