„Néha szeretek olyan filmeket nézni, ahol az emberek csak ülnek és nem mondanak semmit” – mondja Jarmusch új filmjének egyik szereplője. Cinkos kikacsintás ez a nézőre, aki jól tudhatja, Jim szintén kedveli az ilyen filmeket. Nem meglepő hát, hogy Az irányítás határai is ebben a szellemben készült, és tudatosan épít az összes jól bevált jarmuschi stíluselemre.
Jarmusch hősei általában idegen, magányos alakok, nem ritkán emigránsok vagy Amerikába tévedt külföldiek, akik látszólag határozott szándékkal tartanak valamerre, valódi céljuk azonban legtöbbször még saját maguk előtt is ismeretlen. Ezért nem véletlenül kedvelt műfaja e filmeknek a road movie. Akciók helyett intermezzókat látunk, folyamatos úton levést. Ehhez illeszkedik a leggyakrabban epizodikus, töredékes felépítésű dramaturgiai szerkezet.
Az amerikai-japán-spanyol koprodukcióban készült krimi kétségtelenül eleget tesz az összes formai kritériumnak ahhoz, hogy hamisítatlan Jarmusch-film legyen. A hivatalos weboldalon a következő szavakkal ajánlják a filmet: „Az irányítás határai egy rejtélyes, magányos idegen (Isaach De Bankolé) története… Utazása – paradox módon – egyszerre erősen koncentrált, mégis álomszerű, nemcsak Spanyolországon, hanem saját tudatán keresztül is vezet.” A minimalista sztori legfőbb szervezőelve a kihagyás és az ismétlés. A titokzatos, névtelen idegen – vagy ahogy a stáblista említi, Lone Man (Magányos Ember) –, hol repülőre, hol vonatra száll. Időnként betér egy-egy múzeumba, máskor meg kávézóba megy, ahol mindig két kávét rendel „külön csészékben”. Rejtélyes küldetéséről eközben semmilyen konkrétumot nem tudunk meg. Csak annyit látunk, hogy hol gyémántot, hol értékes gitárt ad egy-egy pici cetliért cserébe, amelyre valamilyen kód van írva. Minden alkalommal megnézi, majd a kávéval leöblítve ott helyben rituálisan elfogyasztja a papírdarabot.
Ahogyan Jarmuschtól már megszokhattuk, új filmjéhez is ütős csapatot verbuvált össze. Epizódszereplőként olyan neves színészek tűnnek fel a vásznon, mint Bill Murray, Tilda Swinton, Youki Kudoh vagy Gael García Bernal. Remek atmoszférát teremt a filmzene (Jarmusch választása egy japán kísérleti rockbandára, a Borisra esett). Hatásosak Christopher Doyle képei is. Igaz, talán a spanyol tájak és városok (Madrid, Sevilla, Almeria) szépsége a legvarázslatosabb. Az újdonság erejével hat, hogy az Egyesült Államok után végre Európát is megszemlélhetjük Jarmusch anti-hollywoodi szűrőjén keresztül.
Sorban tűnnek föl a furcsa figurák ebben a különös „útifilmben”. Különböző titokzatos nők kerülnek elő a semmiből, hol a testükkel, hol a szavaikkal próbálnak meg Lone Man közelébe férkőzni, aki ugyanazzal az üres arckifejezéssel mondja mindenre, hogy nem. A hosszú lánc végére nem marad más a történetből, mint az egyforma részletek monotóniája: a főszereplő szokásos taj-csi programja és a jelszóként használt mondat: „Nem beszél spanyolul, ugye?” Vagy a visszatérő frázis: „aki nagyobbnak képzeli magát a többieknél, az menjen a temetőbe…” A folytonos ismétlés átlényegíti a történetet, megfosztja a krimit hagyományos funkcióitól, az izgalomkeltéstől és a hatásfokozástól, hiszen Jarmusch célja épp a távolság és a transzcendencia megteremtése. Elemeli a nézőt a történet fizikai síkjától és egy metafizikai szférába helyezi át. A Halott emberhez hasonlóan, ebben a filmben is a tudat egy kitüntetett dimenziójának megteremtése a cél. Pontosabban: a tudat „kiüresítése”, meditáció, utazás a határtalan semmiben.
A végeredmény azonban inkább olyan, mintha egy meditálót bámulnánk. Attól, hogy ezt tesszük, még nem jutunk el a másikkal együtt egy magasabb tudatállapotba, az önkontroll következő szintjére. Sőt – kellő tolerancia híján –, talán épp ellenkezőleg, egyre idegesebbek leszünk. Van a buddhistáknál egy „önismereti” gyakorlat, ami abból áll, hogy hosszú órákig, akár napokig kérdezgetik: „Ki vagy?” A kérdést – a végső kiborulásig – újra és újra felteszik, mert feltételezésük szerint csak így nyerhetünk rá valódi választ. Az irányítás határaiban ezzel szemben Jarmusch mintha inkább azt kérdezgetné: „Ki ez az ember, és mi ez az egész?” Válasz pedig nincs. „Minden szubjektív” – mondja valaki a csaknem két órás film elején. Nincs mit tenni, az utazás végén is be kell érnünk ennyivel, és a komor tanulsággal: „La vida no vale nada” („Az élet mit sem ér”).
