A 24. Filmtettfeszt egyik díszmeghívottja Damokos Csaba sepsiszentgyörgyi filmes és színházi látvány- és díszlettervező, designer volt, aki szakmájában elsőként kapott Sárga Csikó Díjat; ugyanitt tapasztalatait kerekasztal-beszélgetésen osztotta meg más „látványosokkal” együtt. Mackót szakmai és emberi tapasztalatairól kérdeztük, de emlékezetes forgatási sztorijait sem hagyhattuk ki.
Mi rántott be a filmes szakmába?
Végülis spontánul sodródtam bele. Designra jártam Kolozsváron, a Roosevelt utca [ahol a Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem egyik épülete van] két sarokra van a magyar színháztól, ott pedig sok barátom volt (van!), színészek, rendezők. Először plakátokat csináltam, majd apró, technikai dolgokat oldottam meg mások díszleteiben. Bíró József színész szólt, hogy Kövesdy István tervezőt keres a Koldusoperához. Mindannyian végzősök voltunk, tehát jó kezdés volt, ingáztam Marosvásárhely és Kolozsvár, a színház és a design-diplomamunkám között. Majd jött még talán két előadás, aztán volt egy év, amikor felhívott Kántor Laci… Ő akkor végezte – ha jól emlékszem – a rendezőit és az operatőrit is egyszerre. Sokat bandáztunk együtt korábban, fényképezőgéppel a vállunkon. Akkor már jó neve volt első asszisztensént, és így kerültem egy fekete-fehér produceri vizsgafilmbe, amit Szász János rendezett. Ez volt a Temetés [1998]. Majd jött a Laci diplomafilmje, az Álombánya [1998].
Hogy tudtad meg, hogy Sárga Csikó Díjat fogsz kapni?
Fúú, valami kiállítást szereltünk éppen, és láttam, hogy hívott Zágoni Bálint, de pont ragasztottam valamit, mondtam, „mindjárt visszahívlak” – vagy valami ilyesmi –, aztán mikor visszahívtam, mondta, hogy még „top secret”, de... Az elején nem is foglalkoztam vele, csak amikor megint felhívott, akkor kezdtem komolyan venni, hogy ez nem vicc. Nagyon meglepődtem, mert filmes díjakat főleg rendezőknek, színészeknek, néha operatőröknek, producereknek adnak, látványtervezőknek ritkábban. Nagyon boldog vagyok, egyrészt azért, hogy értékelik azt, amit csináltam, másrészt, hogy egy szakma reflektorfénybe kerülhet ezáltal.
Igen, hiszen annyi jó sztori van, ami ehhez a szakmához köthető, s amikről olyan keveset beszélünk...
Akartunk is csinálni egyszer egy road movie-t, ami arról szól, hogy az art department egy kisköltségvetésű kelet-európai filmforgatáson cuccol. Ezek azok a történetek, amiken utólag iszonyat jót röhögsz, de amikor benne vagy, kevésbé... elfolyik az autód olaja, de le kell érned egy fenyőfával a díszletbe, mert közben forog a film... Mindig arról van szó, hogy nincs idő semmire és minden tegnapra kell. Ez a hajtás generálja az ilyen sztorikat, és végül ezek maradnak meg. Az a munka, amit simán, pontosan elvégzel, az senkit nem érdekel – még téged sem.
Elmeséled a bárányos történetet?
A Dallas Pashamende [2005, r.: Pejó Róbert] forgatásán történt, hogy az első asszisztens mondta, hogy kell egy juhnyáj. Há’ mondom, no problem, délben 1-re díszletben juhnyáj. 12 környékén hoztuk is a nyájat juhostól, kutyástól, csobánostól, bojtárostól, szamarastól – olyan, amilyennek egy nagypályás juhnyájnak lennie kell –, s ott tébláboltak. Felhívom háromnegyed 1-kor az asszisztenst, hogy „itt a juhnyáj”, mire azt mondja: „jó, jövünk hamarosan!” Félóra múlva megint felhívom – itt a juhnyáj... – „jó, tartsad őket standby-ban!” Na, hát a juhnyáj standby-ban tartása olyan, hogy amikor a juhok úgy döntenek, hogy arrébb mennek, akkor arrébb mennek... Ennyi.
Meg volt a másik juhos történet, csak mikrofonkábellel. A Szabédi Lászlóról szóló portréfilmben [Felmentő levél, r. Kántor László, 2000] volt egy ilyen rendezői vízió, hogy egy galamb áll egy juhon. A galambbal nem is volt gond, mert volt galambászunk, de a juhot mi szereztük a Dregán völgyében, egy öreg mócot meggyőztünk, hogy adjon kölcsön egyet. Bekerítő hadművelet, amerikai focis vetődés, elkaptuk, de itt is, ugye, a standby-ban tartás esete forgott fenn. Mondtam, szerzek egy kötelet, kössük meg. A hangosoktól kértem, de csak egy méregdrága mikrofonkábelt tudtak adni. Megkötöztem a juhot a kábellel s fogtam, lábnál tartottam, mint a kutyát – egy ideig – de mivel nem nagyon mocorgott, odakötöztem egy kerítéshez. Na, de ezek a juhok négyes-ötös csoportokban kalandoznak ott a hegyekben, s egyszercsak megjelent a juh „bandája”, megálltak vele szemben, félkörben: „Beeeee!” mire a juh „Beeee!”, azok megfutamodtak, ez utána, a mikrofonkábel pedig nyúlt-nyúlt-nyúlt... s pang! A gond az volt, hogy a túlsó végén ott volt a dugasz, ami egy többszáz eurós tétel volt, szóval nem egy bármilyen juhot kellett megfogni, hanem azt a juhot.
Megtaláltátok?
Meg. Persze.
Látványtervezés szempontjából az állatok a legnehezebbek?
Az állat mindig nagy rizikófaktor. Persze van, amikor van hozzá idomár, vagy tulajdonos, mint pl. a Dallasban a medvével.
A csigákat ti szedtétek a Tudor Giurgiu Emberekről és csigákról (Despre oameni si melci) című filmjéhez?
Igen. A csiga nem probléma, de az állatokkal amúgy nagyon nehéz. Van, amikor nagyon kínos tud lenni, mert ott áll negyven ember s várja, hogy az állat csinálja meg, amit meg kellene, miközben kattog a napidíj... de mindennel így van: nem nyílik az ajtó, nem fordul a fal, nem száll fel az akármi... megtörténhet, csak akkor mindenki megbélyegez, hogy áá, ez amatőr...
Ahogy említetted: hogyha valami baj van, azt egyből kipécézik az emberek, ha meg minden rendben van, akkor nem veszik észre a munkádat.
Így van, tehát ha egy történelmi filmben benne marad egy villanyoszlop, akkor mindenki üvöltve jön ki a moziból, hogy benne volt egy villanyoszlop. Ha viszont az egész utca teljesen rendben volt, akkor azzal senki sem foglalkozik, hogy te azt hónapokig építetted. Ilyen szempontból azért ez egy hálátlan szakma.
Ez zavar?
Nem. Ezt el kell fogadni.
Ilyen szempontból számodra melyik a nehezebb, a talált tér vagy az épített díszlet? Gondolom, minkettőnek megvan az előnye és a hátránya.
Mindig az a jobb, amit te magad gyártasz le. Minden tervező jobban szeret építeni, mert akkor totális kontrollja van. A forgatás szempontjából is jobb, mert nincs annyi kötöttség, hogy laknak ott vagy közlekednek, vagy egyébre használják. Az épített díszlet mindig üzembiztosabb, persze többe is kerül. Ami nagyon macerás mindegyik esetben, az a közelmúlt megkreálása. A régmúlt időknél senki se volt ott, könyvekből, dokumentációkból ismerjük, de ennyi. Az „elszállt” filmeknél pedig, amiket én amúgy imádok, mint a Szegény párák vagy a Dűne, azoknál minden egy szuverén alkotói döntés, hogy mi hogy néz ki. Viszont egy olyan filmben, amelyikről el van döntve, hogy 1992-ben játszódik, ott tudjuk, hogy milyen reklámok voltak az utcán, milyen nejlonzacskót vittek az emberek, milyen autók voltak az utcán, milyen cigarettát szívtak – oda mindent le kell gyártani. Csináltam én már ARO-logós csomagolópapírt s azon ette a színész a tízórait. De volt csigás szalvéta is...
Ez még mindig az Emberekről és csigákról. Abban a filmben javarészt talált terekben forgattatok, ugye?
Persze. A lakások meglévő lakások, kivéve egyet, aminél használtuk kívülről ugyan az ablakot, a belső tér viszont meg volt csinálva. Ott, ami épített dolog és sokba került, az az autógyár volt.
Azt teljesen felépítettétek?
Nem teljesen, hanem egy meglévő gyárból csináltunk autógyárat. A futószalagon az autókat, az alkatrészeket, az állványon a kiállított autókat, ezeket viszont mind megcsináltuk. Megvettünk egy halom romos ARO-t [1989 előtt gyártott román terepjáró] mindenféle színben, egy bukaresti műhelyben szétszedték, lebontották pléhig, aztán lefújták szürkére, mintha festés előtti autók lennének, azok voltak sorba rakva. A leghátsó már csak tető volt, autó nem jutott alája.
Nekem abban a filmben a kedvencem a gyárigazgató lakása azzal az óriási nipp kutyával. Az is talált lakás?
Igen, voltak meglévő lakások, amelyek aztán „fel lettek” kellékezve.
Ehhez képest a Dallas Pashamendében a szeméttelepet hogyan csináltátok meg? Higiéniai szempontokból is érdekelne...
Azzal óriási nagy cirkusz volt... környezetszennyezésért zárták be a forgatást, pedig semmi ilyesmiről nem volt szó. Nem volt ott szeméttelep. Persze, úgy nézett ki, de ha nem nézett volna úgy ki, akkor engem ki kellett volna rúgni... Az alsórákosi salakbányában építettük fel a díszletet, a „szeméthegyeket” pedig salakból formáltuk meg, buldózerrel. Maga a szemét csak egy vékony réteg volt tiszta papír- és műanyaghulladékból össszeválogatva, négyzetméterről négyzetméterre, hogy tűnjön úgy, mintha egy óriási szeméttelep lenne. Ugyanígy a házak, a koszos putrik mind építve, majd festve és patinázva voltak. Volt egy autóbusz-kocsma is a filmben díszletnek, megjelent a környezetvédőktől egy fickó, bejött, körülnézett és azt kérdezte: „Dar aviz sanitar pentru incinte aveți?” [„Egészségügyi engedélyük van étkeztetéshez?”] Há’ mondom, bácsi... amikor egy színészt lelőnek, nem hal meg, ez film, ez díszlet, látja? És rögtön lekapartam a „mocskot”, ami temperafesték volt. Na, de végül lebontottuk és egy országgal odébb újraépítettük a díszletet. Végül a filmben vannak olyan jelenetek, amelyiknek a plánja a Brassó melletti Alsórákoson van felvéve, a kontraplánja meg Fóton.
„Még a levegő is más” – Riport a Dallas Pashamende című film forgatásáról
Politikától sem mentes botrányok tették híressé az Új Budapest Filmstúdió most készülő játékfilmjét. Az Alsórákoson megkezdett forgatást szeptemberben környezetvédelmi okokra hivatkozva a román rendőrség leállíttatta, s csak november közepén indulhatott újra, immár a magyarországi Fót mellett a munka.
Amikor abban a filmben Gryllus Dorka haldoklik, mögötte ég az egész díszlet. Az egy több beállításos, viszonylag hosszú jelenet. Gondolom, csak egyszer vehetéttek fel...
Amikor ilyesmi van, azt alapból több kamerával veszik fel. Ugyanúgy, mint amikor összetörik az autót, azt nem lehet kétszer felvenni. Na jó, Hollywoodban igen, de nekünk nem volt arra pénzünk.
Te szeretsz amúgy csapatban dolgozni?
Igen, én csapatember vagyok.
Azzal egyetértesz, hogy látványtervezőként te vagy a „rossz zsaru”, aki mindig olyanokkal jön, hogy „gravitáció”, meg „biztonság”, meg hogy „nincs rá pénz”?
Szerintem a látványtervezőnek többnyire a rendező oldalán kell lennie, az ő csapatában játszik, vele kell szolidarizálnia. Persze, attól el kell mondanod neki, hogy „te, ez annyiba kerül, hogy... megéri, vagy nem éri meg?”, de nem lehet, hogy szembehelyezkedj vele, mert akkor nincs értelme. Ha az ember ezen a pályán „önmegvalósítani” akar, akkor inkább menjen szobrásznak vagy festőnek. Ha látványtervezőnek megy, akkor vállalja fel, hogy ez arról szól, hogy néha kapsz egy-egy passzt, legtöbbször viszont szaladsz a labda után és te adod a passzokat. Ez egy alkalmazott művészet. Én azért is élek ilyen „többlaki” életet, néha dolgozom színházban, filmben, néha meg független alkotóként, mert akkor azt csinálok, amit akarok.
Az nem merült fel soha, hogy külföldre menj látványtervezőként dolgozni?
Egyetemista koromban úgy képzeltem el, hogy az iskola után kimegyek Németországba vagy Amerikába és autókat fogok tervezni. Ezt olyan szinten végig is vittem, hogy a ’92-ben esedékes diplomamunkámnak egy autót terveztem – csakhogy közben jött a rendszerváltás, megváltozott a világ, egy csomó kapu kinyílt és úgy gondoltuk, hogy meg tudjuk váltani itthon a világot, úgyhogy nem mentem el. Igen, néha van bennem egy „mi lett volna, ha”... de sok mindennek az a vége, hogy „mi lett volna, ha”...
Van kedvenced ebből a sok műfajból, amit párhuzamosan űzöl?
Nincs. Úgy érzem, hogy az egyik kiegészíti a másikat. Ezért van az, hogy a bútoraim kissé teátrálisak, a díszleteim viszont működnek. Nekem mindig egyszerre több, legalább 3-4 projektem fut. Egy ideje iPad-en dolgozom, ott van minden munkám, rajzolok egy kicsit, tervezek egy kicsit, modellezek, az egyik a másikat erősíti. Ha valahol elakadok, átváltok egy másikra és onnan energiákat kapok. Én egy nagyon asszociatív alkat vagyok, Annamari [D. Albu Annamária, Csaba felesége, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színésze] szid folyton, hogy mindig megy a TV, pedig nem is nézem. De néha felnézek, látom, hogy mennyi minden történik körülöttem, és ezekből tudok inspirálódni. Nem tudok steril környezetben dolgozni, de nagyon szeretek például forgatás közben, valahol a stáb háta mögött, vagy színházi próbán a nyolcadik sorban, netán kávézóban, fotelben, lépcsőn, tóparton – akárhol, csak legyen valami inger, mert valamiről mindig eszembe jut valami.
Akkor téged nem zavar az az óriási stressz, ami a látványtervezői munkával jár?
Jó, hát aztán forgatásokon mikor felgyorsulnak a dolgok, akkor menés van, meg kell oldani dolgokat. A filmkészítésnél el kell választani az előkészítést, a forgatást és az utómunkát. Forgatás alatt egy látványtervezőnek már a leggyakoribb tevékenysége az autóvezetés és a telefonálás. Persze teljesen más a nagyobb költségvetésű munkáknál, amikor stúdióban forgattok, de amikor kinn, a „prérin” dolgozol, terepen, az teljesen más. El kell menni Gyergyóba, el kell menni Brassóba, kell találni rendőrautóhoz mittudoménmit, vissza kell menni Gyergyóba, el kell menni Balánbányára... Ezek olyan dolgok, hogy nem tudsz elküldeni valaki mást helyetted, hogy intézze el, mert döntést kell hozni: megveszem, vagy nem veszem meg? Ez kell vagy az kell? Elmész és megcsinálod.
Te egyből tudtad, hogy Balánbánya a megfelelő helyszín a Valanhoz?
Persze. Evidens volt, hogy az a legjobb... jó, el tudtam volna képzelni Lövétét, vagy Barótot is, de nem, Balánbánya volt az igazi.
Valan, az erdélyi Fargo – Az új magyar pszichothriller forgatásán jártunk
Sötét, sokkoló thrillert ígér Bagota Béla első nagyjátékfilmjében, amelynek a forgatását február közepén kezdték el Balánbányán. Pont mint egy skandináv krimi: havas, misztikus. Vagy mint a transzszilván krimi: szintén havas és még inkább misztikus.
Ott a hóval azért nagy rizikó volt...
Nagy harc volt a hóért. A magyarországiak nem hitték, de én mondtam, hogy lesz hó, és amikor lett, mindenki lehidalt. Mentünk felfele a hegyen és nekem a mellkasomig ért a hó – ez elég sok embert eltemet. Most a díj kapcsán rám írt az egyik srác, aki akkor dolgozott a filmben, hogy azóta se volt akkora hó Balánbányán... Persze, azért a focipályán gyűjtöttünk havat tartalékba, hogy lehessen pótolni a háztetőkre, az utcákra, a járdákra, ha olvadna. Volt egy kis kotrógépünk, azzal szedtük össze, és lapáttal szórtuk szét.
Mit gondolsz a mesterséges intelligenciáról? Milyennek látod a szakmádban, fenyegető eszköznek vagy egy újabb „felszabadítás” történik épp, ahogyan az a fényképezőgép feltalálásakor volt?
Szerintem ez egy ugyanolyan lépcsőfok, mint amilyen a számítógép volt. Az AI gyakorlatilag a meglévő információt szintetizálja, sokkal gyorsabban, mint te vagy én. Ha akarsz egy leírást egy gótikus ajtóról, akkor kukázhatsz a google-en egy fél napig, ehhez képest az AI megcsinálja neked egy perc alatt, de a kérdéseket akkor is neked kell feltenned. Én alapvetően úgy gondolom, hogy sok minden nem fog megváltozni. Bizonyos dolgok nyilván megváltoznak, de az AI-nak egyelőre szerkezeti tudása még nincs, építeni nem tud. Lehet, hogy 15-20 év múlva az is lesz, de akkor már egyéb kihívások lesznek. Úgy gondolom, hogy csak a munkát végzi el, jobban és gyorsabban, mint az ember, és ha helyes kérdéseket teszel fel, akkor jó úton vagy. Akkor van baj, ha rossz kérdéseket teszel fel neki. Persze az, hogy látványt csinálsz egy filmhez vagy egy színházi előadáshoz, vagy plakátot, vagy verset írsz az AI-jal, az csak a jéghegy csúcsán csak a vízcsepp. Én amúgy napi szinten használom a ChatGPT-t, tőle kérdezek meg dolgokat.
Amikor egyetemen voltam, még számítógép sem volt. ’92-ben vagy ’93-ban hoztak be valami amerikaiak egy Macintosh-gépet a Mátyás-házba, bemutatták, hogy „this is a computer for artists”, mi csak néztük. Aztán ’94 őszén építettem magamnak egy számítógépet – akkor azt építeni kellett –, a töredékét tudta annak, amit most a telefonom tud. Onnantól kezdve autodidakta módon tanultam. De most is ugyanígy vagyok: ahol én tartok, az megint az a lépcső, amit nem tanítanak. 3D-tervezés, parametrikus tervezés, CNC-géppel való legyártás, 3D-nyomtatással való kombinálása a dolgoknak... Ezeket én a mai napig tanulom, csinálom és kutatom. Ezt csak úgy lehet, hogy minden nap hozzáolvasol egy kicsit – de főleg úgy, hogy csinálod.
Akkor még nem unod?
Nem, engem ez szórakoztat. Én játékfüggő vagyok egy bizonyos szinten: ha elkezdek játszani, nem tudom abbahagyni, ezért is nincs játék a számítógépemen. Jó, az iPad-emen van sakk, de a munkát is játéknak fogom fel. A tervezés nekem szórakozás.
