Mariano Cohn és Gastón Duprat filmje a modernizmus nagymestereit idézve tart görbe tükröt az álszent filmipar, a túlértékelt színészmesterség és a maníros művészi érzékenység elé. Az argentin rendezőpáros ugyan az öniróniára helyezi a hangsúlyt, mégis mélységes tisztelettel adózik témái előtt. Az Út a díjesőig a modern művészfilm kamaradrámába oltott szatirikus olvasata.
Már a történet alapfelvetése is végtelenül izgalmas és sokrétű: egy nyolcvanadik születésnapját ünneplő, unatkozó milliárdos (José Luis Gómez) elhatározza, hogy elkészíti a világ legjobb filmjét. Az üzletemberből szemvillanásra producerré avanzsáló ötletgazdát szakmai naivitása sem állítja meg a biztos sikerrecept összeállításában. Hiszen a Nobel-díjas regényből adaptált forgatókönyvnél, az eredeti víziójú, befutott rendezőzseninél és a kor legnépszerűbb színészlegendáinál mi lehetne nagyobb garancia?
A forgatást megelőző olvasópróbákba betekintést nyújtó epizódok éppen ezt az elgondolást ingatják meg, miközben a művészet fokozatosan utat tör magának a szereplők valós életébe. Az Út a díjesőig Bergman Personájának kortárs férfi-változataként is értelmezhető. Az excentrikus rendezőnő, Lola (Penélope Cruz) irányítása alatt zajló színjátszógyakorlatok hatalmas egójú sztárjai, Félix (Antonio Banderas) és Iván (Oscar Martínez) lassan nemcsak szerepeikkel, de egymás karakterével is teljesen eggyé válnak. Ráadásul az ő összecsapásaik szolgáltatják a jelenetek fő humorforrását a folyamat során. A filmes apparátus lebontásának narratívába emelése pedig – a további emlékezetes gegeken túl – a filmbeli film eseménytöredékeinek kerettörténetbe emelésére is szolgál. Ezzel A játékost idéző, Robert Altman által csúcsra járatott módszerrel idővel valóság és fikció határai is átjárhatóvá válnak.
Ebben a konfliktusban törnek felszínre a művészi (ön)kifejezés és a profitorientált filmgyártás különbségei is. Iván valódi színiiskolát végzett, klasszikus oktatásban részesült, úgynevezett method actor. Vagyis az eredetileg Sztanyiszlavszkijnak tulajdonított „módszer” alapján önmagában találja meg az eljátszott szereplő érzelmeit, amiket így testközelből átélve képes őszintén megjeleníteni a kamera előtt. Ezzel szemben Félix „egyszerű” karakterszínész. Alakítása kizárólag a jelenet kezdetétől a felvétel befejezéséig tart. Kettejük közül mégis ő a valódi sztár, minden ezzel járó külsőséggel és sztereotípiával megáldva. A karakterek különbségei már öltözködésükben szembetűnőek: Félix, az ifjúságába kétségbeesetten kapaszkodó filmcsillag gyermeteg ruhatárból válogathat, míg Iván tiszteletteljes, konzervatív megjelenésű és korának megfelelő, elegáns utcai viseletben jelenik meg. Oscar Martínez az egyik leghíresebb kortárs argentin színészként testhezálló szerepében egyenrangú partnere az amerikai kasszasikereivel világhírűvé vált Banderas önreflexív játékának. Így a globális sztár és a helyi elismert tehetség közötti ellentétet már a szereposztás is előrevetíti.
Az Út a díjesőig pedig a színjátszás magasiskolájaként nyújt terepet a tehetségek kibontakozására. A filmben mindenkinek számos csöpögős nagyjelenet jut, melyben megcsillogtathatják kiváló drámai érzéküket. Máskor a tipikus művész- és sztárallűrökre játszhatnak rá, ezáltal komikus vénájukat kidomborítva. Valódi átalakuláson viszont Penélope Cruz megy keresztül. Karaktere a két férfi teljesítményméregető párharcának katalizátoraként uralja a narratíva fordulatait, mégis képes átélhetőbbé tenni figuráját egy puszta játékmesternél. Vörösen pompázó, hosszú göndör fürtjei és hetyke szeplői egyszerre tükrözik egy bolondos mesefigura és a saját művészetébe szerelmesedett, érzékeny alkotó egyedi megjelenését. Egyúttal a beskatulyázhatatlan tehetség és a nemi identitásával kísérletező nő stílusai is felsejlenek benne. Lola extravagáns, de mindig stílusos öltözéke pedig a jelmeztervezők kreatív fantáziájának jutalomjátéka.
Ezen felül a film látványvilága is minden formai elemet a színészi játéknak rendel alá. Az Út a díjesőig egyszerű, lecsupaszított totálképei Antonioni kiüresedett tereinek érzelemvilágát tükrözik, a kameramunka elsősorban mégis a színészek munkáját igyekszik kidomborítani. A tágabb plánokban egyszerre láthatjuk mindhárom szereplő reakcióit, a szélesvásznat betöltő arcközelik pedig lehetőséget adnak az apróbb nüanszok átadására is. Így az egyenesen a kamerába fordulva előadott gyakori monológok egy pillanatra sem engednek ki a színészi tekintet bűvköréből. További kreatív formai elemként a diegetikus filmhang kizárólagos használata emelendő ki, ugyanis a lecsupaszított képi megjelenést a hangi kísérletezés ellensúlyozza. Lola rendezési módszerének fontos eleme a zajok és zörejek újszerű megjelenései. A füléhez szorított porszívócsővel az üres padlón hempergő Penélope Cruz képe – ahogy különböző hangokat hörögve jut el művészetének komfortzónájába – olyan élmény, amiért már önmagában megérte elkészíteni ezt a filmet.
Az Út a díjesőig sikerének kulcsa az egyszerűsége mögött rejlő gondolati összetettség. Ennek folyamatos fokozása azonban barokkos túlzáshoz vezet, ami különösen a befejezés számos lezárásában érhető tetten. A történet nemcsak a filmkészítés posztmodern szatírája, hanem teljes értékű művészfilm és közönségkedvenc komédia is egyben. A sokrétű alkotás tónusaiban is eltérő szálai azonban olyan sűrűsödő, hirtelen hangulatváltásokat eredményeznek, melyek könnyen roncsolhatják a film különböző rétegeinek élvezhetőségét, hogy aztán a negyedik falat is lebontó zárókép tegye mindezt idézőjelbe.
