.jpg)
Szívhez szóló, aktuális, de történetszövésében néhol pátoszba hajló film; erős kiállás a rasszizmussal és az idegen kultúráktól való félelemmel szemben.
Ken Loach az angol film megingathatatlan baloldali alakja, aki már első színpadi munkái óta a közép- és munkásosztály problémáit tűzte ki alkotásainak legfőbb témájaként. Filmjei már-már politikai nyilatkozatokként is felfoghatóak, melyek néha a szegénységről (Szegény tehén / Poor Cow), néha meg a hajléktalanságról (a Cathy Come Home), de főleg a munkásosztály nehézségeiről szólnak, mint pl. a később a valaha készült hét legjobb angol film közé beválogatott Kes. Emellett Ken Loach azon kevés rendezők egyike, akiket két Arany Pálma díjjal is kitüntettek Cannes-ban. Valószínűleg utolsó filmjét, a The Old Oak – A mi kocsmánkat szintén Cannes-ban mutatták be, ám ezúttal nem honorálták díjjal, amelyről azonban – még hibái ellenére is – igazán ékes hangnemben beszélt a sajtó.
A film egy nagyon aktuális közéleti problémáról szól, mégpedig a migrációról és az idegen kultúrák együttélésének nehézségéről. A történet egy északkelet-angliai bányászfaluban játszódik, ahová egy kisebb szír közösség költözik be. A film rögtön egy erős jelenettel indít, melyben a szír bevándorlók busza körül tüntető kis közösséget láthatjuk. A buszt megrohamozó kisebb tömeg minden szimpátiát nélkülözve ócsárolja a háború elől elmenekült szíreket, csak egy-két ember akad, aki megpróbálja csitítani őket. Mindezt egy fekete-fehér képsorozat formájában látjuk, amelyekről kiderül, hogy az egyik szír nő készíti őket. Ezt meglátva az egyik huligán dühbe gurul és amint leszáll a nő, kiveszi táskájából a fényképezőgépet és széttöri. Már ez az egyszerű történés gyönyörűen mutatja be, hogy a művészeten keresztüli megismerést hogyan próbálja meg elnyomni az idegentől való félelem és a közömbösség.
A fényképezőgép visszatérő motívummá válik a történetben és megalapozza majd a két kultúra közeledését, majd lassú egybeforrását is. Ugyanis a falu kocsmájának tulajdonosa, TJ Ballantyne megszánja a szír lányt és segít neki megjavíttatni fényképezőgépét. Ezáltal pedig a lány egy újabb esélyt kap arra, hogy a maga módján befogadhassa és megérthesse ezt a számára idegen közösséget. Ahogyan a kocsma hátsó szobájában rejlő képeken keresztül felsejlik számára a falucska történelme, rájön, hogy az egykori bányászfalu embereinek és a saját népének sorsa sok pontban hasonlít egymásra. Így aztán lassan kialakul közte és TJ között egy igazán szép, tiszteletre és megértésre alapuló barátság, amelyet azonban a kocsma törzsvendégei nem néznek jó szemmel. A falu lakosai ugyanis sokat szenvedtek a bánya bezárása miatt, elszegényedtek, a település elöregedett és egyre inkább kiürült – ebbe a közegbe érkeznek a háborútól elmenekült szírek, akiket az állam által elhanyagolt közösség utálkozva fogad. Az emberekben megbújó rasszizmus könnyen szárnyra kap, és – a kocsmáros szírek iránti segítőkészségét látva – már a kocsmát is szabotálni akarják.
A The Old Oak – ami a filmbéli kocsma neve – egy szép, de eredetiséget nélkülöző szimbólummá terebélyesedik a cselekmény folyamán: az „öreg tölgy” a főszereplő kocsmárosnak feleltethető meg, aki már sokat megélt, és annak ellenére, hogy mára elmagányosodott, mély gyökeret vert ebben a faluban. Mégsem osztozik barátai gyűlölködésén, erős oszlopként áll a falu és a bevándorlók között, egy újabb és erősebb közösséget létrehozva kocsmájában, amely ha végül el is bukik, de közben elülteti vele a remény magvát – amiből egy újabb tölgy nőhet majd ki.
A film sok közös jegyet mutat az angol free cinema szociálisan érzékeny realizmusával: a rendszer embertelensége, a társadalom probémái ugyanúgy megjelennek ebben a filmben is, míg azonban a free cinema lázadozó és dühös fiatalokat mutatott be, a The Old Oakban mintha ugyanezeket a karaktereket 30-40 évvel később, idősen látnánk. TJ és a falu sok lakosa egyaránt a sorsába beletörődött, magányos, kiábrándult ember, ezt a rutint Loach szerint a szír közösséggel való egybeolvadás tudná kimozdítani. Filmje azonban mindezt időnként klisés, már-már szájbarágós módon próbálja meg átadni: a Kesszel vagy az Én, Daniel Blake-kel szemben itt egy sokkal gyöngédebb társadalomkritikát kapunk Loachtól, sőt, a pátosz is fel-felüti a fejét a filmben, hisz sok elemén érződik, hogy nem a realista történetvezetés, hanem a görcsös üzenetátadás eredménye.
A méltóság nevében – Ken Loach: I, Daniel Blake / Én, Daniel Blake
Ken Loach megérdemelten kapta meg másodjára is az Arany Pálmát Cannes-ban. Az Én, Daniel Blake szívszorító látlelet arról, hogyan törik meg egy élet a lelketlen rendszer bürokratikus útvesztőiben.
Például TJ kutyájának, Marának a mellékszála, melyben a főhős egyetlen igazán mély érzelmi kapcsolatát, kiskedvencét elveszíti. Mindez néhány lázadozó angol fiatal miatt, akik nem képesek fékezni a kutyáikat, azok pedig széttépik Marát. Az egyetlen, aki megpróbálja TJ-t megvigasztalni, az a szír fényképésznő, ez pedig radikális fordulatot eredményez TJ karkaterében. A The Old Oak mégsem esik túlzásokba, sőt mellényúlásai ellenére is képes egyensúlyozni a realizmus és a pátosz között, ez pedig leginkább az amatőr színészek kiváló játékának, no meg az általuk használt nyelvezetnek és akcentusnak köszönhető.
Ha hihetünk az interjúknak, Ken Loach hattyúdala ez a film, melyben a rendezőre jellemző markáns és aktuális társadalmi témákhoz, a realista megközelítésmódhoz és a dokumentarista karakterábrázoláshoz egy kissé naiv, szentimentális hozzáállás társul, mely elvesz a tőle megszokott kritikai élből. A rendező életműzáró trilógiájának gyengébbik darabja lett a The Old Oak, ami mindezek ellenére méltó búcsú egy meghatározó filmes több mint hat évtizeden átívelő munkásságától.
