Lois Patiño metafizikai bedekkerében a bardo pulzáló sugarai elé ülteti közönségét, majd megkéri, hogy ne nézzenek oda.
A buddhista tanítómesterek szerint a halál nem a megsemmisülés, hanem pusztán egy ideiglenes mezsgye két létforma között. Úgy tartják, hogy a hús-vér tetem elhagyása után a tudatképességek összessége (a „szellem”) elme-testet ölt, hogy önnön tudatának szülte démonai között bolyongjon a bardo világának álomstádiumában. Aki ezen útja során képes elérni a teljes ürességet adó tudást, azaz a vágyak kialvását, az a nirvána állapotába kerül, ellenben aki erre képtelen, az megmarad a szanszárában szenvedő tudatlan lénynek, hogy az emberi és az állati, vagy – ha igazán rossz a karmája – a pokolbeli birodalom lakójaként szülessen újra.
Ezeket a metafizikai folyamatokat kutatja a már a címében is árulkodó Samsara, melynek témaválasztása Lois Patiño korábbi experimentális műveinek ismeretében aligha meglepő, hiszen valamennyi a létezés különböző formáit, illetve azok határátlépéseit vizsgálja. Többek között ilyen a spanyol direktor első egészestés opusza is, a galíciai folklórt továbbszövő Lúa vermella / Red Moon Tide, melynek lovecrafti atmoszférájú kozmikus lidércnyomásában egy gyászoló halászfalu lakóinak mentális, anyagi és spirituális tereit összemossa az izzó holdfényben vöröslő őstenger. Az antropocentrikus szemléletmódot ostromló elbeszélésben az emberi értelem már nem képes felülkerekedni az időntúli elemek fenséges rettenetén.
Az ehhez hasonló titokzatos észlelések vászonra vitele magától értetődően a hagyományos történetmeséléssel szembemenő formai megoldásokat követel. Az utóbbi években reneszánszát élő slow cinema irányzatának meditatív eszköztára már több alkalommal is alkalmasnak mutatkozott erre. Akárcsak az ősi szellemi tapasztalatokat óvó szent iratok, úgy Patiño sem találja megfelelőnek a mindennapi közlésmódot a transzcendentális ideák megragadásához, hanem a közönséget merengésre ösztönző megközelítéssel kísérli meg közelebb hozni azok mibenlétét. Nincs ez másképp a Samsara esetében sem.
Ez persze nem jár magától értetődően azzal, hogy az alkotó szerzőisége olyan újszerű lenne, de mentségére szóljon, a választott tárgykör és közeg nem feltétlenül engedi, hogy ne hordozza magán valamilyen szinten Apichatpong Weerasethakul kézjegyeit. A thai rendező olyan animista filozófiájú filmjeihez hasonlóan, mint a Memoria, a humanoid és a nonhumán létezők a Samsarában is egyenrangú szereplői a látszólag még a valósidőnél is lassabban csordogáló szüzsének, mely a laoszi szerzetesnövendékek mindennapjainak már-már cinema direct-stílusú bemutatásával indul.
Természeti szerződés – Apichatpong Weerasethakul: Memoria
A kultikus thai rendező nyugati utazása a modern ember dekadens individualizmusát kérdőjelezi meg. Önmagától elidegenedett hősnőjén keresztül a megismerés határait feszegeti.
A lelkes tanoncok egyike összebarátkozik egy renden kívüli fiúval, aki minden délután agonizáló nagyanyját látogatja, hogy felolvassa neki a Tibeti halottaskönyv a köztes létből való szabadulásra vonatkozó instrukcióit. A haldokló azonban a spirituális útikalauz intelmei ellenére is állatbőrben vágyódik reinkarnálódni, ugyanis szerinte az emberek csupán azért nézik le ezt a létmódot, mert tudják, hogy mennyire méltatlan módon bánnak a saját jószágaikkal. A Samsara már ezen dokumentarista szakaszában is átszüremlik helyenként az álmok sajátos logikája: a rendező leginkább a különféle áttetsző szövetek és felületek látszólagos életre keltésével játszik el, a mindennapi élet cselekvéseit és tárgyi világát igyekszik az egymásra vetített áttetsző képekkel misztifikálni, kiszabadítani azokat a racionalizmus kötöttségei alól. Arra ösztönöz, hogy elszakadjunk a narratív gondolkodástól, és elmerüljünk az univerzum áramlásában és különös neszeiben.
De az igazán izgalmas filmnyelvi megoldások csak akkor következnek, amikor a laoszi tartózkodás végéhez érkezve elkísérhetjük a hús-vér burkot maga mögött hagyó asszonyt a bardo álomállapotába. Ezen a ponton felirat szólítja fel a közönséget, hogy tartsák csukva a szemeiket, majd közel húsz percen keresztül a szemhéjukon is áthatoló villódzásokkal és nem evilági zörejekkel operálva teszik próbára a film alkotói az érzékelésük végpontjait. A játékos trükk tulajdonképpen a fröcskölős 4DX-vetítések és William Castle zsinóron lógatott gumicsontvázainak a művészmozis megfelelője, de ha komolyan vesszük, akkor tényleg működik. Ha akarjuk, könnyen elképzelhetjük, hogy éppen a bardo fény-sötétségével (derengésével) vagyunk a mozi székében szembeültetve, melynek sugárzása olyan erővel érint, hogy szinte megvakít, miközben az igazság természetes hangja ezerszeres mennydörgésként visszhangzik. Az emberi vérrel teli koponyakelyhekkel táncoló istenségeket, vagy az emberbőrből készült lobogókat, baldachinokat nem láthatjuk, de ha figyelünk, akkor talán meghalljuk a combcsont-trombitákat és érezhetjük a sercegő emberzsír gőzét.
A köztes létből való szabadulás után egy újszülött kecskegida szubjektumán keresztül térhetünk vissza az élők sorába, Zanzibár partjaira, ahol a Samsara újfent arra invitál, hogy elgondolkodjunk a különböző létezők hasonlóságán és egymásra gyakorolt hatásán. Patiño az állattá-leendés tematikájában látszólag nem is törekszik olyan sokirányú asszociálókat indítani, mint ahogy azt Valdimar Jóhannsson és Sjón tette 2021 egyik legjobb filmjében, a Bárányban, emellett az élővilágot átformáló globális kapitalizmust érintő kritikák sem fognak senki számára szemfelnyitásként szolgálni, de erre nincs is feltétlenül szükség. Az olyan képsorok költői egyszerűsége, mint amikor a hínárszedő asszonyok lába alatt botladozó rákok szüretelik tenger gyümölcseit, vagy amikor pár pillanatra a húspulton vergődő halszem optikáján át nézhetünk vissza az óceánra, elég lehet ahhoz, hogy túlmutassanak önmagukon. A gyönyörű, filmszalagra rögzített felvételek még a digitális vetítés során is megőriznek valamit organikus anyagszerűségükből, hogy ha csak néhány órára is, de kicsit kitágíthassák a percepciónkat.
