Az osztrák Maria Antoinette az egyik legellentmondásosabb francia uralkodóként szerzett magának hírnevet. Számtalan történelmi pletyka szól mértéktelen költekezéseiről, alattvalóival szembeni érzéketlenségéről, s hogy végül az ő botrányai vezettek a forradalom kitöréséhez.
A valós okok természetesen ennél jóval árnyaltabbak; a legújabb kutatások azt bizonyítják, hogy bár a királynő és férje valóban számos hibát követett el, alkalmatlanságuk inkább életkorukkal és a francia udvar évszázados berendezkedésével magyarázható. Marie-t tizennégy évesen adták feleségül a szintén kamasz Lajoshoz, és mire megértek az uralkodás feladataira, a tömeg megrohamozta a Bastille-t.
A fenti megközelítésen alapuló film a békét megpecsételő házasság előkészületeivel kezd és hősét a Versailles-ban való foglyul ejtéséig kíséri. A központban ugyanis nem maga a bevégző tragédia, hanem a királynő felnőtté válásának folyamata áll. A változás stációinak megfelelően láthatjuk tehát, miként alakul a kiskorú naíva előbb zavarodott, majd élvhajhász kamasszá, aztán anyává, szeretője hatására szenvedélyes, fiatal nővé, a forradalom alatt bátor, felelősségteljes feleséggé. Egyfajta asszonnyá válási aspektusok ezek, elkülönült dramaturgiai gócpontokban, mert a fordulatok kimerevített tablóit körülmossa az udvari élet sodrása.
Sofia Coppola nem drámát forgatott és nem is történelmi filmet. Marie sorsát egyéni módon szerette volna megközelíteni, elhagyva viszont a hollywoodi film jól működő dramaturgiai rendjét, a sokszínű látványvilágon kívül mással nem tudta megtölteni az űrt. Egyfelől a személyes drámát vitte volna vászonra, másfelől viszont azt is ábrázolni akarta, hogy a tragédia (egyik) kulcsa az egyébként is olyan zűrzavaros kamaszkor. A közös tapasztalatra építve, Sofia Coppola a nézőhöz vezető kapcsolódási pontokat a mai cukor-cicák plázakultúrájában vélte megtalálni, annak színeivel, lendületével, nassolós érzékiségével. Ez önmagában nem is jelentett volna bajt, ha stílusát és koncepcióját sikeresen ötvözi egy kevésbé szerteágazó történettel (ld. felbukkanó és eltűnő karakterek). Az viszont annál problémásabb, hogy miközben képtelen volt hősét hiteles személyiséggé formálni, felületes tinifilmnél egyértelműen többet akart.
A fenti gyengeséget az okozza, hogy a dramaturgiából hiányzik a következetes jellemépítés; a motivációk, okok és okozatok szigorú egymásba fonódása, s így a film foltszerű, többnyire történelmi figurákhoz vagy eseményekhez kötött, epizodikus eseménysorrá válik. Igaz, a fő témák fárasztóan ismétlődnek (ld. Versailles monotonsága, a gyermektelenség, az osztrák–francia ellentét és különbségek, a magány), de nem ágyazódnak egyértelmű, irányító motorként a – lényegében nem létező – fősodorba. Ugyanakkor, párhuzamos szálként, hangulatfestő, klipszerűen összevágott és megzenésített jelenetsorok futnak, ahol Maria éppen aktuális időtöltését láthatjuk. Modern tónusú bulikat, vásárlást, evést-ivást, a „vidéki élet” idilljét – egyértelműen a rendező „nehéz kamaszkor” hozzáállását illusztrálandó. Mindez viszont kettős hatású: bár rávilágítanak a kamaszlány kaotikus hedonizmusának okaira, a jelenetek olyan sokáig és gyakran láthatóak, hogy a már említett kidolgozatlansággal együtt, szimpla üresjáratokká erősödnek fel.
Marie Antoinette eddig félreértelmezett karakterének megközelítése így könnyed és kevés, viszont valóban színes, cukros, édes, bánatos, zavaros, mint az amerikai kamaszkor. Súlyosabban megrajzolt és megformált karakterek, a műfaj miatt erősebben kötött cselekmény, a sodródást drámai szituációkkal aláhúzott jelenetek hiányában a kivégzett királynő sorsa csak a tények tükrében sajnálatos, a film ehhez keveset tesz hozzá.
