Majd' tíz év után véget ért a kisképernyős gengszterrajz egyik legjobb kortárs alkotása.
A gengszterfilm az egyik leghosszabb és legpatinásabb történettel rendelkező filmműfaj. Gondoljunk csak a harmincas évek klasszikusaira (Kis Cézár, Közellenség, A sebhelyes arcú), a hetvenes-nyolcvanas évek Hollywoodot megújító nagyágyúira (Bonnie és Clyde, A keresztapa, az Al Pacino-féle A sebhelyesarcú, Volt egyszer egy Amerika), vagy az őket leváltó midcult független filmesekre (Ponyvaregény, A halál keresztútján, Blöff), a képernyőn vagy mozivásznon szemlélhető szervezett bűnözők úgy lövöldözték magukat keresztül a filmtörténeten, ahogyan szegény Sonny Corleonét lyuggatták ementálivá az autópálya bejáratánál.
Új képfajták
A zsáner az új képfajtákhoz is alkalmazkodott. A Grand Theft Auto-sorozattal a videójátékok történetében is elfoglalta méltó helyét, de a sorozatok között is megvetette lábát: a Maffiózók pl. kortárs klasszikus, a mai napig tömegek rajonganak érte, több, mint tizenöt évvel a befejezése után is.
Ha megnézzük a gengszterfilm egyik legnagyobb mesterének, Martin Scorsesének mondjuk A Wall Street farkasa című filmjét, mindenkinek kirajzolódhat a zsáner legalapvetőbb algoritmusa, avagy görbéje: a hős, alámerülvén az illegális tevékenységekbe, egyre nagyobb hatalomra tesz szert, felfelé mászik a ranglétrán (az erkölcs létrájával ellentétben), amíg be nem üt a krach, és meg nem bűnhődik tetteiért. Talán az is hozzájárulhatott a zsáner sikeréhez, hogy ezt a történetet – amellett, hogy ki is lehet fordítani (manapság már nem biztos, hogy megbűnhődnek a rosszfiúk) – rendkívül sokféle módon lehet elmesélni. A fókusz, a mondandó sok felé kanyarodhat a korrajztól elkezdve a hatalom mechanikáján keresztül a bajtársiasságig; emellett ugyanúgy rengeteg izgalommal és látvánnyal, de intimitással, érzelmekkel és lírával is feltölthető. Ki-be-, fel-le-, összevissza forgatható váz, mely mégis kellően erős.
Azért volt szükség eme combosabb bevezetőre, mert tárgyalt sorozatunk, a Peaky Blinders nem nyújt újat ehhez képest, pontosabban nem ehhez képest nyújt újat. Szinte mindegyik eleme megtalálható ilyen-olyan mértékben a fentebb idézett címekben, vagy a zsáner többi filmjében. Mégis megéri benevezni erre a hat évadnyi utcai harcra, mert mozgóképünk olyan, mint egy olyan ötös dolgozat, amelyben a minden részletre kiterjedő tudásanyag irodalmi igényességgel van megírva.
(Nem) nyújt újat?
Tommy Shelby (Cillian Murphy), a francia frontról frissen hazatért roma-ír veterán fel kívánja virágoztatni illegális fogadásokból gyarapodó családját. Testvéreivel, Arthurral (Paul Anderson), Johnnal (Joe Cole), Adával (Sophie Rundle), és persze a másik központi figurával, Pollyval, a nagynénivel (Helen McCrory) karöltve félemlítenek meg mindenkit, aki útjukban áll, legyen az rendőr, olasz vagy zsidó maffiózó, esetleg az orosz cári család – a Shelby Company Limited hat évadon keresztül dübörög, mint lópata a versenypályán. Szárnyalásuk intelligenciájuknak és erőszakosságuknak köszönhető: az egész szervezet, akár egy élőlény, agyas is meg erős is – tud ütni, de okosan, az irodaasztalok körül ücsörgők megfejtik, hogy mely egyénekbe kell belevágni a pengét. Meg persze a rengeteg pénznek, ami idővel öngerjesztő lesz: a megfelelő embereket lefizetve az utcán is lehet majd lövöldözni.
Amint írtam volt, a Peaky Blinders fabula szintjén nem találja fel a spanyolviaszt, ám az egyes elemeket tökéletesen felmondja. Ami a Gengszterkorzónál (Boardwalk Empire) alapvetés volt – hogy ti. a főhős politikus –, itt csak a negyedik évadban köszönt be. A Gengszterkorzóban a politikus gengszterkedik, jelen sorozatunkban a gengszter kezd el „politikuskodni”, ezzel a tét is meghatványozódik, és a vége felé már egyes karakterek a történelem megváltoztatásának gondolatával is dobálóznak.
Ami a megjelenítést illeti, képi világunk realista és sallangmentes, ám pont ettől fogjuk magunkat ott érezni a birminghami munkásnegyed téglás falainál, a palotáknak is beillő villákban, vagy a cigánykaravánokkal megtűzdelt angol vidék kopár szikláin. Némi stílus persze érzékkel belefér, természetesen vigyázva, cseppet sem noirosan stilizálva, vagy szerzői filmesen szimbólumok mögé rejtőzve. A lassítás, a fókuszeltolás vagy a félhomály nem tör meg hangulatot, helyette kiemel és drámaivá tesz. Fétistárgyak is megtalálhatóak, a feeling a tárgyi kultúra szintjén is a topon van, a Gengszterkorzó (e tekintetben legalábbis) hiába tette magasra a lécet, a nívót a Peaky Blinders is hozza.
Gengszterballada az elesettekért – Terence Winter: Boardwalk Empire – Gengszterkorzó
Megfelelni a Maffiózók (The Sopranos), a filmklasszikusok és a hype által gerjesztett elvárásoknak: életveszélyes feladat. A Gengszterkorzó azonban, mint egy rafinált, számító gengszter, saját előnyére fordítja a helyzetet: falhoz állítja és kihasználja példaképeit, majd lazán elslisszan az elvárások alól. Ha kell, odavág, ha kell, drámázik, ambivalens karaktereivel pedig bizonyára még jó pár évadra odaszögezi rajongóit a tévé elé.
Soundtrack
Ami megütközésre tarthat számot, az a sorozat zenéje. Egyáltalán nem korhű, még a főcímdal, Nick Cave Red Right Hand című nótája is inkább westernes, vagy alternatív, de semmiképpen nem a '20-as évek Angliáját idézi. De van itt Arctic Monkeys, Radiohead, Black Sabbath, Joy Division, The White Stripes... swing, ragtime vagy jazz egy szál se. Ez a döntés azonban telitalálat, és a készítők bölcsességéről tesz tanúbizonyságot. A Gengszterkorzó korhű zenét használt (az is szintén a 20-as években játszódik, Amerikában, Atlantic Cityben), ám ebből némileg izzadtságszagú erőlködés érződött ki a hangulatidézés irányába. A Peaky Blinders viszont a zenék által elidegenít a kortól, így ad esélyt arra, hogy bizonyos jelenségekre univerzális rálátást biztosítson. A rakodómunkás hétköznapjai ugyanolyan nyomottak és mégis férfiasak, mint a ma gyári melósáé; bárban törött üveggel verekedni ugyanolyan züllött és szexi ma is, mint volt 1921-ben. Anakronizmus, ám általa mégis közelebb hozza magát a sorozat a mai nézőhöz.
Kiváló színészek kiváló teljesítményei népesítik be az évadokat. Az egy-egy szekciónyi főgonoszok között is olyan neveket találunk, mint Noah Taylor, Adrien Brody vagy Sam Neill: idegesítőek, bőr alá mászóak, nagyszerűek. Hosszabb mellékszerepben Tom Hardy, vagy kedvenc Kisujjunk, Aidan Gillen formáz kultuszfigurát karakteréből. Nem szeretném vég nélkül sorjáztatni a neveket, a többi protagonista (Paul Anderson, Joe Cole, Sophie Rundle stb.) is nagyszerű, ám akik az egészet a hátukon cipelik, az Helen McCrory és Cillian Murphy. Kifogástalanul adják vissza a családjukért aggódó, mindenkinél okosabb, számító, de megtört embereket, akiken az egész közösség sorsa múlik.
A dramatrugia nem a Trónok harcához, még csak nem is a Gengszterkorzóhoz áll közel, sokkal inkább a Stranger Things-hez: a hat évad között mindig évek telnek el. Ugyan egyetlen történet áll a középpontban, ám minden évad szinte egy-egy lekerekített történés a maga felvezetésével, konfliktusával és fináléjával. Ebben a körkörös szerkezetben nehezebben lehet fülön csípni a karakterfejlődéseket – jobbanmondva a karakterbukásokat –, ennek ellenére természetesen vannak, hiszen azért mégiscsak egyetlen történet van elmesélve hat évadban.
Karakterbukás, nem fejlődés
Mert a Shelby család igaz, hogy pénzügyileg és hatalmilag fejlődik, épül, szépül, gyarapodik, ám az azt alkotó családtagok vagy meghalnak, vagy eltűnnek, vagy egymást terrorizálják, és ha egy rövid ideig boldogságra tudnak is lelni (elsősorban a szerelem által), annak sincs soha jó vége. Hiába, a gengszter mindig tragikus hős, nincs ebben semmi újdonság.
Vagy mégis? Van Peaky Blindersben valami, ami eddig talán nem volt (vagy nem így volt) jelen a gengszterfilm történetében, mert mindig áldozatot kellett hozni valamelyik irányba: a sorozatnyi hossz megengedi, hogy a mozgalmas jelenetek ugyanolyan súllyal legyenek jelen, mint a kanapén ücsörgős, tárgyalós pillanatok. Talán ezért lehet a Peaky Blinderst egy hallatlanul ingergazdag alkotásnak titulálni: egyszerre hat az érzékekre és a gondolatokra. A Gengszterkorzó – habár szintén egy grandiózus történelmi gengsztereposz lett – a már HBO-védjegynek nevezhető, a tökéletességet súroló párbeszéd dominanciája miatt arra determinált, hogy ugyan nagyon izgalmas dialógusokat hallgassunk, ám a sorozat teljes ideje alatt csak nagy ritkán keljünk fel a füstös lebujok hátsó részében megbújó irodaasztalok mögül. A zsáner legtöbb képviselőjét vizsgálva is azt tapasztaljuk, hogy bizony máskor is gyakran jön elő ez a dilemma: vagy intellektuális síkra terelődik az izgalom és a történés (Keresztapa, Nagymenők), vagy pedig ugyan akciódús és mozgalmas filmet kapunk, ám akkor az intellektuális sík böjtöl (A tégla, A sebhelyesarcú). A Peaky Blindersben hossza okán nincs ilyen eldöntendő kérdés, az intellektuális sík ugyanúgy részét képezi a világnak, mint a lövöldözés, kaszabolás, megfélemlítés. Nincs egyik sem elsikkasztva, a birminghami gengszterek ugyanúgy számítanak a látványéhségünkre, mint a kíváncsiságunkra.
A Peaky Blinders, mint oly sok kultuszsorozat, egy korszak emblematikus példánya, néhol korhű, néhol átgondoltan anakronisztikus időutazás, ami okosságával és látványosságával magával ránt; és igaz, hogy a felépítése miatt nem olyan szervesen mozognak a karakterek jellemei, mint egy Trónok harcában, ennek ellenére megéri behuppanni a Birminghambe tartó Bentley hátsó ülésére, mert egy minden fronton támadó hullámvasutat kaphat a pengesapkások balladájára kíváncsi sorozatfogyasztó.
