Ki lehet menekülni a civilizációból? Ideig-óráig. A kísértés elől? Aligha. Saját ördögeink elől? Soha.
Ha egy film stáblistáján felbukkan Ulrich Seidl neve – még ha „csak” producerként is –, akkor az már többé-kevésbé elhelyezi a filmet a néző mentális térképén. Az előítélet ezúttal nem csal: a problémás emberekről szóló Lucifer nem egy könnyed darab, sőt, helyenként kifejezetten nézőpróbáló alkotás – de sohasem öncélúan az (bármit is jelentsen az öncélú 2022-ben).
A feltörekvő fiatal német színészgeneráció egyik markáns tagja, az akarva-akaratlanul (és nemcsak szépséghibája miatt) Joaquin Phoenixre emlékeztető, átható tekintetű Franz Rogowski hátborzongató könnyedséggel bújik Johannes bőrébe. Johannes az anyjával, Mariával (Susanne Jensen) él magányosan valahol az osztrák hegyekben. Egyfajta természetközeli, magukra erőltetett idillben, félparadicsomi állapotban tengődnek, de érződik, hogy talán nem teljesen jószántukból. Az anya el-elejtett mormogásai, teljes testét fedő tetoválásai, be-bedörrentett punkzenéje árulkodnak egy problémásabb múltról, alkoholizmusról, abúzusról, no meg a szeretett Papa fájó hiányáról. Johannesnek talán a többi, apátlanul felnövő fiúnál is jobban elkélne egy apa: testében érett férfi már, értelmi képességei viszont megmaradtak egy kisgyerek szintjén.
Éppen ezért irtózatosan fontos, hogy milyen szellemiséget kap az anyjától nevelés gyanánt. Ami már a film címéből is sejthető: az izolált anya-fia duó világnézetét és hétköznapjait egy erősen keresztény szellemiség határozza meg – vagy legalábbis annak egy szabad és könyörtelen interpretációja. Egy üszkös Mária-szoborhoz imádkoznak ugyan, de csak formailag tűnnek „megtértnek”: az isten, aminek a logikája alapján cselekszenek, már-már ószövetségi, bosszúálló és purgáló, vagy talán inkább egyenesen pogány. Könyörtelen, és nem tűri a tisztátlanságot. Johannesnek – mint bibliai druszájának – apokalipszisei, látomásai támadnak, amiket nem tud hová tenni. Egyik, folyton maga elé motyogott szintagmája a „hol van az ördög”?
Nos, az ördög, mint mindig, kívülről érkezik, legalábbis első pillantásra könnyű annak értelmezni: a tehenekkel és sólymokkal tarkított, kegyetlen, de akár éterien szépnek is felfogható mozdulatlanságba rondít bele a civilizáció. Arcokat sokáig nem is látunk, csak drónokat. A lebegő, mindenhová belátó gépek berregése tényleg nem evilági, nem csoda, hogy vallásos jellegű félelmet gerjeszt a gyermeki együgyűségben leledző Johannesben. Ám a Lucifer nem megy át öko- vagy szociofilmes maszlagba: a betolakodó, egy sífelvonót építő cég – munkagépeivel és verőlegényeivel – csak a konfliktus fizikai kiindulópontját szolgáltatja, Johannes és Maria drámája személyes marad, és végsősoron független lesz a külvilágtól. A korrupt, modern, emberen átgázoló technokrácia így csak az időzített bomba kanóca, a főszereplők brutális sorsszerűsége metafizikai síkon teljesedik ki. Igen, ezzé válik az istenhit egy értelmi fogyatékos fejében.
Szembetűnő a kontraszt, ami a feszengős, zsigeri téma és annak gyönyörű, atmoszférikus képi feldolgozása között van – az álomszerű hangulatra Tim Hecker sokszor ambientbe hajló, hömpölygő, máshol disszonáns, szorongó zenéje is rásegít. Az már kevésbé frappáns, ahogyan a bibliai utalásokat működteti a forgatókönyvet is jegyző Peter Brunner. A főhős képlékenysége, megbicsaklott felnövéstörténete, jó és rossz közötti különbségtételre még képtelen, naiv agyának működése érthető lett volna ennyire teletömködött keresztény szimbólumok nélkül is – habár ha a filmet nyitó „igaz történetből inspirálódott” feliratot nézzük, akkor talán megmagyarázza a nyugat-európai szemnek talán már nem is annyira egyértelmű képeket.
Nehezen emészthető film: az igazi horror nem is a cselekményben, hanem Rogowski szemeiben rejtőzik. Sőt, a mienkben: a legtöbb jelenetet nem szívesen nézi az ember, tekintetét mégsem tudja elfordítani. Félre tudnánk nézni a való életben, ha ördögűzést látnánk?
