Megfelelni a Maffiózók (The Sopranos), a filmklasszikusok és a hype által gerjesztett elvárásoknak: életveszélyes feladat. A Gengszterkorzó azonban, mint egy rafinált, számító gengszter, saját előnyére fordítja a helyzetet: falhoz állítja és kihasználja példaképeit, majd lazán elslisszan az elvárások alól. Ha kell, odavág, ha kell, drámázik, ambivalens karaktereivel pedig bizonyára még jó pár évadra odaszögezi rajongóit a tévé elé.
A Maffiózók egyik rendezőjeként nevet szerzett Terence Winter és a sorozat felett executive producerként bábáskodó Scorsese beletrafáltak a kor- és helyszínválasztásba: a játszótér Atlantic City a 20-as években, a gengszterizmus aranykorában. Habár a gengszterfilm ebben a korban, a szesztilalom miliőjében született, Louis Malle atipikus, fanyar gengszterdrámáján (Atlantic City) kívül egyik filmes nagymenő sem választotta helyszínnek a húszas évek luxusvárosát. A város, és a benne rejlő lehetőségek ennek megfelelően újak, a Gengszterkorzó mégis a régi ismerősként üdvözölt gengsztertoposzokkal alapozza meg atmoszféráját: a színpompás bordélyházaktól, a késhegyre menő szerencsejátékokon át, a törvényenkívüli, füstös lokálokig minden van itt, mi gengszternek, kurvának és nézőnek ingere.
A Gengszterkorzó azonban nem elégszik meg azzal, hogy felmondja A kárhozat útját idéző, stilizált leszámolásjeleneteket, vagy a Keresztapa óta kötelezőnek számító bandaháborúkat. Már főhősével is a gengszterklisék egyeduralma ellen tüntet: Nucky Thompson (a végre főszerepben látható Steve Buscemi) nem maffiavezér, hanem a város kincstárnoka. Nem egy szivarcsócsáló, gorillakinézetű fegyverbolond, hanem intelligens, szofisztikált politikus, aki azért képes kézben tartani a környék teljes szeszcsempészetét, mert ravaszabb, számítóbb még a legalattamosabb gengszternél is. A sorozat így inkább a politikát is besározó konspirációkról és hatalmi harcokról szól, amik kellő suspense-szel bélelik ki a komorra festett, szikárra keményített narratívát. A Gengszterkorzó még véletlenül sem lágyul meg, nem akarja idealizálni vagy heroizálni antihőseit, és nem fordítja el a tekintetét akkor sem, ha semmiből előtörő skalpolásokkal, vagy toroknyiszálással sokkol. Elvégre ez egy HBO-széria, ahol az erőszakot legalább annnyiszor dörgölik a néző képébe, mint a fedetlen melleket.
Szenzációhajhász oldalát viszont intelligens cselekményszövéssel ellensúlyozza a sorozat: a Gengszterkorzó bűnfilmhez képest regénybe illő ráérősséggel meséli el történetét. Mint a Maffiózókban, a bűnözők itt is két fronton vívják háborújukat: az utcákon és otthon egyaránt. Nuckynak például nemcsak chicagói riválisaival, Rothsteinnel, Lucianóval és Lanskyvel kell konfrontálódnia, hanem ír katolikus bevándorló élettársával, Margarettel is (Kelly Macdonald), aki a sorozat legösszetettebb és leglátványosabb „jellemfejlődésén” megy keresztül. Elnyomott, szürke pék-feleségből a város helytartójának szeretője lesz, aki a puritán, bigott szesztilalmis ügynökkel (Van Alden szerepében az újfent remeklő Michael Shannon), Nucky exnőjével, és saját lelkiismeretével egyaránt megvívja a harcát.
A történet másik motorja Jimmy Darmody, Nucky fiatal protezsáltja, aki az első világháborúból fizikai és lelki sebektől vérezve tér haza. Otthon egy időközben leszbikussá vált művészfeleség és a nem túl gyors előmenetellel kecsegtető gengszterkarrier fogadja, ám a második évadra a háborúban megcsömörlött Jimmy a hatalmi játszma egyik fő mozgatórugójává lépteti elő magát. Ráadásul a fiatal DiCapriót lazán lejátszó Michael Pitt bicegő járásával, sebzett érzelmeit (vagy azok hiányát) tükröző szemjátékával és finom mimikájával a Gengszterkorzó talán legkarakteresebb alakítását nyújtja. Vetélytársa azonban a színészek között is jócskán akad: a töppedt politikust félelmetes gengszterré és kedves családapává formáló Buscemi, a Jimmy freudi komplexusokkal megvert anyját a sorozat enigmatikus háttérkonspirátorává tévő Gretchen Mol, ill. a Rothsteint csendességében is vérfagyasztó maffiafőnökként megrajzoló Michael Stuhlbarg mind remekelnek. A kirakatba illően színes, karakterszínészek all-star gárdáját felvonultató szereposztásban további meglepetések is akadnak, mint pl. John Huston unokája, Jack, aki egy fél arcát elvesztett, borzongató maszkban gyilkoló veteránt alakít, vagy Stephen Graham, aki Al Caponét felelőtlen, gyermeteg, pitiáner gengszterként adja elő.
Mint a Gengszterkorzó Capone-portréjából látszik, a széria ütőkártyája nem is az, hogy fiktív bűnözőket vegyít el valós, ám a filmek által mitikussá dagasztott gengszterekkel, hanem hogy a már ismert figurákat a szokottól eltérően ábrázolja. A mítoszkorrekció mellett elsősorban karekterei ambivalenciájára, a jellemek paradoxonaira fókuszál, amiket a kor, a történelem és az amerikai kultúra vésett gengsztereink mocskos arcára. A Gengszterkorzó ugyanis nem popkulturális utaláshálóba, hanem – a Reklámőrültek (Mad Men) mintájára – történelmi és kulturális kontextusba ágyazza megkeseredett antihőseit. Míg egyes történetek (pl. Warren G. Harding elnök nőügyei) csak anekdotaszerűen jelennek meg, sok esemény – mint a szüfrazsett-mozgalmak, a polgárjogi kezdeményezések, az ír szabadságharc és legfőképp az első világháború – sorsformáló erőként bélyegzik meg a korzót benépesítő lelki roncsokat. Az epizódoknak a nagy elődök (Életünk legszebb évei, A szarvasvadász) érzelmi erejével sikerül megfesteniük a veteránok lelki portréját, és a kortárs érzékenységgel bíró témák (bevándorlás, faj, nem) történetformáló hatása is üdítően hat az 1920-as évekre, a 20. század kulturális genezisére visszadatálva.
Ha mindezt a Gengszterkorzó nem is villantja fel olyan gyorsan, mint a meztelen női testeket, az azért van, mert a sorozat a maga tempójában, a saját útját járja. Habár mint minden zsánerdarab, erősen támaszkodik a műfaji eszközkészletre (talán túl sokszor is lövi el a Keresztapa katartikus fináléját), és néha szimbolizmusában is kissé szájbarágós, lassú égésű karakterdrámáiban biztosan elhatárolja magát elődeitől. A Gengszterkorzó elkerüli a műfaj két végletét: nem a tipikus gengsztermítoszt, a társadalomból kitörő, Valakivé váló individualitáskényszert ágyazza bűndrámába (Kis Cézár), de nem is a társadalmi determinációt hangsúlyozza, hogy azzal felmentse antihősét (Az alvilág alkonya / The Roaring Twenties). Inkább e kettő közé lövi be magát, az egyén és a történelem találkozásából faragja ki a sorsokat, és keretezi be komplex, ellentmondásos (a)morális portréit. Mindez azonban csak az évadok teljes hosszában bomlik ki igazán. A karakterek olyanok, mint a gyutacsok, az elején felparázslanak, majd úgy tűnik, a végtelenségig tart, míg elérnek céljukhoz, és csak akkor robbannak, amikor azt hisszük, már nem fog történni semmi.
Mindeközben a Gengszterkorzó igazi bűnös élvezet, hiszen elsősorban szórakoztat: éles replikákkal, mikor azok az akciófilmből már kivesztek, vérbe fagyott cinizmussal, mikor az a horrorfilmben csak groteszk halálnemek formájában jelenik meg, és csavaros történetvezetéssel, ami a noirok alkonya óta hiányzik a gengsztermoziból. A dráma és az akció úgy váltja egymást, mint nappal és éjszaka – de mint egy tisztességes gengszteruniverzumban, általában itt is éjszaka van. Ráadásul ebben a piszkosszürke éjszakában a Gengszterkorzó saját karaktereit sem kíméli: a második évadra kiküszöböli a Maffiózóktól örökölt csorbát, miszerint mindig tudható, ki az antagonista, és ki fog elhullani az évad végére. Ekkora Jimmy is felemelkedik a középszerből, Nucky nyakába pedig állami pert akasztanak, a szerencsekerékszerűen forgó játszma pedig kiábrándult, de velős igazságot fogalmaz meg a hatalom természetéről: „Senkinek nincs hatalma. Mindenki csak mástól kapja” – szól a Gengszterkorzó váratlan fordulatokat garantáló krédója.
A Gengszterkorzó úgy hiányzott már, mint szesztilalomban egy korsó sör, hiszen ilyen múltidéző, ám előremutató, rétegzett drámát és zsigeri újbrutalitást egyaránt felvonultató gengsztermunka jópár éve nem készült ilyen színvonalon, ekkora költségvetéssel. Az pedig már csak hab ezen a tiltott, bűnös sörön, hogy a Gengszterkorzó a második évad végére keresztapjához, a Maffiózókhoz is felnőtt.