2015 nyarán nagy port kavart a neten egy fotó, amin egy amerikai fogorvos pózol egy általa frissen lelőtt oroszlán mellett. Ulrich Seidl erről forgatta legújabb filmjét, noha nem a nagypályás vadászokat, hanem az Afrikában szafarizó, német és oszták középosztálybelieket tette meg főszereplőnek. A direktorral a TIFF-en beszélgettünk arról, hogy utálják-e egymást dokumentumfilmjei alanyaival, a bolygó rákosodása-e az emberiség, és hogy mit forgat Romániában.
Mi volt a célod a Szafarival? Megmutatni, milyen kegyetlen tud lenni az ember, vagy az érdekelt, hogy mi motiválja a vadászokat?
Több oka is van a film elkészültének. Először is, a Szafari a gyilkolásról szól, a halál pedig roppant érdekes téma számomra. Másrészt a film nem csak a vadászatról szól, de a turizmusról is. Itt gyakorlatilag turisták mennek vadászni egyfajta nyaralásként, ami sokkal érdekesebb, mint önmagában csak a vadászat és a turizmus.
A Szerelmet a feketepiacról (Paradise: Love) szexturizmusa után halálturizmusra nyergeltél át.
Igen, ugyanakkor Szafarival következetesen folytathattam az előző dokumentumfilmemet, A pincében-t is, mondhatni, az abban bemutatott hobbivadász házaspár kapott most saját filmet. Gyakran fordul elő, hogy egy filmem készítése közben rátalálok egy külön projektet érdemlő témára. Szeretek előre tervezni, sokszor egy forgatás alatt derül ki, hogy mi lesz a következő. Az sem ritka, hogy egy doksi készítésekor találok olyan témát, amiből jó fikciós mozifilm lesz, így találtam rá A hit paradicsomára (Paradise: Faith) a Jesus, You Know idején.
Milyen a kapcsolatod a dokumentumfilmjeid szereplőivel? Meglepődtem, hogy A pincében házaspárja csinált veled még egy filmet. Nem vagy hírhedt arról, hogy visszataszítónak ábrázolod az embereket?
Nem. Az alanyaimnak sosincs baja azzal, ahogy a filmemben megjelennek. Szó sincs arról, hogy nem akarnak velem többet dolgozni, épp ellenkezőleg, benne akarnak lenni a következő filmemben. Nem ábrázolom előnytelenül őket, csak olyannak, amilyenek. Gyakran kapcsolatban maradunk. A pincében alkalmával az összes szereplő eljött Velencébe a premierre, ahogy a Szafariban látható család is. Nem lehet úgy dokumentumfilmet készíteni, hogy utána rejtegetjük az alanyokat, láthatónak kell lenniük.
Hogy tudsz jóban lenni például ezekkel a vadászokkal, akik gyönyörű és ritka állatokat ölnek sportból?
Azt nem mondanám, hogy barátok vagyunk az alanyaimmal: ha éreznék valami szimpátiát irántuk, akkor nem tudnék objektívan dokumentumfilmet csinálni. Nem tudok előítéletesen forgatni. Nyitottnak kell maradnom. Az érdekelt, hogy miért vadásznak ezek az emberek, mit éreznek közben, mire gondolnak. Persze aztán lehet, hogy a véleményem csak igazolást nyer a forgatás során.
Sok interjút készítettél a vadászokkal. Van olyan állításuk, amivel egyetértesz? Azt hagytad a végére, amikor az egyikük arról beszél, hogy az emberiség elpusztítja a környezetét.
Ezzel egyetértek, a vadászat jelensége épp azt bizonyítja, hogy az ember tönkreteszi azt, ami életet ad neki. Ez persze csak egy példa arra, hogyan éljük fel a forrásainkat.
Pesszimista vagy a bolygó jövőjét illetően, vagy épp azért készítetted el ezt a filmet, hogy figyelmeztesd az embereket?
Csak a rossz hír hozója vagyok, hírnök, nem hiszem, hogy a filmjeim bármiféle kárt okoznának. Szerintem az emberek képesek megérteni az igazságot, és az igazságot el kell juttatni hozzájuk. Ha nem reménykedsz abban, hogy lehet változtatni a világon, akkor ne csinálj filmeket.
A dokumentumfilmjeidben, köztük a Szafariban is gyakran állítod be aprólékosan a felvételeket. Nem teszel úgy, mintha a valóságot kapnád el, helyette középre komponálod az alanyaidat, látványos háttér elé.
A dokumentumfilmet is rendezni kell. Nem lehet olyannak megmutatni a valóságot, amilyen, ilyesmire senki nem képes. A filmezésben nem csak a dokumentarizmus érdekel, de az ágazat mesterséges természete is. A valóságábrázolást és az esztétikát ötvözöm azzal, hogy stilizált képekkel dokumentálok valódi embereket és szituációkat. Engem is meglep, hogy ez mennyire jól működik. Ha a szereplőkkel megpróbálnék eljátszatni, rekonstruálni jeleneteket úgy, mintha az valóság lenne, nem tudnának ennyire természetesen viselkedni, mint ezekben a beállított felvételekben.
Tehát nincs megfigyelés beavatkozás nélkül, egy kamera jelenléte felforgatja a valóságot.
A protagonistáimat eleve az alapján választom ki, hogy tudnak-e természetesen viselkedni a kamera előtt. És persze az is kell, hogy érdekeljen a személyiségük.
A német és osztrák vadászokkal sokat interjúztál, de az őshonos munkások nem beszélnek a filmben, csak esznek.
Meginterjúvolhattam volna őket, de direkt nem tettem. Pont úgy mutatom meg őket, amilyen a betöltött szerepük ebben a kontextusban. Afrikában is pont olyan pozícióban vannak, mint ebben a filmben. Ők csak segítenek a vadászatban, nincs benne vezető szerepük. Élesebbek az érzékszerveik, mint a fehéreknek, úgyhogy hamarabb kiszúrják a vadakat. A találat utáni ünneplésben sem vesznek részt. Kívülállók, és pont ilyen szerepet töltenek be a dél-afrikai farmokon is.
Az új filmedet részben Romániában forgatod. Fikció vagy doku?
Teljesen fikciós, mint a Paradicsom-trilógia. Elég titkos a projekt, úgyhogy csak keveset árulnék el. Két idős fivérről szól, akik évtizedekkel korábban elhagyták Ausztriát. Az egyikük egy slágerénekes, aki Olaszországba, Riminibe költözött, a másik pedig Romániában kezdett új életet. Mindkettőjüket kísérti a múlt.
Honnan jött a sztori?
A forgatókönyv írása során is sokat formálódott, de egyrészt igaz történeten alapul, másrészt színészekre írtam, ők Georg Friedrich és Michael Thomas, mindketten játszottak már filmjeimben.
