Az izlandi rendező hét régi fotográfia alapján alkotott „ijesztően gyönyörű” történetet egy dán lelkésszel a középpontban, idegenségről, ember és természet viszonyáról, időtlenségről és időbe-vetettségről.

Bergman Úrvacsorájának végén a kétségektől gyötört lelkész felmegy a szószékre és szembenéz a szinte teljesen üres padsorokkal, majd mégis – ha senkinek is – belekezd a prédikációba. Hlynur Pálmason lelkészének nem az üres padsorokkal kell farkasszemet néznie, a frissen felépített fatemplomban ott a kicsiny közösség apraja-nagyja, hanem egy másfajta, mindent átható idegenséggel. Az izlandi rendezőnek A legfehérebb nap című filmje is emlékezetes, a Godland viszont kétségkívül az életmű eddigi koronája. 

Nagy a kísértés, hogy az angol címet Isten földjének fordítsuk [ez a kritika a magyarországi bemutató előtt jelent meg, amikor a filmnek még nem volt hivatalos magyar címe – a szerk.], bár találóbb lenne ennek ellentéte: az Istentől elhagyott föld – vagy épp az Isten háta mögött (ha jól tudom, az eredeti izlandi és dán cím is ehhez áll közelebb). Ezen a kopár, zordon, barátságtalan, mégis lenyűgöző természeti adottságokkal rendelkező földsávon, jégtakarókkal borított hegyeken, terméketlen síkságokon, fjordok mentén és vulkánok árnyékában halad át többedmagával, valamikor a tizenkilencedik század második felében Lucas (Elliott Crosset Hove), a fiatal és ambiciózus dán lelkész, aki szülőhazájából – püspöki ösztönzésre – úgy indul el misszionáriusként a távoli szigetre, mint egyfajta újkori Ígéret Földjére. Mintha egy vadnyugati történetet látnánk, a westernfilmeknél jóval lassabb tempóban, coltok és Stetson-kalapok nélkül – de telepesekkel és „bennszülöttekkel”. 

Lucas küldetése nemcsak az, hogy templomalapító lelki vezetőjévé váljék az Izland délkeleti partszakaszán letelepedett – többnyire dán anyanyelvű, hisz ne feledjük, ekkor Izland még dán fennhatóság alatt áll – kolóniának, hanem botcsinálta fotográfusként dokumentálja is az utazást. Pálmason a vállalkozás nyomán fennmaradt hét fotográfiából bontja ki nagyívű filmelbeszélését, tölti meg epikai tartalommal a képek közti hiátust – azaz történetté formálja a dokumentumot. Mindezt a ma már archaizálónak számító, a némafilmek képi stílusát és képszerkesztési eljárásait idéző „akadémiai formátumban”: forma és tartalom különlegesen szerencsés együttállásának, egy felejthetetlen, közel két és félórás vizuális experimentumnak lehetünk ezáltal tanúi – vagy inkább résztvevői annak a spirituális útnak, amelyet a lelkész, tragédiába torkolló rövid életpályája során, bejár. 

Ennek az útnak az alaptapasztalata az idegenség. Az ifjú lelkészt, akit püspöke azzal a jótanáccsal bocsát útjára, hogy igyekezzen alkalmazkodni az ismeretlen közeghez, próbára teszik az utazás viszontagságai, a természeti környezet zordsága, a mardosó honvágy, a nyelvi különbségek, amelyeket – egyfajta burkolt gyarmatosítói attitűddel – nem is igazán próbál áthidalni, illetve a helyiekkel való ellentmondásos viszony; különösen az izlandi „őslakossággal”, amelyet az idősödő, mogorva Ragnar (Ingvar Sigurdsson) testesít meg. A kettejük közti, rendkívül erős színészi jelenléttel felépített kapcsolat dinamikája képezi a történet fő feszültségforrását: az apró pengeváltások, a türelmetlen reakciók vagy akár a hideg hallgatás – valamint a lelkész hübriszéből fakadó rossz, sőt tragikus döntések – megelőlegezik a baljós végkifejletet. 

Miközben mindannyian a végzetes magukra-hagyatottságtól szenvednek: „Mit kell tennem, hogy Isten embere legyek?”, kérdezi az idős, a természettel még szimbiózisban élő izlandi férfi az idegenségérzetét leküzdeni képtelen dán lelkészt, aki maga is hiába vár megnyugtató választ kínzó kétségeire. A film megrendítően erős képsora Ragnar gyónásjelenete, amelyben mindegyik bűn megvallását a refrénszerű „Imádkozzon érettem” kérés zárja. Lucas viszont képtelen erre, magányosságát az őt befogadó dán gazda nagyobbik lányával (Vic Carmen Sonne) kialakuló kölcsönös vonzalom sem képes enyhíteni, mert az mélyebbről fakad: Isten, akitől iránymutatást és megváltást várna, ugyanolyan monolitszerűen áthatolhatatlan, mint a táj, amelynek mindannyian – helyiek, jövevények, emberek, állatok – szerves részei; mint a lassan felbomló és természetbe „oldódó” lótetem a time-lapse felvételeken. 

Pálmason képes elérni azt, hogy filmképei egyszerre keltsék az időnkívüliség/időtlenség és a tragikus időbe-vetettség képzetét. A végeredmény pedig olyan, mint a főhős jellemzése a frissen felfedezett idegen világról: „Ijesztően gyönyörű.” Avagy, mint a rá érkező replika: „Ijesztő. És gyönyörű.”