A Most vagy soha! egy szórakoztató, a nemzeti érzést előhívni képes közönségfilm lett az 1848. márciusi 15-i forradalomról, fiktív cselekményvezetése azonban olyan alternatív univerzumot teremt, amely sértően túlzó ellenségképe és maradi nőképe miatt sokak zsebében kinyithatja a bicskát.
A javában zajló magyarországi kultúrharc fordulóponthoz ért. Andy Vajna halála után a magyar filmművészet diverzitása veszélyeztetett állapotba került, a társadalmi-politikai pólusokhoz hasonlóan egyre inkább kirajzolódik a magyar filmkultúra megosztottsága is. A kulturális változás eredője a Nemzeti Filmintézet új szemléletű működése, mely szerint a magyar közönség számára olyan nagyköltségvetésű, történelmi-kosztümös látványfilmeket kell biztosítani, amelyek az emlékezetpolitika szolgálatába állítva erősíthetik a nemzeti érzést. A gondolat egyáltalán nem ördögtől való, és eredendően – a minősíthetetlen Aranybullát leszámítva – nincs is azzal semmi baj, hogy a Blokád kijelenti Antall József kapcsán, hogy a jó miniszterelnök a „nemzet osztályfőnöke”, hogy a Hadik meglovagolja a huszárvirtust, hogy a Tündérkert rehabilitálja a vámpírként kezelt Báthori Erzsébetet, vagy hogy a Semmelweis Giordano Bruno-szerű, meg nem értett hősként ünnepli egy magyar orvos egyedülálló egészségügyi felfedezését. A problémakör ott kezdődik, hogy a költségvetés mértékével arányosan ezeket a produkciókat mind inkább áthatja a populizmus. Történelemszemléletük hamis, mert a nemzet nagyjait egy olyan alternatív univerzumban helyezik el, ahol kizárólag egyfajta ideológiai értékrend érvényesül. A problémakör pedig ott zárul, hogy a döbbenetesen magas költségvetések miatt a Nemzeti Filmintézet jóval kevesebb ígéretes magyar filmtervet tud támogatni, egyre kevesebb tehetséges hazai filmrendező jut szóhoz, és egyre többen (Reisz Gábor, Hajdu Szabolcs, Herendi Gábor, Till Attila, Schwechtje Mihály stb.) kénytelenek a függetlenfilmezés kiszolgáltatott terepére merészkedni – Gelencsér Gábor szavaival élve: egy magyar „ellenfilmkultúra” van kialakulóban.
Ebbe a polarizált (film)kulturális légkörbe érkezett meg március 14-én a Nemzeti Filmintézet aduásza, a hatmilliárd forintból készült, az 1848. március 15-i, pesti forradalom eseményeit feldolgozó Most vagy soha! A magyar filmtörténet legdrágább produkciójaként emlegetett történelmi kalandfilmet pedig szinte lehetetlen szimplán filmként vagy szórakoztatóipari termékként nézni. Megjelenése kiemelt fontosságú, politikával átitatott esemény. Ily módon a Rákay Philip és Szente Vajk nevével fémjelzett, ám Lóth Balázs rendezte Most vagy soha! puszta megtekintésének, pláne a mozijegy megvásárlásának óriási tétje van. Az esetleges közönségsiker egy új filmtörténeti periódust fog legitimálni. Mégis érdemes őszintén szembenézni a Petőfi-filmmel.
Gimnáziumi tanárként bizton állíthatom, hogy a március 15-i ünnepélyek, a nemzeti ünnephez kapcsolódó, kiüresedő motívumok megértek a leporolásra, az élettel való megtöltésre. A Most vagy soha! pedig meglátásom szerint ezt a vállalást a mantraszerűen ismert események, az ikonikus helyszínek és a nemzeti példaképek szintjén teljesíti. Képes előcsalni a nemzeti érzést, több olyan pillanata van a filmnek, amikor egyszerűen azt éreztem, hogy jó magyarnak lenni. A Nemzeti dal és a 12 pont erővel és hittel töltődik fel a forradalmi kalandok során. A Pilvax kávéház heves légköre vonzalmat ébreszt, látvány szintjén pedig megadja a film azokat a történelemtanári víziókat, amiket mindeddig csak szavakkal tudtam leírni a pesti kövezetlen, saras-lószaros utcákról, a Nemzeti Múzeum küszöbén működő (széna)piacról vagy arról a látványról, ahogy a forradalmi tömeg a hajóhídon kel át, miközben a háttérben már javában építik a Lánchidat. Hozzá kell tenni, hogy több meghatározó esemény (a kalapdobálós egyetemi szavalás, éneklés a hajóhídon) természetesen pátosszal teli giccsbe fordul a lassításoknak, a dagályos, szűnni nem akaró filmzenének és a kényszeres motívumismétlésnek hála. A látvány pedig hiába grandiózus – jóval több a városi nagytotál, mint azt a közelmúlt történelmi filmjeiben megszokhattuk, a kávéház és a piac pedig életre kel a szüntelenül mozgó kamerának, a hosszú beállításokkal való kísérletezésnek hála – ha a nemzetközi viszonylatban középszerű CGI-háttér leesik az élőszereplőkkel teli előtérről.
A Most vagy soha! márciusi ifjai kedvelhetőek, szinte minden olyan jellemzőt felvonultatnak, amire a fiatalság toposza kapcsán asszociálhatunk. Kissé habókosak, felelőtlenek. Sárral tiporják a szabályokat. Sokat gondolnak a másik nemre. Folyton élcelődnek egymással. A szívük nagy, de igazából fogalmuk sincs, mi fán terem egy forradalom. Viszont annyian vannak, hogy még úgy is nehéz megkülönböztetni őket egymástól, hogy a forgatókönyv majd' minden ikonikus helyszínen tart egy névsorolvasást. Persze megpróbálják egyéníteni őket érettség (Petőfi vs. Jókai) vagy nőkhöz való viszony (Vasvári vs. Bulyovszky) terén, és helyenként meglepően működőképes a humoruk (Irinyi), de többségük személye értelemszerűen háttérbe szorul. Igaz, egyikük sem drámai karakter, nem élő-lélegző emberek ők valódi dilemmákkal, hanem kifogástalan értékrenddel (pl. rendíthetetlen hazaszeretet) rendelkező ikonok. Ha a filmnek van drámai tétje (belelő-e az olasz légió a tömegbe, meghal-e Petőfi), az a zsánerfilmes elemeiből fakad.
Merthogy a március 15-i események egy fiktív Pest-Buda bizarr műfaji környezetébe vannak ágyazva. A cselekményben ugyanis nagy hangsúlyt kap egy osztrákoknak dolgozó, de magyar származású ügynök, Farkasch (Horváth Lajos Ottó), aki szüntelenül konspirálva és akciózva próbálja megakadályozni a forradalom sikerét. Alakja pedig akciófilmes (verekedés az egyetemen, menekülés a Dohány utcából), kémfilmes (titkos találkozók és besúgók) és alvilági motívumokat is csempész a filmbe. Utóbbiak miatt a Most vagy soha! több jelenetében inkább egy leegyszerűsített Peaky Blinders-epizódra emlékeztet.
Lóth Balázs alkotásának zsánerfilmes közege azonban ellentmondásosan működik. Szívemre hallgatva szórakoztató és izgalmas kalandokat kínál, eszemre hallgatva viszont – a Semmelweishez hasonlóan – egy olyan alternatív történelmi univerzumot teremt meg, amit egy jobboldali, EU-szkeptikus értékrend jellemez. Ebbe a fiktív világba az ideális belépési pont egy történelmi ferdítés: a Most vagy soha! Pestjének minden épületét, kirakatát német nyelvű feliratok díszítik. A valóságban ennek oka, hogy a város reformkori lakosságának kb. a fele németajkú volt – ez nem a Habsburg Birodalomhoz tartozás, hanem a középkori városfejlődés és a 18. századi bevándorlás következménye; nem véletlen, hogy maguk Petőfiék német nyelven is kinyomtatták a 12 pontot, hogy minél többen megértsék azt. A Most vagy soha! fiktív világában viszont a Habsburg Birodalom a Gonosz Birodalmaként jelenik meg. A nyitójelenetben osztrák katonák vernek alkalmi tüntetőket, és a császáriak olyan erős németesítést folytatnak, hogy még az utcakölykök is folyékonyan beszélik a német nyelvet – vagyis a veszedelmes nyugati kultúrát ápolják. A márciusi ifjak viszont a jelenkori kormányzati propagandához igazodva óvják a magyar nemzeti értékeket és szabadulnának a külföldi befolyástól. Nem véletlen, hogy Petőfi (Berettyán Nándor) is úgy sóhajt fel a film tetőpontján, a Helytartótanács épületében, hogy „Hagyjanak már minket élni. Szabadon. Magyarként.”
Az alternatív univerzum körmönfont működésének kulcsfigurája pedig megintcsak a Horváth Lajos Ottó játszotta antagonista. Nem ember ő, hanem egy sűrítmény, amiben benne van egy jobboldali vezető minden félelme; állatias rémalak, egy szörny. Nem osztrák, hanem magyar. Egy magyar, aki gyűlöli a saját magyarságát. Vezetéknevét sch-val írja, szakállát angol bajusz díszíti. A sárban és a mocsokban élt, de az osztrákoktól (nyugattól) kapott pénzből kiemelkedett, és titkos találkozókon kapott utasítások mentén őket szolgálja. Képes magyart ölni. Képes nőt verni, sőt a nemzet (költőjének) gyermekének életére törni, tehát a jövő generációt veszélybe sodorni. Egy köztünk járó alattomos veszedelem, aki kokárdát csak akkor tűz magára, ha álcáznia kell magát. A kedélyborzoló ellenségképtől függetlenül viszont Horváth Lajos Ottó olyan emlékezetesen vedlik át egy megszállott terminátorrá, hogy egyszerre teszi félelmetessé és paródia tárgyává a nemzeti eszméket ápoló, kortárs hazafiak vélt és valós ellenfeleit.
De az uralkodó ideológiának megfelelően problémás a Most vagy soha! nőképe is. A fokozatosan aktivizálódó, és végül nagyot verekedő Szendrey Júlia (Mosolygó Sára) ellenére a női főszereplő csak másodrendű karakter, büszke feleség és anya. És hiába fogalmaznak meg saját 12 pontot Teleki Blanka leánynövendékei, igazából csak Vasvári Pálon elaléló humorforrásként emlékezetesek. Egyébként talán nincs is olyan jelenet, amelyből ne derülne ki, hogy a márciusi ifjak egyike éppen ráizgult egy reformkori hölgyre.
A Most vagy soha! tehát éppolyan ellentmondásos alkotás lett, mint vártuk. Egy szórakoztató, valódi nemzeti értékeket is közvetítő közönségfilm, a Tündérkert után a kortárs magyar, történelmi-kosztümös filmek legegységesebb víziójú darabja, körmönfontsága miatt azonban potenciális ideológiai veszedelem. Lóth Balázs filmje annak bizonyítéka, hogy áthidalhatatlan a különbség a hatalom fejében élő nemzetkép és a valóság között. De hát, mint mondtam, a javában zajló magyarországi kultúrharc fordulópontjához ért. A Most vagy soha! sikere egy új filmtörténeti periódust ígér, miközben a Rákay Philipék által felvázolt ellenségkép láttán a függetlenfilmezés világába szoruló magyar rendezők és Magyarország másik fele már csak Petőfihez hasonlóan tud felsóhajtani: „Hagyjanak már minket élni.”
.jpg)
