Két évvel a második Transilvania Filmfesztivál fődíjának elnyerése után a Nói, az albínó című film visszatér Erdélybe. Ez idő alatt több fesztiválon vett részt, végigjárta a világot, Izland hideg világát varázsolva a képernyőkre.

Az utóbbi időben egyre nagyobb kulturális érdeklődés tapasztalható Izland iránt. Az olyan zenészek, mint Björk vagy Sigur Rós új zenei érzékenységet hoztak. Maga a Slowblow zenekar is (amelyik a film zenéjét szerezte, és amelynek tagja, Dagur Kári a film rendezője) az izlandi zenei élet meghatározó együttese. Ez a zenei műfaj nem a nagyközönséget célozza meg, egy olyan kisebb befogadói rétegnek szól, amelynek van érzéke az igényes, karakteres zene és a személyes árnyalatok iránt. A Nói, az albínó hasonló művészeti érzékenységhez köthető. A film egy tizenhét éves fiú történetét beszéli el; egy elszigetelt faluban lakik Izlandon, amelynek olyan formája van, mint egy köpésnek, ahogy nem kis iróniával maga Nói mondja. Ezen az Északi Sarkhoz közeli helyen minden nap egyforma. Nói ez ellen mindenképpen tenni akar, ám egy ilyen ingerszegény környezetben a kísértés nem túl nagy, ezért lázadása többnyire az iskolából való lógásban és a játékautomaták fosztogatásában merül ki. Ebben a környezetben hősünk már azzal is kitűnik, hogy a Rubik-kockát három perc alatt kirakja, és kiválóan teljesít egy intelligenciateszten.

A rendező nem esik a műfaj kliséinek csapdájába, az a mód, ahogyan a főszereplőt ábrázolja, nem erőltetett vagy túlmagyarázó. A film rövid töredékekből áll, amelyek látszatra nem állnak össze egésszé. Dagur Kári nem követ kötött forgatókönyvet, a jelenetek a halmozás retorikájával követik egymást, míg végül egymásra utalva jelentést nyernek. Első látásra vádolhatnánk a rendezőt azzal, hogy némiképp minimalista a szereplők ábrázolásában, de a film célja nem egy magával ragadó, hagyományos történet, bonyodalom elbeszélése. A szereplőket inkább mellékjelenetekben, mint cselekvés közben látjuk, így azonban személyesebb tulajdonságaik mutatkoznak meg.

Nói monoton hétköznapjai akkor változnak meg, amikor megismeri Irist, aki új lány a városban, és a benzinkút kávézójában dolgozik. A lány érkezése előtt Nói ideje nagy részét egy pincében töltötte, amely az ő saját birodalma volt. Viszonyai elég egyszerűek: a nagymamájával, akinek a házában lakik, az osztálytársaival, akik futóbolondnak tartják, a tanáraival, akik nem viselik el lázadásait, az apjával, aki folyamatosan meg akarja győzni, hogy ne kövesse el újra ugyanazokat a hibákat. Attól kezdve azonban, hogy megismeri a lányt, elviselhetetlen lesz számukra ez a környezet, és kétségbeesetten menekülni próbálnak. Nói olyan helyekről kezd el álmodozni, amelyek minden szempontból ellentétei ennek a világnak. így fedezi fel képzeletben Hawaiit egy éjszakai látogatása során a történelmi múzeumban. Ez a túlfeszített menekülés és képzelgés akkor válik súlyossá, amikor Nóit kidobják az iskolából, és sírásó lesz.

A történések végig iróniával vannak elbeszélve, anélkül azonban, hogy a film komédiává válna. A rendező érzékeny humor segítségével tesz hitelessé több tragikus hangvételű jelenetet. A történet egyszerű, ezáltal azonban az árnyalatok hangsúlyosakká válnak. Ilyen egyszerű, ám emlékezetes jelenet, amikor a pap egy walkie-talkie segítségével utasítja Nóit, hogy hol kell megásnia a sírt, majd komoly alkudozásba kezdenek a sír mélységét illetően. Dagur Kári jelenetszerkesztése közel áll a két nagy független filmes, Jim Jarmusch és Aki Kaurismaki stílusához.

Az izlandi környezet végig fontos szerepet játszik a filmben, és meghatározza a végén történő súlyos eseményeket. A nagymama háza, amelyben Nói is lakik, egy magas szikla lábánál épült. Ez a látványkörnyezet a film egyik fő hangulatteremtő díszlete. A természet szinte végig monokróm, fehér színű, ellentétben a belső terek sokszínűségével. Nói házának falán pálmafákat ábrázoló tapéta van, ezzel is utalva a kultikus Hawaiira. A Nói, az albínó Dagur Kári első filmje, ezért eléggé személyes hangulatú, annak is köszönhetően, hogy a filmiparból megszokott professzionális munkakapcsolattól eltérően az alkotók közötti viszony inkább baráti jellegű. Tómas Lemarquis például (aki levágta a haját és a szemöldökét Nói szerepének alakításához) a rendező volt osztálytársa. A filmben szereplő franciatanár pedig a színész apja, aki valóban franciatanár, és az ominózus franciaóra-jelenet, amelyben a majonéz készítését tanítja a diákoknak, valóban megtörtént.

Fordította: llyés István