Marie Kreutzer filmje 1878 környékére, Erzsébet császárné (azaz Sissi) negyvenes éveinek kezdetére repít vissza térben és időben, Ferenc József felesége azonban aligha hagyja el a huszonegyedik századot. És milyen jól teszi!
A Fűzőt már úgy emlegetik, mint Sofia Coppola Marie Antoinette-jének európai parafrázisát, s bár áthallások bőven vannak, ennél többről van szó. A film valóban a Habsburg Birodalom ketrecébe zárt Erzsébet császárné kortárs indie zenére komponált balladája, amiben Ferenc Józsefnek (Florian Techtmesiter) leszedhető a bajusza és maga a császárné (Vicky Krieps) Sissi-szuvenírbögréből iszik, a szobalány pedig kénytelen magát Sissinek kiadni annak születésnapján, mert az igazi császárné levágott hajjal, herointól ellahroizulva olvasgat az ágyában. Erzsébet itt ugyanis a Habsburg Birodalom felszínes sikkjét elítélő nő, aki kis lázadó gesztusokkal tör borsot férje orra alá, és inkább ájulást színlel, minthogy részt vegyen egy királyi fogadáson. Császárnéi kötelességeit vidékre, különböző rokonokhoz megszökve ússza meg, megközelíthetetlen, egyszerre közönséges és felsőbbrendű.
Kreutzer egy modern, komplex nőt tár elénk, akit aggaszt az öregedés, több szimpátiát érez az elavult módszerekkel kezelt elmegyógyintézet lakói iránt, mint saját családtagjai felé, de melankóliáját néha csillapíthatatlan, élet iránt érzett szomj váltja fel, és kimegy éjszaka a gyerekével lovagolni. Ez a nő valami másra hivatott, mint amit az élet szánt neki, ezt pedig felvállalja annak tudatában is, hogy mások az ő életéről ábrándozva hajták le a fejüket.
A Paul Thomas Anderson Fantomszála után berobbant Vicky Krieps a Bergman szigete és az Idő után újra bebizonyítja, hogy nem egy egyfilmes csillag, hanem korunk egyik kivételesen karizmatikus színésznője. Krieps a finom arcvonásai, a meleg tónusú hangja és a fűzőbe szorított testének merevsége szülte ellentétből formálja meg ezt a komplex Sissi-karaktert. Arcának minden rezdülését izgalmas nézni, ami hálás, tekintve, hogy a film jelentős részében rajta van a kamera. Kreutzer rendezésében Krieps egyszerre nyers és éteri, de mindenek fölött annyira emberi, hogy bármit csinál Sissi-bőrbe bújva, mi elhisszük neki. A színésznőből természetesen, szinte erőfeszítés nélkül árad egyfajta finom arisztokrata elegancia, de valószínűleg a két hónapos forgatást megelőző felkészülési időszak jeges vízben való úszkálása és női nyeregben való lovaglás gyakorlása is hozzájárult ahhoz, hogy az eredmény ennyire hiteles legyen. Krieps játéka tökéletes összhangban van a korhű, de a véglegekig leegyszerűsített jelmezekkel, és a pompás paloták bútorozatlan, néha kopott falú helyiségeivel, amiknek nyomasztó légkörét mindenki érzi, de senki nem beszél róla. A látvány ezáltal egy idejemúlt, férfiak és magasztos eszmék által irányított világ kritikájaként jelenik meg, melyeket Judith Kaufmann operatőr tág, mégis fojtogató hatású, pasztellszínekben úszó képekbe komponál.
Bár a streamingplatformok egyre ijesztőbb mennyiségű tartalommal írják újra a történelmet (elég csak a Bridgertonra, vagy A koronára gondolunk), a nézőben még mindig megszületik az inger, hogy rákérdezzen az adott alkotás tényekkel és valósággal való viszonyára. A történelmi hűség számonkérése ez esetben teljesen fölösleges, még akkor is, ha az itt ábrázolt császárné jóval közelebb áll a valósághoz, mint a magyar nézők köztudatába beégett, Romy Schneider által megformált habos-babos, tündérien bájos verzió. A Fűző Sissi zárkózott, nonkomformista oldalát felnagyítva egy társadalmi béklyók által fojtogatott nő apró lázadásait mutatja be, díszletként használva a kort és metaforaként a monarchia szorítását. A Fűző vonatott, önismétlő jelenetei és a cselekmény előrehaladtával egyre növekvő öncélúsága megbocsátható, mert közelebb hozza azt az élményt, amit Cassavetes meg Bergman nőalakjaihoz, Sofia Coppola Marie Antoinette-jéhez hasonlóan Kreutzer Sissije is tapasztal: a női sors fullasztó tapasztalatát, azt, hogy ezeknek a nőknek meg kell felelniük bizonyos normáknak annak érdekében, hogy szeressék őket.
Ezzel egyszerre, a Fűzőnek határozott célja túllépni a saját árnyékán, a már-már műfajjá terebélyesedő „fuldokló feleségek” típusú melodrámán. Az egyik jelenetben Louis Le Prince (Finnegan Oldfield) egy korai mozgókép-kamera feltalálója lefilmezi a császárnét, aki miután nemleges választ kap arra, hogy vesz-e hangot a gép, ordítani kezd – az ordítást azonban nem halljuk. Ezzel a gesztussal – ahogyan Sissi is az egyik nemesi vacsorán – a rendezőnő is beint a történelmi hűséget számonkérőknek, egyszersmind hirdeti a hiteles történetmesélés lehetetlenségét és a film szabadságát is. A Fűzőt pedig ez teszi igazán modernné, nem a kortárs zene és a Sissi-bögre.
