Egy osztrák család női tagjai külön-külön töltik vakációjukat: Teresa a vakítóan fehér kenyai partokon keresi a feketék egzotikus romantikáját; nővére, Anna Maria végre élete legnagyobb szerelmének, Jézusnak szentelheti minden szabad percét; lánya, Melanie pedig egy túlsúlyos tizenévesektől hemzsegő diétázó-táborban próbál megszabadulni fölösleges kilóitól és lehetőleg ártatlanságától is. Három nő, három történet, három nagyjátékfilm: fikció vagy dokumentált valóság?
„Rendező, forgatókönyvíró, producer, kukkoló, mizantróp, cinikus, szociális pornófilmes, aljas, provokátor, pesszimista, humanista.” Honlapján ezekkel a szavakkal jellemzi saját magát, mondhatni tökéletesen. Ulrich Seidl egyike azon rendkívül fontos filmalkotóknak, akik a 2000-es évek elején bukkantak fel a nemzetközi palettán, noha első nagyjátékfilmjét (Kánikula / Hundstage, 2001) egy évtizdenyi zseniális dokumentumfilm előzte meg. Bár filmjei kizárólag rólunk és nekünk szólnak, mindeddig sajnos kevesen éltek provokatív párbeszédre hívásával. A Paradicsom-trilógia cannes-i és berlini sikerei után Seidl fogadtatása máris új fordulatot vett, ennek a népszerűségnek köszönhetően pedig most a TIFF nézőközönsége is eldöntheti, hogy eddig méltatlanul mellőzték-e a piszkálódó alkotót. Ráadásul azon is el lehet gondolkodni, hogy vajon valóban Michael Haneke-e a legkegyetlenebb osztrák rendező.
Seidl azon kevés alkotók egyike, akik magányos, torz és mizantróp karaktereikkel intenzíven elemzik világunkat és könyörtelenül szembesítenek a mai társadalmi és testi normák elkorcsosulásával. Gúnyos modorában szereti kihasználni a nyomorultak szerencsétlenségét, kockáról kockára megalázni őket, ezáltal pedig mesterien felépíteni sajátos társadalomkritikáját, az osztrák mozi mazochista rögeszméjébe csomagolva. Seidl módszere nem véletlenszerű, a filmek tudatosan azonos szerkezetre épülnek, amely nyomokban emlékeztet a kezdeti Dogma-mozgalom szigorú szabályaira is. A különbség annyi, hogy Seidl tartja is magát a megszabott támpontokhoz. A Paradicsom: Szerelem (Liebe), Hit (Glaube) és Remény (Hoffnung) epizódjainak címe egy osztrák-magyar író, Ödön von Horváth Glaube Liebe Hoffnung (1932) című drámájából inspirálódott. A forgatókönyvet feleségével, Veronika Franz újságírónővel közösen írták.
A három film egy olyan egyedülálló, visszhangos kapcsolatrendszert sző, mely arra utal, hogy eredetileg egyetlen gigantikus történetről volt szó – Seidl az utómunkák során döntött úgy, hogy filmjét feldarabolja. Ahogyan korábban a Kánikulában és az Import/Export-ban a szereplők sorsa összefonódott, úgy a cselekményszálak most is szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Ezúttal egy család három női tagja – akik fizikailag nem éppen megtestesült címlaplányok – próbálja kihasználni a nyári vakáció nyújtotta lehetőségeket, mindenki a maga módján keresi a szerelmet, mellyel konstans frusztráltságát csökkenthetné. Ahogyan eddig minden filmjében, úgy most sem ítélkezik morálisan karakterei felett, bár az esetek extrémek, az összeállítás akár azt a benyomást is kelthetné, hogy vádaskodik a fundamentalista katolicizmus ellen, vagy elítéli az afrikai luxusnyaralások fertőit. Ehelyett viszont következetesen felépíti a két középkorú nő, Teresa és Anna Maria radikális ellentétét, melyet megtetéz a tinédzser nimfácska, Melanie történetével. Noha sem Teresa, sem Anna Maria, sem Melanie nem teljesíti sikeresen szerelmi küldetését, minden elismerésem az övék, hogy egyáltalán megpróbálták felkutatni saját földi paradicsomukat.
Paradies: Liebe / Szerelmet a feketepiacról
Hakuna matata „csak annyit jelent: szép az élet itt lenn”
Az ötvenes éveiben járó Teresa (Margarethe Tiesel) és tipikusan lusta, rendetlen tinédzser lánya, Melanie (Melanie Lenz) Bécsben laknak, a nyári vakáció beköszöntével viszont nyugati állampolgárhoz illő módon komoly összegeket fordítanak arra, hogy minél délebbre meneküljenek a sivár osztrák hétköznapokból. Legalábbis Teresa, ugyanis macskájukkal együtt Melanie anyja nővéréhez, Anna Mariához (Maria Hofstätter) megy, ahonnan majd egy fogyitáborba utazik testsúlya és viselkedése normalizálódásának érdekében.
Barátnői unszolására ezévi nyaralása alkalmával Teresa egy kenyai kirándulásra fizet be, az érettebb osztrák nők körében ugyanis az a hír járja, hogy a fekete férfiak tudnak csak igazán örömöt okozni a fehér nőnek. A fekete férfiaknak selymesebb a bőre, ráadásul kellemes kókuszillata van. A jó húsban levő Teresát alaposan körbezsongják a kenyai sihederek, mindegyikük le akarja hozni neki a csillagokat is az égből. Teresa eleinte nehezen bírja elhinni, hogy igazán tetszhet ezeknek a csinos fiatalembereknek, lassan mégis megszokja a különös szokásokat, és kezdi elhinni, hogy neki valóban itt a helye. Ezek a fiúk viszont nem éreznek semmit, csupán mesterségüket űzik oly magas szinten, hogy az megtévesztő legyen az újonnan érkezett európai nők számára. A hímprostik nem kérnek pénzt szolgáltatásaikért cserébe, viszont valahogy mindig úgy alakítják, hogy a nagylelkű fehér asszonyok pénztárcája megnyíljon, ha szegény, elárvult vagy beteg rokonaikról van szó, akik rászorulnának a „gyönyörű” és „csinos” európai nők nagylelkűségére.
Bármennyire naivan is áll hozzá a paradicsomi körülmények megéléséhez, a sorozatos csalódások következtében Teresa rádöbben arra, hogy bár szexhez bármelyik pillanatban hozzájuthat, szerelmet és törődést nem fog találni a forró partokon. Minden együttérző szó, kedves mosoly, érintés és mímelt szenvedély csupán üzlet.
Paradies: Glaube
„Ó, mily illanó, ó, mily semmiség minden, mi emberi! Mindennek, mindennek, mit látunk, el kell hullnia és enyésznie. Aki Istent féli, örökké fennmarad.”
A címbeli dalszöveg többször is felcsendül a trilógia második epizódjában, ami már sokatmondóan árulkodik a Hit stílusáról. A napjaink felmérhetetlen mennyiségű szennyébe belefáradt radiográfus, Anna Maria vakációját ugyanis Bach ezen kantátájának (BWV 26) kissé vérszegény feldolgozása kíséri végig. Miután unokahúgát elviszi a fogyitáborba, végre ő is zavartalanul áldozhat saját paradicsomi elképzeléseinek, ami húga hedonista életmódjával teljesen ellentétes körökben mozog. Számára a Paradicsom Jézust, valamint az Ő imádatát jelenti – visszafogottan berendezett lakása legfőbb díszei a falakról csüngő szentképek és feszületek.
Vakációját misszionárius munkájának szenteli, óriási tervei között szerepel, hogy Ausztriát újból a jó és az erény útjára téríti, különös figurákból álló imacsoportja pedig azon serénykedik, hogy újból katolikus országgá változtassák hazájukat. Mindennap házról házra zarándokol, kezében egy óriási Mária-szoborral, miközben mindenféle hitetlen emberrel találkozik, akik egyáltalán nem kíváncsiak mondanivalójára. Esténként az ő bűneikért és hitetlenségükért is vezekel, bocsánatért ostorral esedezve Urához.
Az imádkozással és kemény munkával töltött nyugalmas vakáció pillanatait évekkel ezelőtt lelépett muszlim férje, a tolószékes Nabil (Nabil Saleh) visszatérése zavarja meg. A tiszta lélekből szóló énekeket és hálaadásokat gyermeteg veszekedések és bosszúskodások váltják fel, melynek legfőbb oka, hogy Nabil azért tért vissza, hogy fizikai közelséget követeljen asszonyától. Anna Maria szerint viszont a szex óriási bűn, és férje hálát adhat Jézusnak, amiért lebénult, mert az Úr tudta, hogy sokkal jobb lesz neki úgy, ha tiszta életet élhet, minden pajzánkodás nélkül. De bármennyire is tagadja, Anna Maria is csak emberből van (sőt, érző asszonyból!), a kérdés már csak az, hogy sosem csalná meg Jézust és a feszülettel bújik ágyba, vagy megadja magát hitvesi kötelességeinek? Az ultrakonzervatív katolikusok legnagyobb felháborodására Seidl pompásan megragadta a lényeget, hogy mi is a gond napjainkban az elvakult hit gyakorlásával.
Paradies: Hoffnung
„Ha jó a kedved, üsd a hájadat!”
Míg anyja fekete férfiakkal szórakozik Afrikában, a 13 éves Melanie 15 sorstársával közösen egy szigorú szabályok szerint működő fogyókúratáborban tölti vakációját valahol az isten háta mögött, a kalóriatáblázatok világában. A szépecske, fiatal lánynak látszólag csupán egy problémája van, mégpedig az, hogy túlsúlyos – viszont ha már láttuk az előző két részt, megismertük családját és hamarosan őt is, leginkább azt mondanám, hogy a túlsúlyosság a legkisebb problémája, nem(csak) testnevelésre van igazán szüksége. Bár a tábori intézet szürke falai cseppet sem emlékeztetnek a paradicsomi Édenre, Melanie mégis komoly terveket sző: eléri a trendek általt diktált álomsúlyt, és terhétől megszabadulva, vadóc módjára belekóstól az élvezetek világába, fagylalt helyett végre valami mást is nyalogatva.
Noha talán ez a legszomorúbb és legkiábrándítóbb epizód a három közül, ugyanakkor ez a legkönnyedebb és legbefogadhatóbb is, valamiféle szokatlanul ártatlan vidámság és jókedv lebegi körül, amit az első kettőről nehezen mondhatunk el. Ehhez az is hozzájárul, hogy a Melanie-t alakító valóban 13 éves Melanie Lenz hamvas életkora miatt a durva jelenetek kivételesen elmaradtak, Seidl viszont kiválóan talált alternatívát arra, hogy kárpótoljon érte. A csokizabáló, titokban sörözgető túlsúlyos gyerkőcök katonásan fel-alá kocogó hada szüntelenül betölti a vásznat, a McDonald’s-generációt kitűnően szemléltető csoport rémisztő, szimmetrikus festményként állandó jelleggel jelen van. Ahogyan Kenyában a fekete dzsigolók sorakoztak hosszú sorokban, itt a hájas tinédzserek várnak a megváltásra a legnagyobb fegyelem közepette.
A kemény edzések és táplálkozási tanácsadások, a párnaháborúk és két félig elszívott cigi között mégis bekövetkezik, amire Melanie már oly régóta vágyik: szerelmes lesz. Imádata tárgya nem a zsírégetés harcosai közül kerül ki, hanem a tábor ötvenes éveiben járó orvosát szeretné minden lendületével és gyermeki ártatlanságával elcsábítani. Családtagjaihoz hasonlóan viszont ő is csúfosan elbukik.
Valóban a remény halt meg utoljára.
