Ugyan még „csak” a negyedik nagyjátékfilmjét jegyzi, Emanuele Crialese rendezői attitűdjében már most egyfajta összegző szándék figyelhető meg. A 68. Nemzetközi Velencei Filmfesztiválon startolt morális tanmese az olasz direktor korábbi három munkájának ügyesen kiegyensúlyozott szintézise.
Az időszakos külföldi kitérők (Idegenek voltunk, Aranykapu) után a szicíliai gyökerekkel bíró Emanuele Crialese ismét hazai terepen forgatott: A tenger törvénye helyszínéül a Szicíliától 165 kilométerre található Linosa szigetét választotta. A 450 lélekszámú szárazföld azonban nem csak az ál-cserépteknősei miatt érdemel említést, Linosa az Európa legdélibb pontját kijelölő, Pelagie-szigetcsoport tagja, ami – transzkontinentális elhelyezkedése okán – az illegális bevándorlók egyik első számú célállomása lett. Crialese tehát ezúttal is az immigráció számtalan erkölcsi problémát felvető kérdéskörét feszegeti, melyet a generációs különbségekből és a törvény ambivalens minőségéből fakadó konfrontációkkal fűszerez meg.
A történet középpontjában egy olasz család áll, melynek tagjai nemzedékeken át halászatból tartották fent magukat. Az új évezredre azonban a halhiány miatt ez az egykor büszke hivatás tarthatatlanná vált, az ősz halántékú Ernesto (Mimmo Cuticchio) és hebrencs unokája, Filippo nemhogy rakományt nem tudnak felmutatni, de egy törött hajótengellyel is számolniuk kell. Az egyre súlyosbodó egzisztenciális gondok, a tengerbe veszett férj emléke, és az izoláltság keltette kilátástalanság fullasztja Filippo özvegy édesanyját, Giuliettát (Donatella Finocchiaro), aki más jövőt szánna a lassan felnőtté cseperedő fiának. A turistáknak bohóckodó Nino (Beppe Fiorello) – Ernesto életben maradt sarja – is arra ösztönzi apját, hogy adjon túl a korhadó halászbárkán, és kezdjen új életet a „parton”. Amikor Ernesto a hajójára enged egy maroknyi afrikai bevándorlót – köztük egy kilencedik hónapban lévő terhes anyával –, a széthúzó család morális döntéshozásra kényszerül.
Míg az Idegenek voltunk (Once We Were Strangers) esetében a romantikus komédia könnyed hangvétele, az Aranykapuban (Nuovomondo) pedig a bevándorlás problémakörének múltba „száműzése” még tompíthatta annak aktualitását, addig A tenger törvénye sem műfajában (dráma), sem a cselekmény időbeli pozícionálásában (napjaink) nem ad feloldozást. Crialese teljesen sallangmentesen tálalja a dél-európai országok egyik leginkább megoldásra váró konfliktusát, miközben a táj paradicsomi szépségét a szenvedés, az elkeseredettség és a halál képeivel állítja kontrasztba. (Ennek leghangsúlyosabb példája az a jelenet, melyben halott afrikaiak tetemét sodorja a víz az önfeledten napozó turistákkal zsúfolt tengerpartra.) A rendező szinte kényszeresen ügyel a felesleges pátosz és az ál-heroikus gesztusok mellőzésére, a bemutatott karakterek mind esendőek, – és az idős Ernestót leszámítva –, kivétel nélkül súlyos kétségek között vergődnek, képtelenek egyensúlyt találni a morális felelősségvállalás belső kényszere és a törvény őreinek tilalma, az egyéni boldogulás, azaz – esetükben – a túlélés között.
A figurák öszetettsége és a személyes-emocionális pokoljárások részletes bemutatása ellenére is könnyen leképezhető a történet, ami a rendező kiváló ritmusérzékéről tanúskodik. A téma szükségleteihez mérten Crialese ezúttal elhagyja az artisztikusabb megoldásokra való törekvés igényét, és a torokszorító borzalmakat a hétköznapi jellegük kiemelésével, már-már hideg objektivitással szemlélteti. Bár stílus tekintetében eltávolodott a korábban képviselt módszerektől, a történetelemek (tematika, helyszínek, viszonyrendszerek) terén furcsa szintetizáló szándék figyelhető meg, ez az (ön)reflexió pedig kissé megoszthatja az avatottabb néző figyelmét. A többször kiemelt fő csapásirány, az illegális bevándorlás (Idegenek voltunk, Aranykapu) mellett visszatér a szigeti életforma kettőssége, a nyílt tenger szabadsága és a szárazföld elzártságából fakadó ellentét (Grazia szigete / Respiro), az új világ ígéretei és a valóság közti szakadék (Idegenek voltunk), a rendhagyó anya-fiú viszony (Grazia szigete), illetve a törvény bürokratikus köreinek kvázi vesztőhelyként való megjelenítése (Aranykapu).
Látens reflexivitás ide vagy oda, A tenger törvénye egy egyszerű vonalvezetésű film, ami érthető karakterekkel, leképezhető motivációkkal, kényszerű, de hiteles jellemfejlődéssel asszisztál egy súlyos téma illusztrálásához. Crialese didaxis nélküli, mégis karakteres filmje ugyan nem ríkat meg, de kétségtelenül gombócot hagy a torokban.
