Mia Hansen-Løve új filmjének címe és szinopszisa egy igazi művészfilmes klisé lehetőségével kecsegtet. Forgatókönyvíró házaspár, svéd sziget, alkotói válság, elnyújtott snittek, napszítta képek, végtelen mennyiségű spleen és a mindezek fölött ott lebegő svéd rendezőzseni szelleme. A Fårö szigetén játszódó történet azonban távol áll ettől, a rendező-forgatókönyvíró filmje Bergman kultuszát szeretettel piszkálva, (ön)iróniával, szerzői hangon mesél élet és művészet örök körforgásáról.
Egy angol-német forgatókönyvíró házaspár, Chris (Vicky Krieps) és Tony (Tim Roth) Fårö szigetére utazik, hogy Ingmar Bergman egykori házában, a rendező „köpönyege alatt” találjon inspirációt a forgatókönyvírásához. Ahogy megérkeznek, a vendégház tulajdonosa körbevezeti őket a lakásban, és megmutatja nekik a szobát, amiben a Jelenetek egy házasságbólt forgatták, kedvesen megjegyezve, hogy a film milliók válását okozta. Chris és Tony kissé fölényesen összemosolyognak, mi pedig azt hisszük, hogy az ők kapcsolatuk is az elkerülhetetlen végzet felé tart, akárcsak Marianne és Johan (vagy akár Bergman és Liv Ullmann) házassága egykoron. Kézenfekvő dramaturgiai lépés lett volna a nyaraló pár kapcsolatát is zátonyra futtatni, de gyorsan világossá válik, hogy Hansen-Løve-nak esze ágában sincs Angelina Jolie A tengernél című, hasonló témájú művész(kedő)filmjének hibájába esni. Bár tapintható feszültséget teremt az inspiráció hiánya és az elaludt vágy, Tony és Chris jól megvannak egymással. A pár gyorsan beleilleszkedik ebbe a Bergman-tematikájú, cinefil vidámparkba, és igyekeznek minél többet beszívni a kultikus rendező emléke uralta szigetből. Tony a Bergman Safari nevű programmal járja körbe a szigetet (ami kétségtelenül az év leggroteszkebb forgatókönyvi húzása), Chris pedig a kevésbé „turistás” útvonalat választva egy svéd filmszakos hallgatóval autókázik az egykori forgatási helyszínek között.
A film első felében Hansen-Løve kettejük inkább barátságra hajazó, egyszerre intim és rideg viszonyát vázolja fel, és pátosz nélkül, gyakran humorral mond el és mutat meg mindent, amit Bergmanról gondol. Christ Bibi Andersson Personában hordott szemüvegébe öltözteti, rajta keresztül mondja ki, hogy Suttogások és sikolyok olyan, mint egy horrorfilm katarzis nélkül, és fogmosásnál arról vitáztatja a két szereplőt, hogy miért nem csinált Bergman boldog filmeket. A Bergman szigete legtöbb kockáját áthatja a rendező iránti tisztelet, de annak az igénye is, hogy el kell lépni a mester munkáitól és meg kell próbálni alkotni akkor is, ha Bergman után már nem biztos, hogy érdemes. A Fårö elszigetelt társadalmának kényelmes tempójában haladó film talán e gondolat mentén vált irányt, a film második felére újabb metaréteg kerül.
Megelevenedik ugyanis Chris forgatókönyve, melyben a filmrendező Amy (Mia Wasikowska) és Joseph (Anders Danielsen Lie) kerülgeti egymást a svéd tájban, a történet pedig egy adott ponton összekapcsolódik a valósággal. A fikciót innen már szinte lehetetlen különválasztani az élettől, a főhősnő helyét a mesélő Chris veszi át, egyfajta metaorgiává alakítva a filmet. Fokozatosan bontja ki az alkotási folyamat konfliktusos természetét, néha utal a sikeres férfiak vetette árnyékra (Hansen-Løve Olivier Assayas rendező felesége), eközben pedig nem egy újabb Bergmant, hanem a saját filmjét akarja megcsinálni. Tagadhatatlan a rendezőnő személyes lenyomata az anyagon, a fiktív Chris és Amy után saját perszónáját is ugyanabba az üstbe olvasztja bele.
Ahogyan Chris egyszerre két férfiba szerelmes, a film igazi rendezője is két narratíva között lavíroz: az egyikben egy értelmiségi házaspár Bergman-filmekről vitázik a Balti-tenger partján, a másikban két fiatal szerelmes egy szintén Fårön megtartott esküvőn úgy tesz, mintha nem ismerné egymást, pedig évek óta szeretők. A rendezőnő a svéd mester szuggesztív közelijei helyett tág képekben, térbe komponált alakokkal házasítja össze a két történetet, melyben nagy segítségére van állandó vágója, Marion Monnier (Things to Come, Personal Shopper) páratlan arányérzéke. A Fantomszálban már bizonyított Krieps finom titokzatossága, óvatos játéka pedig még kifinomultabbá teszi ezt a filmesztétáknak imponáló labirintust. Azonban a Bergman szigete ennek ellenére sem válik fennhéjazó, „művészetről művészeknek” típusú rétegfilmmé. Hansen-Løve üdítő szerzőisége, apró, karakterteremtő nüanszai, empátiája, árnyalt gondolkodása és őszinte alkotói vívódása miatt a film stabilan áll ezen a nagyon ingoványos talajon.
Bergman filmjeiben a szerelem és a szeretet állandó bizonytalanságot generáló elemek, már-már katalizátorai a szenvedésnek és a depresszióba hajló boldogtalanságnak. Az idén elkészült, mai kontextusba helyezett Jelenetek egy házasságból című sorozat-remake is ezt az egzisztencialista világnézetet viszi tovább. Hansen-Løve azonban hetykén odabiccent a mesternek, és csak annyit vesz át, amennyire szüksége van: önreflexív karaktereket és a személyes valóságból való inspirációt. S bár a Bergman szigete ennél fogva nem egy szó szerinti hommage, a svéd rendező rajongóinak kötelező darab.
