Nem ez Ben Affleck első bűnfilmje, sőt, nem is ez az első Dennis Lehane-adaptációja, Az éjszaka törvénye valahogyan mégis visszalépés – Affleck rendezői karrierjében és az egyre bővülő Lehane-filmográfiában is.
A legfurább pedig az, hogy jelen alkotás leggyengébb láncszeme maga Ben Affleck, a színész – pedig arra sem ez a film az első példa, hogy mindenki kedvenc Gézája saját magát rendezze. Lehet, hogy a Batman-szerep ártott meg neki, Affleck valahogy úgy mozog a főhős, Joe Coughlin szerepében, mintha még mindig rajta lenne a denevérkosztüm. Sután, bénán, még a pisztolyt is olyan furán rántja elő, mintha nem lenne a pisztolyelőrántásnak egy hatalmas, egész filmtörténetnyi előzménye a 40-es évek klasszikus gengsztereitől kezdve egészen napjainkig. A Bostonból Floridába került szeszcsempész szerepének egysorosait is meggyőződés, hév vagy bár rafinéria nélkül mormolja.
Pedig kár, mert látványfronton jól teljesít a film, van benne korabeli autók, idejétmúlt karabélyok és mordályok, avíttas kosztümök és korhű díszletek, egész jól elevenedik meg benne az USA szesztilalom-kori keleti partja. Meg hát Robert Richardson állt a kamera mögött. De ha a főhős is csak ímmel-ámmal kerül végveszélybe, akkor a néző sem tud őszintén rettegni érte. Coughlin (Affleck) egy rendőrkapitány (az apró, de zseniális mellékszerepben brillírozó Brendan Gleeson) fia, pitiáner rablócska. Egy balul elsült szerelmi háromszög miatt belekeveredik a bostoni olasz és ír maffiák közti harcba. Ír létére a digókkal szövetkezik, hogy így álljon bosszút az ír kápón, így leküldik hát Floridába, ahol jóságos főnökként annyira gyümölcsöző szeszcsempészetet épít ki, hogy az még a helyi zsaruknak is megéri. A mesterségesen puffasztott bonyodalomba még bekerül az akkor még (és talán most ismét) igen intoleráns amerikai Dél is, a Klu-Klux-Klán képében, akiknek az szúrja a szemét, hogy a parvenü Coughlin képes fehérember, ráadásul pápista létére egy kubai meszticcel henteregni.
Nos, ilyen cselekményszövési kibúvókkal telik el a film több mint két órája, ami már csak az első negyedórában látott zseniális autósüldözés miatt is kár. Talán úgy tudott volna dobbantani, ha pontosabban, alaposabban, szebben körülrajzol egy izgalmas portrét, a főhősét. De annyira el vagyunk kényeztetve zseniális karakteríveket rajzoló tévésorozatokkal (hogyha már szesztilalom és csempészet, akkor ott van a nem is olyan nagyon rég véget ért Gengszterkorzó / Boardwalk Empire, ami szinte Az éjszaka törvényében is újrajátszott paraméterek körül mozog: inkább gazdaságilag mint könyörtelenségben brillírozó, de azért a szerethetőséget a nézőtől drágán és nehezen felvásároló főhős, különböző „nemzeti” maffiák harca Amerikában, femme fatale-ok el- és újrafeltűnése stb.), hogy emellett Affleck rajza karcolat, szalvétára felvésett kroki marad csupán.
Van viszont egy aprócska aduásza a filmnek, ami csak a picit öregebbeknek fog feltűnni. Nemcsak egyes írek szerepére találtak igazi íreket, hanem egyes olaszokéra is. Maso Pescatorét, az olasz maffia fejét nem más játssza, mint Remo Girone, aki ugyanazt a hideglelős alakítást tudja nyújtani, mint amit fiatalkorában a Polip (La piovra) című olasz tévésorozatban Tano Cariddiként. Éppen nyugodtsága, szép, higgadt dikciója miatt lesz ezerszer ijesztőbb, mint ír párja, a klasszikus, James Cagney-re hajazó, üvöltöző gengsztert megformáló Robert Glenister.
Jól induló, de laposságba forduló próbálkozás Affleck új filmje, ezzel nem igazán fog labdába rúgni az idei díjszezonban. Színész-rendezőnk következetessége és filmnyelvi, műfaji határozottsága dicséretes (nem olcsó alapanyagokra fecséreli a szuperhősfilmeken kívül másra egyre nehezebben csurranó költségvetést), de ezúttal se nem elég kicsi a mozija, se nem elég nagy. Csak amolyan közepes, ami főbenjáró bűn nemcsak egy gengszternek, hanem egy gengszterfilmnek is.
