Izland nem pusztán a vulkánok, gejzírek, gleccserek, leszbikus miniszterelnökök és a világtörténelem legidősebb parlamentjének szigetországa, hanem a különleges házi állatfajoké is, amelyek az utóbbi időben rendkívüli szépségű filmek mellékszereplőiként tűntek fel. 2013-ban a Benedikt Erlingsson rendezte Lovak és emberek kápráztatta el a filmfesztiválok látogatóit, 2015-ben a juhokon a sor, habár Grímur Hákonárson Kosokjában (Hrútar / Rams) a címszereplő gyapjas kanok voltaképpen az emberi csökönyösséget hivatottak jelképezni.

Gummi (Sigurður Sigurjónsson) és Kiddi (Theodór Júlíusson) juhpásztorok, szomszédok és fivérek, de immár negyven éve néma haragban vannak egymással. Mindazt a szeretetet, melyet egymástól megtagadnak, juhaikba, mondhatni az egész juhtársadalomba fektetik, így hát feszült kapcsolatuk nem akadályozza Gummit abban, hogy Kiddi valamely elbóklászott juhát alkalomadtán visszajuttassa testvérének, szó nélkül. A helyi kosszépségversenyen is vetélytársak, amikor azonban Kiddi szürkéje egy parányi fejhosszal nyer, Gummi titokban megvizsgálja a fölényes hátizmokat, és borzalmas felfedezést tesz: Kiddi állatai súrlókórban szenvednek. Egy olyannyira zárt ökoszisztémában, mint aminő Izland, állat- és emberállományra egyaránt végzetes következményekkel járhat bármilyen halálos járvány kitörése, ezért a völgy összes juhát elpusztításra ítélik, ami gyakorlatilag a több évszázados hagyomány végét jelentheti a helyi pásztorközösség számára. A tragédiát a két testvér homlokegyenest ellentétes modorban fogadja. Kiddi szeszbe folytja bánatát, Gummi iránti gyűlölete fellángol és az életére tör. A szelíd Gummi azonban fellázad a rendszer ellen.

A vidéki Izland festői szépsége kihagyhatatlan és lélegzetelállító képi gazdagságot és elbeszélésbeli többletet nyújt minden olyan őshonos rendezőnek, aki nem a sziget urbanizált partjaira helyezi történeteit. A táj kettős mellékszerepet kap, egyidejűleg helyszín és lelkiállapot: a kopár fennsík Hafstein Gunnar Sigurdsson Á annan veg című filmjében, a buja zöld dombok és feneketlen tavak a Lovak és emberekben, az őszből télbe forduló, előbb ropogósan üde, majd hófödte hasadozott hegyvidéki legelők a Kosok esetében. Rosszra fordul tehát a völgylakók sorsa, saját birtokán mindenki egyfajta juhholokausztot hajt végre, sterilizálja akoljait, s a tél beköszöntével a négy fal közé száműzi önmagát.

A történet Gummit követi, az ő szempontja érvényesül elsősorban, legalábbis egy ideig. Hosszú, szürke szakállával, kötött pulóverével maga is inkább imádott juhaihoz hasonlít, akiktől könnyes búcsút vesz a tömeges mérgezés és elföldelés előtt. A szomorkás eseményeket a rendező remekül ellenpontozza humorral, amelyet részben Gummi hétköznapi és intim teendőinek (fürdés, lábkörömvágás egy hatalmas ollóval, pucéron) burleszkszerű félbeszakításai, részben a juhászkutyán keresztül váltott üzenetek, részben a hóban részegen heverő Kiddi életének többízbeni megmentése és különféle módozatai szolgáltatják.

Hiába a testközeli megfigyelés, Gumminak titka van, amelynek jól időzített felfedése gyökeres változást idéz elő a testvérek kapcsolatában. Miközben újfent a rendszer ellenségeiként esélyt kapnak elveszettnek hitt pásztori hivatásuk feltámasztására, testvérekként is újra egymásra találhatnak, s az utolsó jelenetben elemi erővel fakad fel negyven esztendő elfojtott szeretete és féltése.

Kevés szóval, az északiakra és itt különösen a magányos öregemberekre jellemzően a gesztusokban és a mimikában bontakozik ki a testvérek minden előjelű interakciója, amelyet az eleddig főként dokumentum- és rövidfilmeket szerző Grímur Hákonárson iszonyatos arányérzékkel integrál az elbeszélés szövetébe. Sturla Brandth Grøvlen a zárt terekben türelmesen megfigyelő, házon kívül pedig javarészt nagytotálokat pásztázó széles látószögű kamerája feloldozó hatással van, a zenei aláfestés (a hollywoodi mesefilmekre szakosodott Atli Örvarsson szerzeménye) pedig a tájjal együtt és annak mintegy szerves velejárójaként szabadjára engedett szárnyalása az érzelmeknek. Joggal vitte haza a Cannes-i Fesztivál Un certain regard díját, és hasonlóan jogos lenne ha a 14. TIFF fődíját is a Kosok nyerné, ámbár igencsak erős kihívója az angol Radiator, Tom Browne rendezésében.

Minden bohókás beütés ellenére Hákonárson mély alázattal ábrázolja a két idős testvér egymás iránti indulatát, rendkívüli tudással, lassú ütemben építi le kapcsolatukat, hogy aztán a néző a végső kritikus pillanatot a maga teljes gyötrelmében, zsigerileg élhesse át. A film záróképénél erősebb élménye talán nincs is a fesztiválnak, és először most érezni, hogy a TIFF versenyszekciója az európai élvonal közelébe férkőzött, aminek – lássuk be bátran – tizennégy esztendő után épp ideje volt.