Jim Sheridan, A bal lábam és az Apám nevében rendezője szemmel láthatóan vonzódik olyan témákhoz, melyekben van háború, vagy dráma, vagy mindkettő. Most a dán rendező, Susanne Bier Testvéred feleségét című filmjét remake-elte, mindössze 5 évvel az eredeti mű elkészülte után.
Abból általában nem sok jó sül ki, ha Hollywood magáévá akar tenni egy európai filmet, ráadásul nem sokkal az eredeti darab születését követően. Ilyenkor az öreg kontinensen született alkotás szabadosságát, eredetiségét kell amerikaivá nyomorítani, az álomgyári játékszabályok értelmében közönségbaráttá tenni és ez a folyamat mindig kiöl valamit az alapanyag lelkéből. Azt még nem tudjuk, hogy az Engedj be! című, szintén skandináv, rendhagyó vámpírfilmből például mit hoznak össze a Hollywood-tábla árnyékában, a Testvérek viszont nem üti meg az eredeti darab szintjét.
A film alaphelyzete egyáltalán nem ismeretlen: adott egy szép, fiatal anya (Natalie Portman), akinek férje (Tobey Maguire) elmegy háborúzni Afganisztánba, otthon hagyva nejét és két szép kislányát. Nem alakulnak jól a dolgok, egy bevetés során ugyanis lelövik a repülőgépét, a hadsereg eltűntnek nyilvánítja őt, otthon pedig megy a keserű sírás-rívás. Nem sokkal az eset előtt engedik ki a börtönből testvérét (Jake Gyllenhaal), aki szép lassan visszaszokik a kinti életbe, sőt érzelmileg egyre közelebb sodródik a sógornőhöz, ám itt jön a csavar: a katona váratlanul hazatér. A néző végig tudja, hogy nem halt meg, csak fogságba került és embertelen dolgokat kellett kiállnia életéért cserébe, viszont korántsem ugyanaz az ember érkezik haza, aki elment, hanem egy élőhalott, akit örökre megnyomorított az a csúnya-csúnya háború.
Aki most nem ordítja dühösen a képernyőbe a spoiler szót, az pontosan tudja, hogy ebben a filmben a legkevésbé sem a cselekményen, sokkal inkább a lelki folyamatokon van a hangsúly, így értelemszerűen a színészek viszik a hátukon a filmet. Ezzel nincs is különösebb gond, hiszen három rendkívül tehetséges aktor bizonyít ebben a szomorú históriában. Jake Gyllenhaal afféle James Dean-féle ok nélkül lázadó, aki nem találja a helyét a világban. Ezen attitűdje kialakulásában komoly szerepe volt a kemény veterán apának (Sam Shepard), aki mindig jobban szerette az ő kiskatona fiát, mint a másik csemetét, aki mindig csak fivére árnyékában létezhetett. Tobey Maguire is brillírozik, hazatérése után pusztán a nézésével is feszültséget visz minden jelenetébe és Natalie Portman is hozza a tőle megszokott színvonalat: karaktere kemény, de irigylésre méltó tartása van, nem lelki roncs, ugyanakkor borzasztóan törékeny.
Az érzelmi vonal a halottnak hitt férj testvérével meglepően intelligens, kimért lett, szenvedélynek nyoma sincs, hiszen a bánat szülte kapcsolat sosem teljesedhet be, és ennek beismeréséhez nem kell éjszakákon át tartó vad szeretkezés, elég egyetlen szolid csók is (más rendező valószínűleg túlhangsúlyozta volna a film ezen cselekményszálát). Végül ne feledkezzünk meg Bailee Madisonról sem, aki Portman idősebb kislányát alakítja. Teljesítményét kevés kritika dicsérte, sokan meg sem említették, pedig néhány jelenetben bőven lepipálja a felnőtteket és olyan mélyen átélt érzelmeket hoz a felszínre, melyek a „nagyoknak” is érdemére válna. Gesztusaiban tökéletesen látszik, hogy érti és érzi figuráját – a kislányt, aki szabályosan megfullad a nyomasztó családi légkörben, később pedig egyenesen retteg attól a lelki roncs zombitól, akit korábban papának szólított.
Eddig csak a színészekről esett szó, ideje lenne magáról a filmről is nyilatkozni – és itt már nem csak pozitív jelzőkkel illetnénk Sheridan drámáját, mivel sokszor érezni modorosságot abban, ahogy üzenetet próbál tolmácsolni. Idén már láthattunk hasonló történetet A bombák földjén című opuszban, ott a pattanásig feszített akciójelenetek sora rajzolta ki a háború borzalmainak kontúrjait, itt inkább az emberi tragédiák sulykolják belénk, hogy bizony nincs rosszabb annál, amikor az öldöklés állattá teszi a tisztességes embereket. Ez persze korrekt közlés, de ha jobban belegondolunk, a filmben végtére is a muszlimok szimbolizálják a gonosz hatalmat, az amerikaiak pedig a szegény elszenvedői ennek a kegyetlen játéknak. Ugyanis a békésen bombázó katonát igazi vademberek kínozzák meg, sőt arra kényszerítik, hogy megölje a társát, így a kevésbé tájékozott nézőben azonnal elbillen a mérleg nyelve az USA felé, pedig ez a háború – ahogy az összes – sokkal bonyolultabb annál, mint hogy egy „egyszerű” filmrendező efféle ítéletet mondjon felette. A záróképek után azonban minden a helyére kerül és egy új U2-slágerrel a fülünkben ballaghatunk ki a moziból, azon mélázva, hogy a szeretet az egyetlen, ami mindent helyre rakhat ebben a bolond világban. Halleluja.