Az amerikai film történetének mozgóképes újraírására számos kísérlet született, legutóbb Tarantino előzte meg nemcsak Sharon Tate, hanem egy egész filmtörténeti korszak halálát. Hasonlóképpen, de talán még merészebben írja újra a történelmet Ryan Murphy és Ian Brennan hétrészes minisorozata, melyen az ’50-es évek stúdiókorszakának tényei mosódnak össze a fikcióval, a mérleg pedig talán túlságosan is az utóbbi felé hajlik.

A második világháború után Hollywood lesz a legnagyobb ideológiai fegyver, amely képes lenne lebombázni képzeletbeli falakat nemek és etnikumok között – de még nagyon sokáig nem teszi. A Glee és az Amerikai Horror Story alkotójaként ismert Ryan Murphy ezt a mulasztást próbálja pótolni több mint fél évszázaddal később egy képzeletbeli stúdió történetének elmesélésével. A Netflix gyártásában készült széria cselekménye pályakezdő filmesek köré épül, akik minden erejüket megfeszítve próbálnak az Álomgyár aranyozott vaskapuin belülre kerülni. Ehhez pedig gyakran erkölcsileg megkérdőjelezhető döntéseket kell hozniuk, illetve meg kell felelniük a tejhatalmú stúdiórendszer követelményeinek, a társadalmi elvárásokról nem is beszélve.

A Hollywood a háborúból hazatérő Jack Castello (David Corenswet) szálával indul, akinek nem kevesebb a célja, mint hogy hollywoodi A-listás sztár váljon belőle. Hiába a tökéletes mosoly, a stúdió kapui előtti hosszas várakozás nem hozza meg az eredményét, Jacket még statisztának sem válogatják be. Hasonló nehézségekkel küzd a színesbőrű, meleg forgatókönyvíró, Archie Coleman (Jeremy Pope), a félig ázsiai elsőfilmes rendező Raymond (Darren Criss), barátnője, a szintén színesbőrű Camille (Laura Harrier), és annak vetélytársa, a látszólag kitaposott úton járó Claire (Samara Weaving), illetve a pályakezdő színész Rock Hudson (Jake Picking). Velük párhuzamosan megismerjük a stúdiók fejeseit, a színészek ügynökeit, és az ezen férfiak mögött álló nőket, akik nemcsak szerződésekről és költségvetésről, hanem valóságos sorsokról döntenek. Kirajzolódik a fiktív Ace Studio képe, ami egy konzervatív, egyenlőtlenségeken alapuló berendezkedésből apránként alakul át radikálisan polkorrekt stúdióvá, melynek a sorozat által kimondatott célja nem kevesebb, mint „újraírni Hollywood történetét” egy olyan filmmel, melynek nemcsak témája, hanem alkotói is teljesen eltérnek az átlagostól.

A fiktív és valóságos (Costello és Hudson mellett Vivien Leigh, George Cukor) szereplők útjait egységes szövetté fűzi a forgatókönyv, a történet elemeltsége révén mégis az az érzésünk, hogy a karakterek egy díszletváros papírmasé lakóiként billegnek a kor pezsgő jazz-sztenderdjeire. Az áthidalhatatlannak tűnő konfliktusok könnyen megoldásra találnak: a zsarnok pénzhajhász stúdióvezető helyére modern gondolkodású felesége kerül, a fekete színésznő első sorban ül az Oscar-gálán, a meleg és színesbőrű forgatókönyvíró kézenfogva sétál barátjával a vörös szőnyegen, és – ahogy az lenni szokott – mindig van egy másolat az elveszettnek hitt kópiából.

Kétségtelen, hogy számos radikálisnak nevezhető újítás övezte ezt a korszakot: a tévé megjelenése miatt (és nemcsak) lassan, de biztosan enyhülni kezdenek a Hays-kód előírásai, ez pedig szinte minden téren egyre nagyobb szabadságot engedett az alkotóknak. A színesbőrű női főszereplők megjelenése, a homoszexualitás elfogadása (vagy úgy általában az önfelvállalás) viszont még nagyon távol állt a valóságtól, a sorozatban megjelenő idealizálást pedig éppen ezért nehéz nem kettős érzésekkel vizsgálni. A Hollywood ezek eredményeképpen olyan, mint egy lelkes rajongó által írt fanfiction, mely csillogó szemekkel oldja fel a főszereplőt (ez esetben az amerikai filmgyártást) minden bűne alól. De jószándéka ellenére sem tudja újraírni a történelmet, sőt, minden perce mementója annak, hogy az akkori Hollywood hány tehetséges ember levesébe köpött bele.

Legnagyobb bűne mégsem a fikcionalizálás, hiszen nyilvánvalóan nem filmtörténeti leckének készült: a Hollywood néha képzeletben rápisil a Beverly Hills-i felirattal együtt számos korszakalkotó munkára és szereplőre. Amilyen kegyesen erénnyé kovácsolja az Álomgyár múltban elkövetett bűneit, annyira kíméletlenül elhallgat fontos filmtörténeti alkotásokat, és a kedve szerint ábrázolja valóságos karaktereit is. Az ázsiai nők mozis reprezentációjáért harcoló Anna May Wong kiégett alkoholistaként jelenik meg, Rock Hudson egy üresfejű parasztfiú, Vivien Leigh karakterrajza pedig kimerül mentális betegségében, a fiktív szereplők pedig szintén egydimenziósak, általában valamilyen sztereotípia megtestesítői. Ennél fogva a könnyen dekódolható helyzetek és a folyton happy endre kifuttatott jelenetek felhígulnak, így a sorozatot a cselekmény előrehaladtával egyre nehezebb komolyan venni.

Ahogyan Tarantino fentebb említett filmje, a Volt egyszer egy... Hollywood, úgy a legtöbb álomgyárra (ön)reflektáló kortárs alkotás (Mulholland Drive - A sötétség útja, Áve, Cézár! / Hail, Caesar!, Beépített hiba / Inherent Vice) is lényegesen élvezhetőbb filmtörténeti kontextusa ismeretében. A Beverly Hills-i kulisszák mögé való betekintés mindig izgalmasabb, ha kicsit átlátjuk a stúdiórendszerek működését, ismerjük az épp uralmon lévő műfajt, vagy ha csak egyszerűen érdekel ez a kívül csillogó, de belül romlott világ. A Hollywoodra azonban ez éppen fordítva igaz. A minisorozat ugyanis felismerhetetlenné maszkírozza a történelmet, rózsaszín szemüvegen keresztül mutat be egy erkölcsileg meglehetősen fekete-fehér korszakot. Amikor azonban nem önmagára maszturbál, a Hollywood alkalmat ad arra, hogy belefeledkezhetünk a hiteles látványba, együtt izgulhassunk fiatal főszereplőinkkel, és főleg hogy élvezzük a mozi talán soha vissza nem térő aranykorának díszletét: a tévé és az online streaming előtti időket.