Az idei Sundance egyik üdvöskéje az írói válság sokat ragozott problémáját ragadja meg egy hangsúlyosan női szemszögből, félig-meddig biografikus alapokra építkezve.
Shirley Jackson egy nagyon érdekes jelensége volt az amerikai irodalomnak: olyan évtizedekben alkotott (az ötvenes évek és holdudvara), amikor az írónők jelenléte nem volt mindennapos látvány sem a regény-, sem a folyóiratformátumban; s mindezt jellemzően nem „női” műfajokban (paranoiás horror-thriller-krimi) tette. Egyfajta korabeli, félbeszakadt karrierű feminin Stephen Kingként kell elképzelni, akinek korai halála nemcsak az „alkotás mint kenyérkeresés” stressze, hanem az egészségtelen életmód miatt is bekövetkezhetett, de bizonyosan oka volt férjével, Stanley Hyman irodalomkritikussal-tanárral való viharos, kodependens kapcsolata is. Ha máshonnan nem is emlékszünk Jackson nevére, a The Haunting of Hill House (Hill House szelleme) című regényéről biztosan, amit nem egyszer adaptáltak, a leghíresebb ezek közül Robert Wise nagyszerű horrorja A ház hideg szíve (The Haunting) címmel (de pl. Az autóbusz / The Bus című novellája ihlette Janisch Attila Hosszú alkonyát is).

Josephine Decker rendező (akitől nem idegen a művészsors, az önkifejezés skizofréniájának és stresszének az ábrázolása – lásd a tavalyelőtti Madeline a mélyben / Madeline's Madeline című dolgozatát) és Sarah Gubbins forgatókönyvíró viszont nem is annyira Jackson munkáiból, sőt, nem is a „hivatalos” Jackson-életrajzokból ihletődött, hanem Susan Scarf Merrell bevallottan fikció felé kanyarodó regényéből, amely a Jackson és Hyman házasságából inspirálódik ugyan, de a maga jogán is egyfajta nyomozós thrillerként működik. A regény és a film szemszögét egy fiatal, naiv lány szolgáltatja, aki friss házasként férjével a Jackson-Hyman páros bűvkörébe kerül. A férjecske, Fred (Logan Lerman) Stanley (Michael Stuhlbarg) tanársegédje lesz, az asszonyka, Rose (Odessa Young) pedig egyfajta házvezetőként marad Shirley (Elisabeth Moss) mellett, a dolgok egyszerűsége miatt pedig be is költöznek a habókos értelmiségi pár nagypolgári, de rendetlen házába. Persze, hamar kiderül, hogy Rose szerepe nem korlátozódik komornai feladatokra: Shirley meg nem nevezett, de hamar kitapintható elmezavaroktól szenved, többek között súlyos alkoholista és nikotinfüggő. Ami első látásra egyszerű írói válság miatti depinek tűnik, sokrétű problémacsokornak bizonyul, melynek kereteiben az írónő néha boszorkányos éleslátásról és vitriolos gúnyérzékről tesz tanúbizonyságot, máskor pedig az ágyból is alig képes felkelni.

Rose – talán kötelességtudatból, talán terhessége miatti megszeppentségből – az első, zsigeri menekülési reakciókat legyűrve marad, és mintegy fordított Tortúraként segít az írónőnek nemcsak rendbeszedni a házat, hanem anyagot nyomozni is leendő regényéhez, amely egy eltűnt lányról szól. Eközben valószínűtlen, fura kapcsolat alakul ki kettőjük között – ennek megmutatása hemzseg a Bergman Personájára való utalásoktól, sajnos ettől csak a hiányérzet lesz egyre nagyobb a nézőben. A bergmani letisztultság helyett ugyanis itt egy óriási, félig műfaji, féli szerzői katyvaszt kapunk, amelyben Decker megpróbál egyensúlyozni a zakkant írónő szofthorror-elemekkel bemutatott alkotói golgotajárása, a két értelmiségi pár közötti, életrajzi áthallásokkal tűzdelt tükröződés, a nők közötti félig-meddig terapeutikus, de teljesen hierarchikus viszony, valamint az eltűnt lány utáni nyomozás mint lehetséges irodalmi alapanyag között. Érdekes módon az effektekkel megtűzdelt, sejttető, pszichologizáló skizofrén jelenetek működnek a legkevésbé, és a film akkor indul be a leginkább, amikor az összes színész jelen van, és a realitás ingatag, de legalább nem nyögvenyelősen megmutatott talaján maradnak.

Elisabeth Moss bátran, megcsúnyult, depressziója miatt önellátásra képtelen öregedő alkotóként tér vissza oda, ahonnan megismertük immár 13 éve a Mad Mennel: az ötvenes évek legvégére/a hatvanas évek legelejére – érdekes, hogy akkor mintha egy pont ilyen alkotói pálya legelején lett volna, nő létére aspiránsként próbált betörni a kreatív iparba, és hát ez lett a vége. Mindenesetre most megrázó erővel kelti életre a bipoláris írónőt, annak fásultabb és éberebb, fúria-jeleneteiben egyaránt. Michael Stuhlbarg erőlködés nélkül, nagyszerűen hozza a sajnos kevésbé kifejtett, de nem kevésbé érdekes férj-figurát: nem rágják szájba, de ez a kettőjük közti kodependencia (miért nem hagyja ott a nőt? – hangzhat a felháborodott naiv nézői kérdés sokáig) megérdemelt volna még egy misét az erőltetett nyomozási szál helyett. A gyönyörű Odessa Young pedig pont azt csinálja, amire a forgatókönyv által ítéltetett: szemszöget szolgáltat, narratív labdákat pattint vissza, és közben persze jellemfejlődik, de azért a végső csavart nem áruljuk el. A lényeg, hogy a nehézkesen születő írói inspiráció kínjairól van szó benne, immár százezredik alkalommal.

Izgalmasnak induló, de a túl sok érdekes aspektus között dönteni képtelen, így végül nagyrészüket akaratlanul is hanyagoló, részletek között elvesző, erős rendezői vagy operatőri koncepció nélküli film a Shirley, valahol a pszichológiai realizmus és a műfaji sémák közti skizofréniában rekedve. A benne megmutatott korszak, s főleg a személyiségek miatt lehet érdekes, de a színészek jelenléte sem fog csalódást okozni. Aki viszont igazi krimi-thrillerre re vagy határozott egyéniségű Bergman-pastiche-ra vágyik, az inkább kerülje.