Első hallásra furcsa kombináció egy olyan valós maffiatörténetet misztikummal és mesével ötvözni, amiben gyerekrablás és egy hordó sav is szerepel, ám Antonio Piazza és Fabio Grassadonia úgy döntött, hogy így is lehet hitelesen és újszerűen beszélni az olasz maffiáról.
A szicíliai szerzőpáros nem hiába készíti filmjeit ebben a témában, hisz éppen abból a közegből jöttek, ahol nem csak a moziban lehet igazi bűnözőket látni. Nagyon úgy fest, hogy a szakma is díjazza látásmódjukat, hiszen első filmjük, a Salvo 2013-ban Cannes-ban debütált, mi több, el is nyerte rögtön a Kritikusok hetének nagydíját. A Salvóban egy bérgyilkos és egy vak lány kálváriáján keresztül szállunk alá a szicíliai alvilág bugyraiba, ezt a utat pedig – megint cannes-i bemutatóval – megismételték második nagyjátékfilmjükben, a Szicíliai kísértettörténetben is. Igaz, teljesen máshogy.
Az olasz maffia kegyetlensége és bűnlajstroma kifogyhatatlan inspirációforrás a filmesek számára is, a szerzőpáros pedig ezúttal valós eseményhez nyúlt. A kilencvenes évek Olaszországában óriási port kavart az ügy, amikor a bűnözőből lett informátor 13 éves fiát móresre tanítás céljából elrabolta a maffia feje, majd két év fogság után megfojtotta, holttestét pedig savban oldotta fel. A horrorisztikus történet első hallásra nem épp egy könnyű délutáni matinéfilmre utal, ám Piazza és Grassadonia melankolikus tündérmesével ötvözték a borzalmakat, az eredmény pedig egy különleges egyveleg lett.
A tinédzser Luna minden bátorságát összeszedve egy levélben hozza osztálytársa, Giuseppe tudtára érzelmeit. A tinirománc már az elején sem épp zökkenőmentes, a bimbózó romantikába beleszólnak a szülők, miszerint Lunának nem éppen ilyen fiúkkal kéne barátkozni, akinek sáros a családja. Aztán Giuseppe az egyik napról a másikra eltűnik, és úgy fest, hogy Luna az egyetlen, aki nem dugja a homokba a fejét „hát igen, a maffia”-legyintéssel, hanem nekiindul, hogy megkeresse a fiút.
Ahogyan azzal már az első rövidfilmükben, a 2009-es Ritában, később meg a Salvóban is, a vakság itt is visszatérő motívum: a Szicíliai kísértettörténetben az első két filmjüktől eltérően fizikailag senki sem vak, mégis képzeletbeli szemellenzővel élnek az emberek. Ezt a vakságot tapasztalja meg Luna is, ez ellen lázad kékre festett hajával és engedetlenségével is olyan módon, amivel csak egy tisztalelkű tinédzser képes. Számára – és a nézők számára is – felfoghatatlan, hogy ha szőrén-szálán eltűnik egy fiú, akkor miért süllyed mindenki passzív hallgatásba? Ahogyan a Salvóban is, itt is egyszerre hihetően és megdöbbentően mutatják meg, milyen egy olyan közegben élni, ahol sokkal kézenfekvőbb nem kérdezni, mint valóban belenézni a szörnyeteg arcába.
Mindezek ellenére a Szicíliai kísértettörténet nem egy nyomozós bűnügyi film, holott Luna sajátos módon nyomoz, a valóság borzalmai elől fantáziájába menekülünk. Ahogyan a Ritában is, sokszor itt is összefolyik a képzelet és a valóság, de kell is ez ehhez a sztorihoz, és Luna számára is könnyebb így elviselni a zord valóságot – ebből a szempontból néha kicsit A faun labirintusát idézi, bár annál sokkal kevésbé meseszerű. Ebben sokat segít, hogy a rendezőpáros ezúttal Sorrentino kedvenc operatőrét, Luca Bigazzit alkalmazta, aki többek közt A nagy szépséget, az Ifjúságot, Az ifjú pápát és az év végén bemutatásra kerülő Berlusconi-sorozatot, a Lorót is fényképezte. Bigazzi képei itt is beszédesek: nagyon sok jelenet játszódik az elhagyatott erdőben, ahol előszeretettel alkalmaz alsó kameraállást és nagylátószöget, jól szemléltetve ezzel Luna elhagyatottságát és a fantáziája földöntúli világát.
Ami viszont nem fogja minden néző türelmét kiállni, az a lassúsága. Ahogyan a Salvo is lassan hömpölygött előre, úgy a Szicíliai kísértettörténet sem siet sehová, lassan és megfontoltan adagolja a történetet, ám a kétórás játékidő másik felében, az elkerülhetetlen véghez közeledve egyre nehézkesebbek a hosszú perceken át kitartott képek.
Piazza és Grassadonia egy szörnyűséget választott alaphelyzetnek, és ebből csinált keserédes, tragikus tündérmesét. Igaz történet révén a végkifejlet nem nagy talány, mégis eljátszik velünk a film, Lunával együtt bizakodunk és osonunk végig azon a misztikus világon, amit a gyermeki fantázia a tragédia köré emelt.
