Ön is kíváncsi, milyen auditív és képi élményt nyújt egy vastagbéltükrözés? És hogyan változtatható zenévé a fokozott bélgázképződés? A Flux Gourmet című opuszból mindezt megtudhatja, de…

… a film nem – vagy nem csak – erről szól. Máris elnézést kérek, amiért nem bírtam ellenállni a bulvárízű felvezető csábításának, mentségemre szóljon, hogy Peter Strickland Flux Gourmet című alkotásának (amely, bevallom, az idei TIFF-program egyik leginkább várt tétele volt számomra) „cselekménye” elég vaskosan a gyomor- és bélműködés rejtelmei köré épül. Is. Az angol rendezőtől – aki a Varga Katalin balladája című transzilván bosszúthrillerével lopta be magát az erdélyi nézők szívébe – megszokhattuk, hogy filmjei akkor is egymásra rakódó, megfejtésre váró jelentésrétegeket rejtenek, ha afféle műfaji pastiche-okról van szó, mint a Berberian Sound Studio vagy az In Fabric (kevésbé a The Duke of Burgundy), amelyek a különböző horrorzsánerek klasszikusai előtti artisztikus és dekadensen erotizált főhajtásokként is értelmezhetők. A Flux Gourmet annyiban lóg ki a sorból, hogy – a már megszokottnak mondható retró-gótikus, fétisszerű stílusdekórumok között – többféle filmtörténeti hagyományt hoz mozgásba, így válik Strickland talán leginkább „eredeti” szerzői munkájává – bár előképei között óhatatlanul ott találjuk Marco Ferreri, John Waters, az örök Dario Argento vagy egy másik Peter: Greenaway műveit.

A Flux Gourmet kiindulópontja akár személyesnek is mondható: a filmben megjelenő, egy angliai vidéki, ódon kastélyban működő Sonic Catering Institute neve a rendező elektronikus-experimentális együttesére, a The Sonic Catering Bandre utal. Hogy mi az a „szonikus/hangzó (köz)étkeztetés”, csak Strickland tudja, mindenesetre a zenei hanghatások előidézése párhuzamba állítható a filmbeli művészcsoport auditív és gasztronómiai élményt összekapcsoló kísérleteivel. Hogyan lehet muzikális és – ebből kiindulva – előadóművészeti produktumot létrehozni a sülő-fövő étel fortyogó, sercegő, kavargó zajainak keveréséből? 

Az intézményben otthonra lelt művésztrió a karizmatikus Elle di Elle (a kolozsvári születésű sepsiszentgyörgyi színésznő, Fatma Mohamed rendkívül szuggesztíven van jelen a vásznon) vezetésével mindenesetre ezen ügyködik, miközben kicsiny kollektívájukat (a főnökön kívül az Asa Butterfield alakította Billy Rubin és Ariane Labed Lamina Propriája) átszövik a folyton egymásba bogozódó személyes, szexuális, szemléletbeli veszedelmes viszonyok – mindez egy manipulatív és posszesszív hajlamú intézetvezető (Gwendoline Christie) árnyékában. Az egész őrületet pedig az elbeszélés narrátoraként működő „szellemíró”, Stones (Makis Papadimitriou) dokumentálja – ő az, aki nem bírván úrrá lenni háborgó gyomorűrtartalmán, az experimentum exkrementális vonulatát képviseli. 

Elle és Stones személyében az alkotási folyamat két különböző modellje ütközik. Utóbbi figyelmét, önnön biológiai kondíciójának foglyaként, olyannyira leköti a testi szenvedés intenzív megélése, hogy művészi ambíciói teljesen háttérbe szorulnak, magatartása mentes minden szerzői hübrisztől, kívülállását pedig ő maga választja. Szöges ellentétben Elle-lel, aki a támogatásért cserébe elismerést és autoritást követelő nagybetűs Hatalom fölényét elutasító autonóm művész megtestesítőjeként lép fel, miközben elfogadja annak játékszabályait, és saját közegében maga is tekintélyi deficittel küzd – ennek az apró, de visszatérő jele, hogy még nevet sem képesek választani maguknak (amely névnek, a vezető ambícióinak megfelelően, az „Elle és…” formulával kéne kezdődnie). A helyzetet pedig bonyolítja a rivális, a Hatalom által elutasított, húsevő – mivel Elle vegetáriánus, és ezt megköveteli a többiektől is – művészcsoporttal való konfliktus, valamiféle „kultúrharc” groteszk visszfényeként. 

A mértéktelen kulináris – és rejtetten, a kulisszákban zajló orgiák révén, szexuális – élvezetek művészi előadásként való tálalása egyfajta hedonizmusmetaforaként működik – bizarr példái ennek a próbafolyamat bevásárlási helyzetgyakorlatai, amelyek eszköz- és díszlettelenségükkel a kiüresedett fogyasztói kultúra kritikájaként értelmezhetőek. Az egyik gyomorpróbáló jelenetben a színpadi show részeként Elle látszólag fekáliával keni össze magát – hogy a műsor után a technikus felfedezze, valójában csokikrémet használt a performanszhoz. Üzenetnek eléggé édes-keserű; visszájára fordított, önreflexív összefoglalása ez a beletörődés ősi bölcsességének: eszed, nem eszed, ezt kapod.