Félig ember, félig bárány újszülöttet vesz magához egy házaspár a Bárány című filmben, a jövevény érkezése azonban nem várt lavinát indít el az ijesztő szépségű izlandi vidéken.
Az izlandi mítoszok, az európai népmesék, a keresztény kultúrkör és a kortárs életre rávetíthető szimbolikus elbeszélésmód határán mozog Valdimar Jóhannsson első nagyjátékfilmje, a Cannes-ban díjazott Bárány. Izlandi, hiszen helyi mágikus lényeket szerepeltet; ismerős módon népmesei, hiszen a magyar mesékből is ismerős problémát, a gyermektelen házaspár szülővé válását meséli el. Sok európai mese vándormotívuma az az alaphelyzet, hogy a pár régóta vágyik gyermekre, majd különleges úton jut hozzá: Hüvelyk Matyi vagy Fábólfaragott Péter mellett a műmesék közül akár Pinocchio is eszünkbe juthat. Ám míg általában ezeknek a történetnek pozitív a kicsengése, hiszen a rendkívüli gyermek rendkívüli kalandokba keveredik és hőstetteket hajt végre, a Bárány több saját gyermeket elveszítő szülőpárjának (Noomi Rapace, Hilmir Snær Guðnason) útját a kezdetektől baljós jelek kísérik, a film pedig tragédiákkal ér véget.
A Bárány a keresztény kultúrkört is megidézi, hiszen a csodás fogantatás karácsonykor történik, az viszont vitatható, hogy a Megváltó vagy az Antikrisztus születik meg a félig ember, félig bárány kisgyermek képében. Önmagában a bárány is Krisztus jelképe, ebben a torz, mégis szerethető formában viszont elviselhetetlen lesz a jelenléte. Ami biztos, hogy a gyermek (akiről nem derül ki egyértelműen, hogy kisfiú vagy kislány) végletesen megváltoztatja a juhtenyésztő, magányos házaspár életét. Ahogyan az örökbefogadás általában. A Bárány szimbolikus rétege ugyanis nem általában a gyerekvállalás, hanem kifejezetten az örökbefogadás nehézségeit nagyítja fel speciális hősén keresztül. Az örökbefogadó szülők érthető módon aggódhatnak olyan kérdések miatt, minthogy a gyermekük más-e, mint a többi gyerek, más-e, mintha a sajátjuk lenne? A külvilág elfogadja-e őt és a döntésüket? Mi a helyzet a vérszerinti szülőkkel? És természetesen jelen van a minden gyerekkel együtt járó aggodalom, hogy nehogy történjen vele valami. A Bárány címszereplője hibrid lévén kiélezi ezeket a kérdéseket, hiszen az ő esetében felfokozottan jelentkeznek a felsorolt veszélyek.
Jóhannsson filmje inkább misztikus dráma, mint horror, valójában azonban kizárólag a báránygyermek hozza be a természetfelettit a történetbe, ami felerősíti a szimbolikus, családi frusztrációs értelmezést. A Bárány több eszközzel is hangsúlyozza, hogy nem érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítani a hibriditásnak. Egyrészt a film nagyon lassan indul be, sokáig csak a házaspár egyszerű életét látjuk, illetve később is gyakran pásztázza a kamera a kies, zabolázatlan, de szép tájat. Másrészt a horror pedig később sem a jövevény másságából fakad, szüleivel, majd később a felbukkanó nagybátyjával is szeretetteljes, természetes a kapcsolata. A dráma és a horror sokkal inkább az emberi szereplők félelmeiből és a külvilág betöréséből fakad: a film a bestializmus lehetőségét is az utolsó pillanatig lebegteti, ami kényelmetlenné teszi a Bárány nézését, ahogy az álmok és víziók, az állatvilág szokatlan viselkedése is a hétköznapi horrort képviseli.
A Krisztus-párhuzamon túl is különös választás a bárányok középpontba helyezése: a közvélekedés szerint békés állatok itt fenyegetőnek tűnnek, miközben Noomi Rapace-t is bárányszerűre sminkelték – mintha a házaspár már annyira közeli viszonyba került volna az őket körülvevő juhokkal az ingerszegény környezetben, hogy törvényszerűen a gyermekük is az lett. Azaz a Bárány végig nyugtalanító, de a történet lényege mégis a mélyben meghúzódó dráma, amely egy család felépítéséről, vágyakról és azok beteljesítéséről, határátlépésről, önzésről és lemondásról, a tetteink következményeiről szól.
A Bárány merészen játékos film is, ebben ismerhető fel leginkább Tarr Béla produceri jelenléte: a sok nyugtalanító jelenet közepetette igenis szabad rajta nevetni, akárcsak Tarr filmjein. Akárcsak klasszikus drámákban, itt is van helye a feloldásnak, a gőz kieresztésének a sűrűsödő drámában. Szintén a játékosság irányába hat, hogy a film szinte sportot űz abból, hogy félrevezet: felépíti a suspense-zel teli jeleneteket, de a csúcsponton nem történik semmi szörnyű. Amikor viszont nem számítunk rá, meglep, ami így természetes fordulatnak hat. Például elborzadva várjuk, hogy melyik bárány szüli meg a lényt, több szülésjelenetet is látunk – ezért már lankad a figyelmünk, amikor ténylegesen megszületik ő. Ezután viszont sokáig nem látjuk, milyen is a báránygyermek, mennyiben bárány és mennyiben ember – a film kifejezetten rejtegeti őt, mindig takaró alatt, bepólyálva pihen. Amikor pedig már úgy tűnik, sosem szemlélhetjük meg alaposan, váratlanul elénk tárul a meztelen valóság. Jóhannsson filmje lassan építkezik, mégsem unalmas – az utolsó harmadára viszont kifejezetten felpörög. Izgalmas tudati kaland stílusos köntösben: a fiatal rendezőre érdemes lesz odafigyelni a későbbiekben is.
