Adrian Goiginger osztrák rendező a saját dédapja második világháborús történetét meséli el, aki a franciaországi harcok során megmentett egy elárvult rókakölyköt, és már-már testvéri szeretettel gondoskodott róla. A róka nyomasztó alkotás néhány remek pillanattal, de ugyanannyi hibával, az alkotók által feltárni kívánt lélektani mélységeket éppen csak kapirgálja.
Franz Streitbergernek (Simon Morzé) születésétől fogva emberpróbáló nehézségek sorozatával kellett megbirkóznia. Az osztrák Alpok kies hegyvidékén, analfabéta szegényparaszt szülők nyolcadik gyermekeként napvilágot látott fiút szülei nyolcéves korában – egyetlen kiútként a nincstelenségből – odaadták egy helyi gazdának, akitől munkáért cserébe kosztot, kvártélyt és oktatást kapott, törődést és jó szót viszont soha. Tíz évvel később, 1937-ben a felnőttkorba lépett, szélnek eresztett Franz más boldogulási lehetőség híján önkéntesként csatlakozott az osztrák hadsereghez, majd miután szülőhazáját magába olvasztotta a Harmadik Birodalom, a német Wehrmacht kötelékében találta magát. 1939 szeptemberében elindult a második nagy világégés, Franzot és osztrák bajtársait Lengyelországba, majd Normandiába vezényelte a Führer hadigépezete.
Ilyen előzményekkel nem meglepő, hogy hősünkből egy lelkileg súlyosan sérült, szociálisan visszamaradott, normális emberi interakciókra képtelen személyiség vált, aki teljesen kívülállónak érzi magát a bajtársi és úgy általában az emberi közegben. A motoros hírvivőnek beosztott Franz egyik erdei sétája során egy hozzá hasonlóan magányos rókakölyökre bukkan, melynek anyjával csapda végzett. Megszánja és maga mellé veszi a parányi teremtményt és ettől kezdve már-már mániákusan igyekszik gondoskodni róla, gépparipája oldalkocsijában mindenhová magával viszi Franciaország lerohanása során.
Az osztrák-német koprodukcióban készült A róka legalább annyira egy mélyen sérült személyiség természetrajza, mint háborús film, arról mesél, hogyan képes két árva, kitagadott lény kölcsönösen egymás komfortszemélyévé válni és miként pótolhatja (talán) egy állat a hiányzó emberi szeretetet. Adrian Goiginger filmdrámájának vannak egészen kiváló pillanatai, ilyen például az a jelenet, ahol a nyolcéves, betegeskedő Franznak édesapja (Karl Markovics) a halálról mesél, vagy hősünk és bajtársának (Marko Kerezovic) találkozása a holttestekkel tarkított tenger partján.
A főszereplő Simon Morzé is remek választás volt, tehetsége legjavát nyújtva igyekszik megbirkózni a rábízott nem éppen könnyű feladattal, a végletekig introvertált, szikár Franz hiteles életre keltésével. (A bécsi születésű, 28 éves színész egyébként négy hónapig élt a karakter szülőhelyének környékén egy parasztcsaládnál, hogy elsajátítsa annak tömény, még a német anyanyelvűek számára is nehezen érthető tájszólását.) Szintén jó rendezői döntés, hogy a cselekmény mindvégig alulnézetben, a közkatonák szintjén és Franz egységén belül marad, nem foglalkozik a világpolitika és a háború tágabb eseményeivel: fiatalembereket látunk, akik − nemzeti hovatartozástól és ideológiától függetlenül − igyekeznek a lehető legjobban teljesíteni a kapott parancsot és túlélni a háború poklában.
Sajnos ugyanakkor jócskán akadnak negatívumok is, a rendező-forgatókönyvíró például képtelen egyenletes tempót tartani, a cselekmény olykor kifejezetten vánszorog és nincs megfelelően strukturálva. Az első majd' félóra Franz gyerekkorának bemutatásával telik, melynek közege – különösen az ínséges főttkrumpli-vacsora – a Tarr Béla-féle A torinói lovat juttatja az ember eszébe, és már az ötvenedik perc környékén járunk, mire találkozunk a címszereplő állatkölyökkel és a cselekmény valóban beindul. A hangvétel sem egyenletes, olykor kifejezetten visszafogott stílust választ a rendező, máskor a Jöjj és lásd-ra hajazó, egyes szám első személyben prezentált háborús horror felé kacsingat (talán ezért a szűk 4:3-as képarány), de túlságosan bátortalan ahhoz, hogy néhány véres és sáros hullánál komolyabban belemenjen.
A legfőbb gond azonban, hogy a főhős és négylábú védence közötti mély kötelék − mely a film elsődleges érzelmi motívuma kéne, hogy legyen − egyáltalán nincs megfelelően kibontva és érzelmileg súlyozva, ezért a néző képtelen komolyabban beleélni magát. A vörösbundás jószág (akit egyébként öt különböző idomított róka alakított a forgatás során) leginkább csak ott van valahol a vásznon, de még egy állatszereplőnek elégséges karakterrel sem rendelkezik és valódi súlya sincs a cselekményben. Emiatt a végső elválás jelenete sem hatja meg a közönséget annyira, amennyire a rendező valószínűleg remélte, így a remélt katarzis is elmarad.
Goiginger filmje így sajnos megmarad a felszínen, képtelen lehatolni azokba a mélységekbe, ahová egyébként láthatóan szeretne. Egyszernézős háborús drámaként megállja a helyét, nem rosszabb mondjuk egy átlagos Netflix- vagy Amazon-produkciónál, de ennél akár sokkal több is lehetett volna belőle.
