Az ezerszer látott, banális bűnügyi történet is egészen új fénytörésben csillan meg a Salvo hipnotikus hosszúbeállításaiban. A ritmus éppolyan lassú és magával ragadó, mint a hosszú percekig kitartott hullámverés, mely a kísérőzene helyett morajlik a stáblista alatt.
Jó fél évszázada már, hogy a magányos bérgyilkos a filmvászon egyik legmenőbb és legtöbbet foglalkoztatott antihősévé lépett elő, és ez a szófukar, kellemetlen figura azóta sem vesztett sokat a népszerűségéből. A fényes filmtörténeti karriert épp meghasonlottságának köszönheti, ez ugyanis különösen alkalmassá tette arra, hogy a popkultúra outsiderei rajta keresztül elmélkedjenek saját határhelyzetükről. A bérgyilkos bukása többnyire épp azért elkerülhetetlen, mert maga is részét képezi annak a rendszernek, amely ellen fellázad. Magában hordja tehát a lázadás modern paradoxonát: a rendszer hatásos kritikájához be kell lépni a rendszerbe, a függetlenség felé vezető út pedig „bűnös" kompromisszumokkal van kikövezve. Ezt az önreflexív funkcióját azóta is megőrizte a figura, hiszen fősodorbeli, akcióorientált haknizásai mellett a mai napig gyakran fölbukkan szerzői filmesek vívódó ars poeticáiban is. A Bourne-trilógia vagy a Mestergyilkos látványparádéját évről évre ellenpontozzák az olyan meditatív bérgyilkos-filmek, mint a Szellemkutya, az Erőszakos múlt, Az amerikai, Az irányítás határai vagy épp a Salvo.
Hisz az akciódús felütés ellenére is hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a Fabio Grassadonia és Antonio Piazza filmje az utóbbi irányzatba tartozik. Hiába az első percek kőkemény tűzpárbaja, már itt is érződik, hogy nem a hagyományos feszültségkeltés a cél. A főnöke merénylőit levadászó bérgyilkost követő hosszú kocsizások ugyan az FPS-játékok dinamikus szemszögét idézik, de ezzel a formalista megoldással inkább a főhős arctalanságának frusztráló élményét igyekeznek elültetni a nézőben – maximális sikerrel. Ez a fajta tudatos hiányesztétika már a szicíliai szerzőpáros első rövidfilmjében, a fesztiválkedvenc Ritában is központi szerepet kapott. Ott egy vak kislány történetét mutatták be úgy, hogy a kizárólagos nézőpont a főhős arcközelije volt – a néző így belekényszerült Rita kiszolgáltatott, információhiányos helyzetébe.
A két alkotás között nem pusztán az elképesztő formatudatosság jelenti a kapcsot, hisz a Salvo tematikai szempontból is a 2009-es kisfilm továbbgondolása. A női főszereplő itt ugyan nem tizenéves kislány, hanem már felnőtt nő, de ezúttal is vak, ugyanúgy Ritának hívják, és egy családi háztartás békés fogságában éli mindennapjait, ahonnan egy rejtélyes betolakodó „menti ki", akárcsak a kis Ritácskát. A megmentő ezúttal Salvo, a rezzenéstelen arcú bérgyilkos, aki – a maga számára is érhetetlen okból – magával viszi a látni képtelen szemtanút, ahelyett, hogy ott a helyszínen végezne vele. Ebből a váratlan elgyengülésből persze két dolog következik, a jól ismert koreográfia szerint: egyfelől a lelki újjászületés felvillanó lehetősége, másfelől pedig a Salvót alkalmazó maffiafőnök féktelen haragja az eset szükségszerű kitudódása nyomán.
A szokásos mederben csordogáló cselekményen nem a bűnügyi fordulatok, hanem a csoda diszkrét eluralkodása csavarja a legnagyobbat – mitikus dimenzióval itatva át a szikár gengsztertörténetet. Salvo rutinmozdulata ugyanis, mellyel a védtelen áldozat szemét szokta lecsukni a lövés előtti pillanatban, ezúttal a saját ellentétébe fordul, és váratlanul visszaadja Rita látását. A gyilkos mozdulat így gyógyító érintéssé válik, és ez a „baleset" állítja rá mindkettejüket megvilágosodás kényszerpályájára. A film ebből a szempontból izgalmas ellenpontja John Woo kultikus A bérgyilkosának, melyben épp a bevetés során véletlenül megvakított szemtanú okozta bűntudat vezeti a főhőst – míg itt a látás felébresztése rója rá a végzetes felelősséget.
A Salvo sava-borsát megadó „slow cinema"-stílushoz azonban nem a bullet-balett atyja szolgáltatja a távol-keleti analógiát. A barokkos vérontás hongkongi mestere helyett inkább Takeshi Kitano meditatív gengszterfilmjei juthatnak eszünkbe, melyek sodró lassúságú jelenetei hasonlóan keverik a líraiságot a brutalitással, szavak helyett ők is inkább apró gesztusokkal mesélnek, és szintén központi szervezőelemükké válik a tenger motívuma, akárcsak Grassadoniáék filmjeinek (a Tűzvirágok fináléjával való hasonlóság például aligha lehet véletlen). A Salvo hipnotikus erejű hosszú beállításaiban végleg átlényegül a bűnügyi cselekmény, mely az operatőri munkát is dicséri. A film úgy lassú, hogy egy pillanatra sem válik unalmassá, és úgy stilizált, hogy közben mégis rendkívül érzéki marad: a mediterrán hőség vizuálisan is fojtogatóvá válik, az éjszakai jelenetekben pedig mintha mi is csak a hatodik érzékünkkel tapogatnánk le a tárgyak körvonalait vagy a tapéta megfakult mintázatát a háttérben. A képi világ és a belőle sarjadó atmoszféra így mélyen beissza magát a néző lelkébe, ahol jó darabig úgy morajlik tovább, ahogy a stáblista alatt hosszan kitartott hullámverés, mely a zene helyett kíséri a felgördülő neveket.
