És a mai adaggal befejeztük a versenyfilmek recenzálását. Konszenzusra nem jutottunk azt illetően hogy kinek is drukkoljunk, mert volt egy-két kiemelkedő alkotás, de hátha ezzel az összeállítással segítünk dönteni, hogy minek kapd el a második vetítését.

Barnaby Southcombe: Scarborough

[verseny] A tengerparti üdülővárosok szezonon kívüli szomorúsága Barnaby Southcombe tiltott szerelemről szóló kamaradrámájának háttere: két pár menekül Scarborough egyik ósdi szállodájába, hogy a világ szeme elől elrejtőzve szabadon együtt lehessen. Liz és Aiden harminchoz közelítenek, tanárok, Beth és Daz alig 16 évesek, még iskolába járnak. A probléma csak az, hogy Liz Dazzel, Aiden pedig Beth-el bonyolódott ellentmondásos kapcsolatba, amit elsősorban az idősebbek lelkiismeret-furdalása, frusztrációja, státuszféltése keserít meg. Persze nem véletlenül, hiszen a társadalom szemében – amit az indiszkrét recepciós testesít meg – egy ilyen viszony hátterében nem állhat más, mint az, hogy az idősebb fél szexuálisan kizsákmányolja a fiatalabbat, amiért az idősebb férfinak még jár egy cinkos mosoly, az idősebb nőnek viszont csak undorral vegyes rosszalló pillantás. A kopott szállodaszobák homályában és a néptelen promenádon duplán bontakozik ki a Lolita-történet, amelyben nem egyértelmű, hogy ki a csábító és ki az áldozat, az érzelmek pedig a feltétlen szeretet és a teljes bizalmatlanság között csaponganak, miközben a háttérben feldereng a magány, ami a szereplőket egymás karjába hajtotta.

Attól viszont, hogy egy filmben kétszer látjuk ugyanazt a drámát – azon túl, hogy kissé változik a helyzet a nemek függvényében, hiszen fiatalon vagy idősen is a nő az, akiben fizikailag is nyomot (Scar-borough?) hagyhat a görbe hétvége –, az még nem lesz erősebb, szerencsére a karakterek kidolgozottak, egyéniek, valamint a megfelelő pillanatban alkalmazott csavar egyiküket kiemeli a négy közül, és újabb mélységeket nyit meg a lélek bugyraiban, anélkül, hogy bármit is egyértelműen kinyilatkoztatna. Barnaby Southcombe második nagyjátékfilmjének alapanyaga Fiona Evans darabja, és a színházi kritikák alapján úgy tűnik, ez a dramaturgiai invenció a rendező-forgatókönyvírót dicséri. Southcombe útjait egyébként anyja, Charlotte Rampling színésznő egyengette, aki szintén irodalmi alapanyagból készült első nagyjátékfilmjében, az I, Anna címűben főszerepet is játszott. (zse)

Még vetítik: június 5., szerda (ma), Victoria Győzelem mozi, 15:00

Burak Cevik: Aidiyet / Belonging

[versenyfilm] A török versenyfilm szinopszisa egy gyilkosság történetének részletes rajzát ígéri, egy ilyen történethez pedig akaratlanul is a klasszikus elbeszélés konvencióit társítjuk. A Belongig első 25 perce ezzel szemben egyáltalán nem felel meg ennek az elvárásnak, sőt, mintha még kacsintana is egyet, amikor elfordul tőle. Burak Cevik filmje valóban egy kegyetlen családi gyilkosságot mesél el, de felépített drámai helyzetek helyett egyes szám első személyű narrációt és hosszan kitartott, nagyrészt statikus állóképeket kapunk. Belső tereket, autóbelsőt, cinéma verité-szerű utcaképeket, a gyilkosság egykori színtereit látjuk, miközben hallunk egy történetet, amiben két fiatal szerelmes egy bérgyilkos segítségével megölte az egyikük szüleit. A terek nagyrésze elég hétköznapi, ehhez a fényképezés se ad hozzá, a történet mégis annyira izgalmas, hogy ideig-óráig belemegyünk a narrátor játékába és odaképzeljük a fiatal párt a többi szereplővel együtt. Ez a szekvencia annyira elnyújtott, hogy már azt hisszük, állóképekkel és saját fantáziánkkal kell megelégednünk, de nem, egyszercsak váratlanul elindul a fikciós szál, és többen megkönnyebbülten lélegeznek fel a moziteremben.

De aki azt hitte, hogy most végre az arcába csöpög majd a vér, az tévedett. A játékidő hátralevő részében a két fiatal, Pelin és Onur megismerkedése elevenedik meg, és krimi helyett egy török, kevésbé stílusos Mielőtt felkel a nap (Before Sunrise) tárul elénk. A rendező nem titkolt szándéka a nézőben felépíteni két arctalan gyilkost, aztán felfedni két tengődő, ártatlan és szerethetőnek ábrázolt fiatalt. Ez a rész sem tud berántani érzelmileg, a szereplőket gyakran hátulról látjuk minden motiváció nélkül, és titokban visszasírjuk az állóképeket. Az elidegenítő szándék és az öncélú művészkedések ellenére ez egy nagyon személyes történet, a narrátor ugyanis a rendező maga, és mint a közönségtalálkozón kiderült, a gyilkosság saját nagynénjének története. A Belongig krimi helyett egy kísérleti beszélgetős indie, ami papíron talán jól működött, de a megvalósítás bőven hagy kívánnivalót maga után. (ik)

Még vetítik: június 5., szerda (ma), Victoria Győzelem mozi, 22:45 [Crimă în familie]

Hlynur Palmason: Hvítur, Hvítur Dagur / A White, White Day / A legfehérebb nap

[versenyfilm] A tavalyi TIFF legjobb rendezés díját elnyerő izlandi Hlynur Palmason (Téli fivérek/Vinterbrødre) újra versenyben van, újra egy – a szigetországi filmesektől már megszokott – csontig hatolóan erős történettel, ami ezúttal a gyász, a beletörődés és elfogadás lelket gyötrő stációit vázolja fel egy rendőr alakja mentén, aki autóbalesetben elveszítette feleségét. Látszólag szemrebbenés nélkül, maszkulin szívóssággal, kis unokájával való kapcsolatát megszilárdítva, új házat építve tartja kordában lefojtott gyászát. A gyanú, hogy esetleg felesége megcsalta, felszínre hozza a fel nem dolgozott érzelmeket, ami zavarodottsághoz, majd önkontrollvesztéshez, bosszúvágyhoz és agresszióhoz vezeti. Szánalmas, brutális, szégyenteljes és zavaros momentumokon át vezet útja a feloldozás, a megbékélés és továbblépés irányába.

A cím egy izlandi hiedelemre utal, miszerint a ködös „fehér napokon” az ég olyan közel van a földhöz, hogy a holtak az élőkkel kommunikálni tudnak. És ha abból indulunk ki, hogy (bizonyos helyeken) a fehér a gyász színe, akkor ez a motívum a filmben felvázolt izlandi couleur locale-ba igazán beszédesen beleszövődik, hiszen az ábrázolt miliő szürkés, nyirkos, tompa fehérje reflektálja főszereplőnk igencsak problémás gyászkezelését. Az atmoszférateremtés mellett az Egy fehér, fehér nap abszolút erőssége a főszerepet alakító, számos hollywoodi produkcióban, izlandi kultfilmben és fesztiválkedvencben is látott Ingvar Sigurdsson (Legendás állatok és megfigyelésük, Lovak és emberek, A világegyetem angyalai stb.) jelenléte, aki idén nagy eséllyel pályázik a legjobb férfi főszerep díjára. Amik viszont néha kizökkenthetik a nézőt a realista-minimalista filmből, azok a kissé kísérleti, absztrakt és önreflexív momentumok, amelyek nem olyan gyakoriak, ezért nem szervesülnek konceptuálisan a film struktúrájában, de ennek ellenére hatásosan vetítik ki hősünk belső vívódásait, érzéseit. (nsze)

Még vetítik: június 6., csütörtök, Victoria Győzelem mozi, 22:00 [Alb cât vezi cu ochii]

César Esteban Alenda: Sin fin / Not the End

[verseny] Kellemesen langyos romatikus dráma science-fiction-betétekkel. Rendezője már jó pár díjat bezsebelt alkotásáért, amit talán a legjobban a „tipikusan spanyol” kifejezés ír le. A film María és Javier (avagy Trigo) történetét meséli el, egy szerelem kezdetét és jelenét is megismerjük, na meg néhány másik idősík szereplői és történéseit is. A történet kissé banális: Javier megszállottan próbál rájönni az időutazás mikéntje, s hiába ismeri meg az elbűvölő Maríát, a nő csak második helyet kap életében a kutatások után. Évek múltán María kiábrándultan, fásultan és reményvesztetten szánja rá magát, hogy véget vet mindennek. Javier csak ezután eszmél rá, hogy mit vesztett, így visszautazik az időben két napot, hogy megmutassa Maríának: van miért élni, együtt lenni – újrajátssza megismerkedésük első napjait.

A két kissé furcsa fiatal története bájos, kedves, és annak ellenére, hogy sokszor érezzük azt, hogy egy-egy mozzanatot már láttunk, mégis jó elmerülni benne. A Sin Fin azért érdekes, mert ugyan az alaptörténetével nem tud a néző egykönnyen azonosulni (sem a különös szereplők, sem az időutazás nem segítik), ám van az egész hátterében valami, ami nagyon is mindennapi, hétköznapi. María és Javier válsága látszólag a kvantumfizika bonyolult képletei miatt romlott meg, de a valóság az, hogy a film – ha burkoltan is – sokat beszél a (pár)kapcsolatok fontos pilléreiről, szeretetről, áldozatról stb. Nem egy katartikus élmény, laza esti film, ami azért néha másnap is bevillan: a spanyolok valahogy úgy csomagolják a dolgokat, hogy a néző akkor is mosolyog, ha a csomag tartalma kissé törött. Nem mindenkinek, de a spanyol filmek és a szerelmi történetek kedvelőinek ajánlott. (tgi)

Még vetítik: június 7., péntek, Victoria Győzelem mozi, 19:30

Natalja Merkulova, Alekszej Csupov (Chupov): Cselovek kotorij udivil vszeh (Chelovek, kotoryy udivil vsekh) / The Man Who Surprised Everyone

[versenyfilm] Méltósággal meghalni. Ezt bizonyára azok hajtogatják, akik nem a halál torkából beszélnek. De valójában nem-e fontosabb az élet annál, mintsem az, hogy mit gondol rólunk a szomszédunk? A Merkulova-Csupov páros által rendezett film betartja a címben tett ígéretét és megmutatja a férfit, akinek sikerül meglepnie a feleségét, a faluközösséget, amelyben él és velük együtt a nézőt is. Egor (Jevgenyij Ciganov érzékeny alakításában) vadőrként dolgozó férfi egy orosz kis falucskában. A családja elől megpróbálja eltitkolni, de egy rosszullét után Natalja (Natalja Kudrjasova) szembesül a hírrel: Egor halálos betegségben szenved és már jó esetben is pusztán két hónapja van hátra. Egor a pragmatikusság magasfokán készen áll arra, hogy elbúcsúzzon az élettől. A saját temetésére gyűjt és feleségének megélhetési tanácsokat ad át. Natalja azonban nem hagyja férjét teljes apátiába esni és gyógymódot keres a modern orvoslásban és egy sámánasszonynál egyaránt. Viszont hiába a nő küzdelme, a férfi állapota változatlan marad.

A The Man Who Surprised Everyone egy kifinomult, költői alkotás, amiben a mágikus realizmus és a tanmese-jelleg kéz a kézben járnak. A Merkula és Csupov által megteremtett elemelt hangulat és a film csodaszép képi világa egyszer sem válik hivalkodóvá, mesterségessé, mindeközben  pedig rejtélyes, kérdésekkel teli ösvényen vezeti a nézőt. Bár a film nem a mozgalmas cselekmény mintapéldája és a főszereplő a legszűkszavúbb ember, akit hátán hordott a föld, mégis könnyen leköti a figyelmet és bőven tartogat fordulatot. A The Man Who Surprised Everyone című filmről végső soron bajos anélkül elmélkedni, hogy „szoknyáját felemelve” felfedjük a benne rejlő meglepetéseket, éppen ezért tessenek megnézni! (fb)

Még vetítik: június 7., péntek, Victoria Győzelem mozi, 12:30 [Omul care i-a surprins pe toți]

Louis Garrel: L'homme fidèle / A Faithful Man

[versenyfilm] A L'homme fidèle egy ízig-vérig francia (művészkedő)filmes kliséhalmaz: kizárólag a szerelem megélésére fókuszáló narratíva, ami egy sokszögű viszonyt mutat be, érzelgős szerelmi reflexiókat pufogtató, első szám első szélyű hangnarráció (à la Godard). A plakát rózsaszínjénél és az azon trióban bandukoló szereplőknél csak az hipszterebb, hogy a film 35mm-es szalagra forgott, viszont a képi világ eme jellege (fesztiválfilmes, „indie-s”, egyszerű és szikár) a mai digitális kor sajátja, így elég értelmetlen technikai pastiche-nek hat. Mindezt pedig Bertolucci slágerfilmjének, az Álmodozóknak (The Dreamers, 2003) a  szépfiúja, az azóta megférfiasodott és európai szexszimbólummá érett Louis Garrel rendezte, s osztotta magára a főszerepet, majd bevonta a buliba aktuális párját, Laetitia Castát, illetve Johnny Depp és Vanessa Paradis franciául tökéletesen beszélő, felcseperedett, csodaszép lányát, Lily-Rose Deppet is.

Minden negatív prekoncepió(m) ellenére ez a haveri-családi vállalkozás igen élvezhetőre és szórakoztatóra sikeredett, ugyanis Garrel ügyesen oszcillál a komolykodás és az irónia, a mélység és a felszínesség, az átélhetőség és az (implicit) önreflexió között, a (szándékos) klisék és az eredeti momentumok között. Mikor az in medias res expozícióban Marienne, Abel barátnője lenge házi ruhában bejelenti, hogy Abel legjobb barátjától, Paultól terhes és elhagyja a férfit, kacagunk egy nagyot, de sajnáljuk is rendesen a fickót.  Hasonlóan kettős az érzés, amikor nő elmondja, nem is tudta ki az apa, mert egy érme feldobásával döntötte el, hogy kivel fogja felnevelni gyermekét. Mondom, nagyon francia a szüzsé: Paul meghal, s 8 év után Abel és Marienne újra összejönnek, de Paul alig 18 éves húga, Eve (Depp) belekontárkodik a dologba, ugyanis gyerekkora óta szerelmes Abelbe. (nsze)

Még vetítik: június 7., péntek, Victoria Győzelem mozi, 17:30 [Un om fidel]