Ulrich Seidl viszonylag hosszú idő után jelentkezik újra fikciós nagyjátékfilmmel, de lényegében ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. Állandó csapatával – Veronika Franz forgatókönyvíróval és Wolfgang Thaler operatőrrel – dolgozik, illetve a rá jellemző témákat sorakoztatja fel: moralitás és amoralitás, szex, prostitúció, turizmus és migráció, mindez egy karakterközpontú történeten keresztül elmesélve, ami egy nagyobb társadalmi kontextusra reflektál.
A szóbanforgó karakter jelen esetben Richie Bravo, egy jobb napokat is látott, egykor feltehetően sikeres, de mára csak pártíz fős turistacsoportoknak éneklő schlager-előadó. Richie a népszerű olasz üdülővárosban, Riminiben tengeti mindennapjait, és az éneklésből származó nem túl vastag jövedelmét idős hölgyeknek nyújtott szexuális szolgáltatásokkal egészíti ki. Richie Bravo tipikus dzsigoló-kaszanova karakter, akit nézőként egyszerre sajnálunk, de valamiféle szimpátiát is érzünk iránta. Karizmatikussága ellenére mégiscsak egy kissé esetlen és magányos figura képe bontakozik ki előttünk, aki a rendelkezésére álló eszközökkel próbál boldogulni.
A film egyik erőssége mindenképp Richie és az őt alakító Michael Thomas, aki nem hogy jól játszik, hanem szinte dokfilmes hitelességgel kelti életre Richie Bravót. Festett hajával és fókabőr kabátjával rója a téli és ködös Rimini utcáit, vodkát iszik, mert szerinte annak nem érződik a szaga. Richie többek között a reflektálatlan őszintesége miatt lesz szimpatikus: a giccses, érzelmes schlager-dalokat beleéléssel és hitelesen énekli, kedves és előzékeny a rajongóival szemben, és a legnagyobb odaadással viszonyul minden egyes nőhöz, akivel szexuális kapcsolatot létesít. Seidl visszatérő témája a prostitúció és a szexualitás (Import/Export, Szerelmet a feketepiacról), és dicséretre méltó, hogy mindig sikerül ezzel kapcsolatban egy semleges, nem ítélkező hangot megütnie: a kamera csak figyel tisztes távolságból, nem tolakodik, és nem is teszi erotikussá a jeleneteket.
A magány elviselhetetlen könnyűsége – Ulrich Seidl figuráiról
Ulrich Seidl filmjeiben az egyén elmagányosodását kutatja, miközben arra is jut ideje, hogy a maga provokatív megközelítésével tükröt tartson korunk társadalmának. Nézőinek felajánlja a látás, illetve a szembenézés kényelmetlen lehetőségeit, hogy ők a szereplőkben találjanak rá saját devianciájuk rég elfeledett képmásaira. Az így megfogalmazott kritika célpontja az önhazugságukban fürdőző osztrák középosztály képviselői mellett a mindenkori néző lesz.
Richie egyik napról a másikra zajló életét sok éve nem látott lánya, Tessa (Tessa Göttlicher) érkezése bolygatja fel, aki pénzt követelve jelenik meg édesapjánál. Richie-nek természetesen nem áll módjában egyből fizetni, így amellett, hogy próbálja összekotorni a többezer eurót, még a lányával való viszonyán is elkezd dolgozni, több-kevesebb sikerrel. Végül a legnagyobb természetességgel zsarol meg valakit a pénzért, és a lányával való kapcsolata is valamelyest helyreáll, bár végig kettős marad: nem világos, hogy a lány csak kihasználja-e őt, valóban közelebb kerül-e hozzá érzelmileg, vagy mindkettő.
Richie mellett a filmnek ugyanolyan fontos szereplője lesz Rimini városa, amit Seidl nem a nyári szezonban, hanem télen, ködösen és üresen mutat meg, a rá jellemző kimért, pontos, távolságtartó totálokban. Elhagyatott csúszdák, letakart napernyők, és szinte díszletszerűen statikus menekültek bukkannak fel a képeken. Ulrich Seidl filmjeire jellemző, hogy a személyes, viszonylag kis léptékű történetek beleágyazódnak valami nagyobb társadalmi keretbe, a Rimini esetében azonban mintha ez kicsit esetlenül lenne megoldva. Furcsán és hirtelen vált fókuszt a film, és a végén a nem jó értelemben vett „vajon mire is gondolt a költő”-érzés lehet úrrá rajtunk.
Persze világos, hogy van itt egy nagy „kísért a múlt”-motívum: Richie elhagyott lánya visszatér, Rimini hangulata is szinte éteri, mintha magát a múltat testesítené meg, illetve az egészre ráerősít Richie édesapja, aki demenciától szenvedve egy öregotthonban tölti mindennapjait, néha pedig rázendít egy náci indulóra, mintha a fasizmus furcsa maradványát látnánk. Nem nehéz kapcsolatot teremteni e között és az állandóan fel-fel bukkanó menekültek között, illetve az sem mellékes, hogy Tessa új barátja feltehetően egy szíriai menekült, aki többedmagával kíséri mindenhova a lányt. A turisták-menekültek párhuzam is fontos, illetve Richie is amolyan „vendégmunkásként” van jelen, hisz ő maga osztrák. Az áthallásokon túl azonban kissé zavaros lesz, hogy pontosan mire is fut ki az egész, és menekültek ábrázolása is minimum kérdésessé válik.
Seidl nem sok újat hoz önmagához képest, de az eddig bevált eszközeit hatásosan használja. A pontos, szinte mérlegen kimért fényképezés, Rimini atmoszférája, az egyébként izgalmas és többrétegű témák, és a helyenként remek humor mindenképp megmozgatják a nézőt, még ha kicsit a végére magunkra is maradunk a kérdésekkel. Azt fontos hozzáfűzni, hogy Sparta címmel készül a Rimini társfilmje, ami Richie testvérének történetét dolgozza fel, aki Romániában próbál szerencsét, így valószínűleg a két film együtt pontosabb képet fog majd festeni a lényegről.
.jpg)
