Mariano Cohn és Gastón Duprat argentin forgatókönyvíró-rendezők az Út a díjesőig után ismét saját világukba merülő, elvarázsolt alkotóegyéniségeket bemutatva parodizálják a szerzőiség jellegzetességeit. A Semmi ugyanakkor a korábbi szatirikus hangvétel helyett sokkal líraibb módon láttatja művész hőse megpróbáltatásait.
Első epizód: hősünk imádta Buenos Airest, bálványozta, már-már érdemtelenül… Akár ezzel a Manhattant idéző narrációval is kezdődhetne a Semmi, hiszen a sorozat kényszeres ételkritikus főszereplője olyan, mintha egyenesen Woody Allen egyik városfilmjének argentin változatából lépett volna elő: az idős Manuel (Luis Brandoni) magának való, neurotikus figura, aki képtelen kedvenc városán kívül létezni vagy felhagyni megszokásaival, ami gyakran eredményez faragatlan húzásokat, hiszen úgy érzi, mintha a teljes világ körülötte forogna. A problémát csupán hosszú ideje tartó alkotói válsága jelenti. A kiadótól kapott előlegek ellenére a férfi már húsz éve nem jelentkezett új könyvvel. A jelentős anyagi kilátástalanságon túl ráadásul a bentlakó házvezetőnő, Celsa (María Rosa Fugazot) hirtelen halála hoz fordulatot a kényelmes céltalanságban töltött mindennapokba.
A kizárólag szellemi térben érvényesülni képes Manuel ugyanis egyedül teljesen tanácstalanul áll szemben az olyan apró feladatokkal is, mint a vasalás vagy az autóvezetés, hiszen ezekben korábban a minden napi teendőt elvégző Grace (Silvia Kutika) segítette. A változással szemben felkészületlen férfi megcsömörlött életmódja a megújulni képtelen szerzői filmes gyakorlat felé tart görbe tükröt. A szerzői alkotók visszatérő kézjegyeihez és motívumkészletéhez hasonlóan Manuelnek szintén megvannak a maga bevett elképzelései, melyek megvalósításához szükséges gyakorlati teendőkről egykori házvezetőnője külön naplót vezetett. A férfi ezt az útmutatót alapul véve igyekszik újrateremteni a számára ideális mindennapi feltételeket inkább kevesebb, mint több sikerrel.
A személyes önreflexiókban való elmélyedés helyett azonban a Cohn-Duprat alkotópáros éppen ennek a stílusnak a kifigurázására törekszik, így az egyes részeket sem a főhős, hanem annak világhírű regényíró barátja, Vincent Parisi (Robert De Niro) vezeti be különböző előrevetített tanulságok felolvasásával. Ez a külső perspektíva a magába forduló szerzői hangnemmel szemben objektivitással tekint az eseményekre, az elhangzó – szó szerint konyhanyelvű – filozófiai bölcsességek ráadásul mind a főzéssel kapcsolatos különböző spanyol szólások, melyek az adott epizódok konfliktusát összefoglalva ironizálnak Manuel megrögzött kicsinyességén. Hiszen a történet humora az állandó, határozott jellemvonásokat magukon viselő, kiemelt karakterekre épülő sorozatok mintájára abból fakad, hogy az excentrikus főhős eltérő szituációkba keveredik, amelyekre a rá jellemző sajátos módon reagál.
A Semmi ráadásul az elbeszélésmód szerialitásán túl is fokozott figyelmet fordít az epizodikus narratíva körkörösségére. Manuel elismert gasztronómiai szakemberként gyakran ad interjúkat és állandó baráti társaságával is rendszeresen találkozik, mely alkalmakon megcsillogtathatja kifinomult ízlését és intellektusát. Ezek a rutinszerű események ugyanakkor csupán platformot biztosítanak a sokadszor előadott gondolatmenetek érvényesítésére, miközben Manuel nem képes kreatív ötletekkel előrukkolni vagy bármi újat mondani. Ez a monotonitás a rendszeresen ismétlődő főcímzenében, illetve az állandó helyszínekben és karakterekben szintén kifejeződik. Manuel folyamatosan ugyanazokkal az ismerőseivel találkozik és ugyanazokba a kedvelt éttermekbe jár vissza ebédelni. Mobilitásának hiányát az is mutatja, hogy képtelen autót vezetni, egyedül eljutni távolabbi helyekre vagy elhagyni Buenos Airest.
Ez a változatlanság kiválóan szemlélteti az eredetiség hiányát, amit Manuel ki is fejt kedvenc városa gasztronómiájának elemzése kapcsán, ami szerinte csupán más országok jellegzetes ételeinek és ízeinek átvételén alapszik. A várossal azonosuló férfi ezek alapján szintén képtelen már mondanivalóval szolgálni sehová sem tartó kötetének írása során. Így a széria sem válik többé szkeccs-szerűen egymást követő humoros jelenetek sorozatánál. A készítők viszont éppen ennek elfogadását hangsúlyozzák konklúziójukban. Manuel fiatal, új házvezetőnője hatására megtanulja élvezni az egyszerű örömöket és ténylegesen levetkezi magáról a különböző kötöttségek kényszerét – elkészült könyve borítóján ugyanis meztelenül szerepel. Abban pedig, ahogy Manuel végül a Semmi címet adja művének, Cohn és Duprat állásfoglalása is megfogalmazódik sorozatuk kapcsán, hiszen az alkotópáros ezúttal nem próbál csavaros megfejtésekkel szolgálni, harsány humorérzéküket csillogtatni vagy korábbi produkcióikra jellemző éles kritikát megfogalmazni, csupán egy könnyed kis szórakoztatást nyújtanak.
