Nehéz jó szívvel ajánlani a Spartát. Pesszimista film, nem is Seidl legerősebbje, kényelmetlen nézni.
Botrányok közepette érkezik Ulrich Seidl új filmje, a Sparta. A rendezőt többek között azzal vádolták meg, hogy nem megfelelő körülmények között dolgozott a gyerekszínészekkel, illetve hogy nem tájékoztatta sem őket, sem szüleiket a film kényes témájáról. Így elmaradt a film torontói premierje, azóta viszont több más fesztiválon is bemutatkozott. Az első kérdés így máris az, hogy vajon valóban ennyire botrányos-e a film, mint az őt övező hangulat. Nos, talán nagyobb a botrány füstje, mint a lángja, de mindezzel együtt a Sparta egy nagyon kényelmetlen film.
Gyermekek kihasználásával vádolják Ulrich Seidl filmrendezőt
Seidl következő filmje, a nagyrészt Romániában forgatott, pedofíliáról szóló Spárta bemutatója a torontói fesztiválon lesz – ezzel kapcsolatos a Der Spiegel által kirobbantott botrány.
A Sparta Seidl előző filmjének a „testvérfilmje”, szó szerint, ugyanis a főszereplő ezúttal nem a lecsúszott schlager-énekes Richie Bravo, hanem öccse, Ewald, aki az édesanyjuk halála után épp visszatér Romániába. Ewald (Georg Friedrich) egy látszólag rendezett párkapcsolatban van, ám a viszony nemsokára zátonyra fut: a férfi egyre erősebben kezd vonzódni a gyerekekhez. Elhagyja párját, egy leszegényedett romániai faluba megy, ahol megvásárol egy elhagyatott iskolát és a helyi fiúknak önvédelmi dzsúdó-tanfolyamot tart.
A filmnek már a témája is nehéz nézői élményt feltételez, azonban amitől még kényelmetlenebb lesz az egész, az a Seidlre jellemző passzív megfigyelői és elbeszélői pozíció. A film nem ítélkezik, nem büntet, csak megmutat, feltár. Mi több, a Spartából az az enyhe szatirikus él is hiányzik, ami a többi Seidl-filmben jelen van, így gyakorlatilag egy lecsupaszított, semleges nézőpontból szemléljük az eseményeket. Amitől mégis nézhető lesz a film, az az, hogy a hangsúly lényegében nem a pedofílián van. Ewald soha nem követ el konkrét abúzust és nem közeledik szexuálisan a gyerekek felé, inkább csak folyamatosan játszik a tűzzel, így a film tulajdonképpeni fókusza pontosan az lesz, mint az eddigi Seidl-filmeknek is: a hétköznapi ember vívódása önmaga legnagyobb démonaival.
Látjuk Ewaldot, amint a gyerekekről készült képeket nézi egy kivetítőn, látjuk, amint egyedül áll a zuhanyzóban és majdnem önkielégítésbe kezd, látjuk, ahogy játszik és a birkózik a gyerekekkel, és nézőként rettenetesen kényelmetlenül érezzük magunkat, mert pontosan tudjuk, hogy miről van szó, anélkül, hogy direkt módon ki lenne ez mondva. Ami még jobban árnyalja a képet, az a másik jellemző Seidl-motívum: a kicsi, emberi történeten keresztül való reflektálás valami nagyobb társadalmi jelenségre. Ewald vonzódása ugyanis a gyerekekhez nem csak testi jellegű: valóban törődik velük (próbál utánajárni, hogy bántalmazzák-e a gyerekeket a szülők), valóban valami olyan érzelmi támogatásban részesíti őket, amit a gyerekek szülei nem tudnak megadni nekik. Ugyanis ezek a falubeli apák pontosan olyanok, amilyennek elképzeljük őket: közepesen vagy erősen alkoholisták, agresszívek, érzéketlenek, képtelenek az őszinte figyelemre vagy empátiára (Seidl amatőr szereplői egyébként egészen zseniálisak, különösen azokban a jelenetekben, amikor kezdik kérdőre vonni Ewaldot az ottani tevékenységével kapcsolatban). Így egy nagyon torz és kifordított módon, de Ewald jobb és gondoskodóbb apa lesz, mint a falubeli szülők. A gyerekek számára a Spártában (így nevezi el Ewald az iskolát) töltött idő valóban játék lesz és felszabadulás: olyan élmény, amiben otthon nem lehet részük.
Egy sor etikai kérdés tehető fel a filmmel kapcsolatban a már említett forgatási körülményektől kezdve azon keresztül, hogy mennyire lehet valóban jó apa egy Ewald-féle figura egészen addig, hogy mennyire kell – és lehet – azonosulni egy gyerekekhez vonzódó főszereplővel: a hasonló témájú, klasszikus Lolitával (és különböző adaptációival) szemben itt a már említett semleges megfigyelői pozíció nem is késztet azonosulásra minket. Különösen okos húzása a filmnek az, hogy soha nem látjuk Ewaldot olyan helyzetben, ahol bármilyen oknál fogva sajnálnunk kellene őt („spoiler”: az egyre dühösebb falubeliek nem verik meg), így fel sem tevődnek a didaktikus „most vajon mit érezzek ez iránt az ember iránt”-jellegű kérdések. Azonban az említett semleges elmesélői pozíció újabb etikai kérdéshez vezet: lehet-e, szabad-e egyáltalán semlegesen szemlélni az ilyen jelenségeket?
A Riminit és a Spartát „összeolvasva” szépen látható, hogy a két film közös motívuma az apa. Mi több, a bukott apák és a torz életű gyerekekből lett felnőttek motívuma: Richie Bravo képtelen törődni lányával és idős nőknek nyújt szexuális szolgáltatásokat, Ewald pedofil (tehát pontosan Richie Bravo ellentéte), a falubeli apák képtelenek érzelmi támogatást adni a gyerekeiknek, és mindenek fölött ott lebeg az idősotthonban lévő, mára már csak a náci indulókra emlékező közös apa képe – akinek időnkénti felbukkanása természetesebben hat a Rimini dramaturgiájában, mint a Spartáéban –, akiről ugyan pontosan nem tudjuk, hogy milyen volt szülőként, de a gyerekeit látva nem nehéz kikövetkeztetni. Mintha a film(ek) vállalása az lenne, hogy megmutasson egy generációkon átívelő és öröklődő emberi sötétséget, amitől nehéz vagy lehetetlen szabadulni. Nincs feloldozás, a démonok mindig ott lebegnek. És ott lopakodik a kérdés mindenek mögött: hogy milyen világot akarunk, tudunk hátrahagyni a gyerekeinknek.
Evvel a dalban mondom el – Ulrich Seidl: Rimini
Ulrich Seidl viszonylag hosszú idő után jelentkezik újra fikciós nagyjátékfilmmel, de lényegében ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. Állandó csapatával – Veronika Franz forgatókönyvíróval és Wolfgang Thaler operatőrrel – dolgozik, illetve a rá jellemző témákat sorakoztatja fel: moralitás és amoralitás, szex, prostitúció, turizmus és migráció, mindez egy karakterközpontú történeten keresztül elmesélve, ami egy nagyobb társadalmi kontextusra reflektál.
Nehéz ajánlani a Spartát. Pesszimista film, nem is Seidl legerősebbje, kényelmetlen nézni. Ezzel együtt a Riminivel párban egy egészen sokrétegű alkotás, rengeteg nehezen feltehető és ugyanolyan nehezen megválaszolható kérdéssel. Ha túllendülünk a kínos befogadói élményen (vagy talán éppenséggel szeretjük azt), mindenképpen érdemes szembenézni vele.
