Koltai Róbert megkerülhetetlen kultfilmjének csábereje jórészt a főhős sokszínűségében rejlik. A vállfaárus Gyuszi bácsi apolitikus, mélyen személyes „lázadása” a Don Quijote-i lovagi mitológiára, míg csalhatatlan túlélési ösztöne a magyarság kollektív történelmi tapasztalataira rezonál. Keserű elszántsága, hedonista életigenlése, bugyborékoló derűje pedig szívderítően ismerős a nemzetközi filmkultúrából.
Ha van olyan mozi a magyar filmtörténetben, mely minden tekintetben a szerencsének köszönheti „fogantatását”, az bizonyára Koltai Róbert 1993-ban bemutatott, bombasztikus sikerű szomorúvígjátéka, a Sose halunk meg. A későbbi színész-rendező még ifjúkorában ígérte meg színpompás jellemű nagybátyjának, hogy egyszer filmet készít róla. Szavai mögött ekkor természetesen még semmilyen fedezet nem volt, a nyolcvanas években azonban már konkrét erőfeszítéseket is tett az ügy érdekében. A sors különös fintora, hogy Koltainak végül a rendszerváltás utáni, igencsak kaotikus filmfinanszírozási viszonyok közepette sikerült megvalósítania régóta melengetett ötletét. Persze nem volt épp sétagalopp eljutni az első csapóig. Simó Sándor, a Hunnia Filmstúdió akkori igazgatója csak azzal a feltétellel adott zöld utat a projektnek, ha maga Koltai alakítja Gyuszi bácsit, s emellett a rendezői megbízásra is rábólint. Az akkor még vidéken, a kaposvári Csiky Gergely Színház társulatában játszó színészt tehát rögtön a mélyvízbe dobták, ráadásul a költségvetés felét is neki – illetve társ-forgatókönyvírójának, Nógrádi Gábornak – kellett összekalapoznia.
A páros szponzorról szponzorra járt – állítólag ezernél is több cégnél kilincseltek –, ám ha fel is csillant a siker reménye, végül mindig csalatkozniuk kellett. Koltai aztán egy vidéki fellépésén összefutott Juhász Judit kormányszóvivővel, aki leszervezett számára egy találkozót a Szerencsejáték Zrt. (akkor még Rt.) vezérigazgatójával. A tárgyalások – már-már meglepő módon – eredményre vezettek, sikerült összeszedni a hiányzó pénzt (egész pontosan 15 millió forintot, ami három évtizeddel ezelőtt még csinos összegnek számított), s bár már maga a kiváló alaptéma is győzelemre predesztinálta a filmet, az alkotógárda derékhada egészen a bemutatóig kétkedve tekintett a jövőbe.
A Sose halunk meg máig lankadatlan népszerűségének egyik legfőbb összetevője a nagyszerű időzítés. A mű a rendszerváltozás harmadik évében került bemutatásra: abban a korszakban, amikor széles néptömegek számára vált egyértelművé, hogy a régóta vágyott társadalmi és politikai földindulás – a szociális piacgazdaságra, illetve a liberális demokráciára való áttérés – nehezebb lesz, s keservesebb áldozatokkal jár majd, mint azt korábban mindenki hitte. A film örökbecsű története a Kádár-korszak legfényesebbnek titulált periódusában, a boldog hatvanas években játszódik. Gyuszi bácsi (Koltai), a szivárványos lelkű, mindig vidám vállfaárus egy forró nyári napon magával viszi szokásos vidéki körútjára félénk unokaöccsét, az érettségi előtt álló Imit (Szabados Mihály). A furcsa páros burleszkbe illő kalandokat él át, az életrevaló, bohém Gyuszi bácsi pedig mindentudó kalauzként igazítja el a tapasztalatlan fővárosi srácot a parázna nők, a gyors meggazdagodás ígéretével csábító lóversenyek és a lármás kisvárosi vásárok birodalmában.
Koltai és Nógrádi forgatókönyve a kelleténél lágyabb ecsetvonásokkal festi meg a korai hatvanas évek tablóját. A krumplileves, a betonszürke örökhétfők, a hamis mosolyú május elsejék országa a valóságban sosem volt annyira élhető, üde és bájos, mint e lélekemelő dramedy-ben. Az alkotópáros a nosztalgia ütőkártyáját húzza elő, rafináltan hasznot húzva abból, hogy a kancsal emlékezet hajlamos ezüstté bűvölni a múltat, kivált akkor, ha a jelen reménytelenül csüggesztő. Persze arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a Sose halunk meg feszes cselekménye voltaképp egyetlen, kimerevített időpillanat, mely csak a felnőtt, kissé illúzióvesztett Imre (Máté Gábor) perspektívájából tűnik oly meseszerűnek. Akárhogy is, a korrajz tekintetében a film mindenképp trendteremtőnek bizonyult: Koltai későbbi rendezései, a Szamba (1996) és a Csocsó, avagy éljen május elseje! (2001) szintén „túlszínezték” az államszocializmus fakó évtizedeit, akárcsak Tímár Péter Csinibaba (1997) című zenés vígjátéka.
Su-su mennyország – Tímár Péter: Csinibaba (1997)
A Csinibaba féktelen bohóckodással próbálta kifigurázni az „élhető szocializmust”, de a végeredmény mégiscsak egy idealisztikus, marcipánbevonatú Kádár-kori nosztalgia „mű” lett.
A Sose halunk meg részint a direktor személyes kamaszkori élményeire, részint a társ-forgatókönyvírójával együtt, vagy épp külön-külön kitalált ötletekre épül. Főként ebből fakad erőteljes epizodikussága, mozaikszerűsége, na meg abból, hogy a forgatás hevében rengeteg improvizációra is sor került. Szappanbuborék-könnyedségű gegek sorakoznak egymás után, melyek olykor talán kissé modorosak, de sziporkázóan viccesek is. Koltai és Nógrádi nem a nagyepika, hanem a novellisztika mesterei, és e téren szinte kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkeznek. A laza meseszövés dacára a cselekmény egyetlen pillanatra sem fárad el, köszönhetően az olyan csúcsjeleneteknek, mint a rögtönzött éjszakai tánckurzus (ez volt az idős tánc- és illemtanárt alakító Csákányi László utolsó, villanásnyi filmszerepe), a krémesfaló verseny, a fodrászszalonban tett látogatás, vagy épp a házibuli, melynek forgatagában Imi elveszíti ártatlanságát.
Szinte az első képsortól az utolsóig a pikareszk jelleg uralja a filmet, de van két cselekményszervező motívum, mely mégis keretbe foglalja a történéseket. Az egyik az utazás mozzanata, mely egyrészt valóságos, fizikai (hőseink előbb vonattal ruccannak le Budapestről Újhelyre, visszafelé pedig gyalog kutyagolva, illetve kisrepülővel közelítik meg a Kerepesi úti ügetőt, a zárójelenet helyszínét), másrészt allegorikus (a jónevű színésszé érett Imi a lóversenypálya korlátja fölé hajolva utaztatja magát az emlékek tajtékos árján). A másik a szerencsejáték: Gyula, az ügető örök, reménytelen álmodozója már az első szekvenciákban is a sikerbiztos lóversenytipp után lohol, de ekkor még bukást bukásra halmoz. A tuti fülest aztán cimborájától, Csocsótól (Vajda László) kapja meg, és az azóta legendássá vált kombinációval (2, 9 és 11) hatalmasat kaszál a hármasbefutó fogadáson. A sors iróniája, hogy a győzelem édes ízét – melyre egy egész életen át szomjazott – csak néhány pillanatig élvezheti.
A Sose halunk meg ugyanakkor beavatástörténet is. A fiatal, zárkózott Imrének – Gyuszi bácsi irányításával – különböző próbákat kell kiállnia, hogy tétova, kamaszos gátlásait levetkőzve beléphessen a férfikorba. A megmérettetések során azonban nem annyira a bátorságáról, mint inkább az ügyességéről kell számot adnia, Koltaiék tehát modernizálták a minden akadályon átgázoló népmesei hős archetípusát. (Imi kizárólag anyagi, és nem erkölcsi jutalomban részesül. Először kiélheti bimbózó szexualitását – megkapja a teszetosza könyvügynök nimfomán feleségét –, majd Gyuszi bácsi nyereménye is az ölébe hullik.) A nagydumás, minden lében kanál vállfaárus figurája pedig a Don Quijote-i lovagi mitológiát éleszti fel. Gyula túláradó dévajsággal és hedonista életigenléssel igyekszik megtörni a világ fásultságát. Apolitikus, mélyen személyes „lázadás” az övé, dacos harc az unalommal, a beletörődéssel, a derűtlen idők vastörvényeivel.
Hősünk emellett a túlélés képességét, e réges-régi magyar „virtust” is tökélyre fejlesztette. A történet során rengeteg pofon éri (képletesen és szó szerint is), viszont – és ez ellenállhatatlan személyiségének legfőbb titka – az összes veszteségét és kudarcát képes diadallá kalapálni a humor üllőjén. Ez az attitűd pedig csattanós választ adott arra a lélekerjesztő hangulatra, ami foglyul ejtette a kilencvenes évek magyar társadalmát. A rendszerváltozás (mely végül is beváltatlan ígéret maradt) teljes nemzedékek reményeire cáfolt rá. Százezrek, sőt milliók álltak mezítelenül a történelem forgószelében. Gyuszi bácsi elszánt vigyora elsősorban nekik szólt. A túlélés mestere ugyanis saját példáján keresztül arra emlékeztette a korabeli publikumot, hogy nem létezik olyan külső vagy belső fenyegetés, amit kellő türelemmel és állhatatossággal ne lehetne átvészelni. Ez persze önmagában is a magyarság egyik megmélyebb és legfontosabb kollektív tapasztalatának számít, ám akkoriban sokan gondolhatták úgy, hogy ha már egy ilyen könnyelmű, ripacskodó tréfamester is ezt „visszhangozza”, akkor valóban érdemes e filozófia szellemében élni a hétköznapokat.
Gyuszi bácsi karakterének legfontosabb attribútumai egyébként a nemzetközi filmkultúrából is ismerősek. Hősünk rohan a nők után, mint Vittorio Gassman az Előzésben (1962) és A nő illatában (1974), szertelen, mint Zorba, a görög (1964), s „nomád” életmódot folytat és „mindenkit ismer”, akár John Candy függönykarika-árusa a Repülők, vonatok, autókban (1987). A sort szinte a végtelenségig folytathatnánk: nem is kell túl széles mozdulattal merítenünk az európai és a tengerentúli mozi hagyományából, máris ezernyi „külföldi Gyuszi bácsira” bukkanunk.
Élet, élet, szent megunt élet – Dino Risi: Il sorpasso / Az előzés, 1962
Dino Risi szerzőiség és műfajiság közt lavírozva ügyesen bontogatta az örökérvényűség nem is annyira vékony falát.
A Sose halunk meg erényeinek felsorolásakor a parádés színészi játékot sem hagyhatjuk ki. Koltai élete legjobb alakítását nyújtja, s annak ellenére is lubickol a szerepben, hogy alkatilag egyáltalán nem hasonlított az igazi Gyuszi bácsira: nem véletlen, hogy ha rajta múlik, a már említett Gassmanra, esetleg Bujtor Istvánra bízta volna a feladatot. Szabados Mihály nem rest hétmérföldes csizmába bújni, hogy utolérje tapasztalt kollégáját (néhány szerencsésebb pillanatában már-már sikerül is neki), míg az apróbb epizódszerepekben olyan elismert művészek brillíroznak, mint Helyey László, Hollósi Frigyes, Jordán Tamás, Lukáts Andor, Raksányi Gellért, Blaskó Péter, Pogány Judit, Kertész Péter, vagy a korábban említett Csákányi László.
A kilencvenes évek első felében még rengeteg olyan budapesti (újpesti, zuglói, soroksári, sashalmi) forgatási helyszín állt a filmesek rendelkezésére, mely hamisítatlanul vidéki miliőt sugárzott. Ebből természetesen a Sose halunk meg stábja is előnyt kovácsolt. (Ki hinné például, hogy a Helyey László által alakított Balogh kettővel való találkozásra a soroksári – azóta megszűnt – Kislugas étteremben került sor? Sőt, a húsboltban játszódó jelenetet a Hősök terén, egy akkor még ténylegesen működő üzlethelyiségben rögzítették, a Gyuszi bácsi által „kéjbarlanggá alakított” fodrászatnak pedig a budapesti éjszakai élet híres színtere, a Gozsdu udvar adott otthont.) A legikonikusabb helyszínt, a Kerepesi úti ügetőt ma már nem láthatjuk: a kétezres évek közepén elbontották az emeletes tribünöket, a lóversenyt pedig a kőbányai Kincsem Parkba költöztették. A területen ma Budapest legnagyobb plázája magasodik.
Koltai debütfilmjének hangulata feleennyire sem volna varázslatos a méltán híres főcímdal, a Nagy utazás nélkül. Pedig Dés László szerzeménye a szeszélyes véletlennek köszönhetően került a filmbe: eredetileg a Vígszínház Pantaleón és a hölgyvendégek című darabjához íródott, és Eszenyi Enikő adta elő. Az előadást néhány alkalom után levették a műsorról, a fülbemászó dal azonban más sorsra jutott: Dés és az eredeti szöveget is jegyző Bereményi Géza villámgyorsan átdolgozta, hogy aztán a nyitó képsorok alatt Presser Gábor füstös hangján szólaljon meg, s nemesüljön az ábrándkergető életimádat himnuszává.
A Sose halunk meg a rendszerváltás utáni időszak egyik legsikeresebb magyar filmjeként vonult be a köztudatba: hozzávetőleg 250 ezren váltottak jegyet Koltai Róbert máig megkerülhetetlen kultklasszikusára. A színész-rendező hosszú évekkel később azt nyilatkozta, hogy a nézőszám jóval nagyobbra is duzzadhatatott volna, ha már akkoriban is üzemelnek multiplex mozik Budapesten. Igaza lehet, bár e kitűnő szomorúvígjáték így is kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után a honi filmtörténetben. És ne feledjük: 1993-ban rengetegen gondolták úgy, hogy ebben az országban csak meghalni érdemes. Gyuszi bácsi viszont másfél órára elhitette velük, hogy élni is.
