Az utóbbi évek háborús témájú filmjei a pátosz, a moralizálás és brutalitás változó mértékű vegyítésével más-más műfaji szűrőn keresztül közelítettek a háborúhoz, elég csak a Bőrnyakúakra (2005), az Elah völgyébenre (2007), vagy a Gyávák és hősökre (2007) gondolnunk. De egyik film sem tett olyan erős állítást, mint A bombák földjén első képkockáján olvasható felirat: „a háború drog, és az akciók feszültsége halálos függőséghez vezet”.
Az idézet Chris Hedges, az adrenalinlöketek hajszolásáról 20 év után leszokott haditudósító A háború értelemet ad nekünk (War is a Force That Gives Us Meaning, 2002) című könyvéből származik, melyben a szerző hosszan ír a katonákon és saját magán tapasztalt függőségről, amit a háború által megkövetelt felfokozott jelenlét mindent elsöprő élménye okoz. A függővé vált katonáknak hasonló a viszonyuk a háborúhoz, mint a keménydrog-használóknak a tűhöz: tudják, hogy belehalnak, mégsem tudnak lemondani róla.
Kathryn Bigelow akció-thrillere több szinten is erre az addiktív felfokozott jelenlétre, a feszültség zsigeri élvezetére épít. A film egy háromfős bombahatástalanító brigád hétköznapjait követi, akik Bagdadban rendre kiszámíthatatlan szituációkba keverednek, miközben aprólékos és nagy figyelmet igénylő feladatokat kell elvégezniük – az orruk előtt heverő bomba pedig bármelyik másodpercben felrobbanhat. Azonban James-t, aki egy sikertelen hatástalanítás következtében meghalt csapatfőnök helyére érkezik az osztag leváltásáig hátralévő szűk 40 napra, a halál közelsége hidegen hagyja, sőt, a bombaszakértő inkább tudatosan keresi a kockázatot. Viselkedése zavarba hozza társait, hiszen James velük ellentétben éppen a minél nagyobb veszély átélésének érdekében rúgja fel az együttműködés minden szabályát. A társak a vakmerő személyiség igéző hatása alá kerülnek, és egyszerre találják vonzónak és ijesztőnek a félelem ilyen abszurd mértékű hiányát.
De a feszültségre nem csak a főszereplők kattannak rá. A bombák földjén bevetéseket ábrázoló jelenetei tulajdonképpen a „piros drót vagy zöld drót” tenyérizzasztó thriller-szituációját variálják a végletekig: a Bravo osztagnak meg kell birkóznia például autó műszerfalába, homokba, holttestbe rejtett, vagy éppen élő emberre lakatolt bombákkal, amelyek hatástalanítását ráadásul a legkülönbözőbb váratlan események akadályozzák, legyen az egy eltévedt taxis beszáguldása a műveleti területre, vagy az időzített bomba visszaszámlálójának előkerülése. Ezek az epizódok egytől egyig hibátlan iskolapéldai a feszültség növelése érdekében történő információadagolásának és figyelemelterelésnek. A rendező olyan magabiztos könnyedséggel játszik a néző idegeivel, mint ahogy a főhős cigarettára gyújt a napi pokolgép-hatástalanítás után.
A feszültségkeltést a dokumentarista hangütés is erősíti. A film producere és forgatókönyvírója, Mark Boal újságíróként személyes tapasztalatokat is szerzett a Közel-Keleten zajló háborúról. De A bombák földjén minden képkockáján érezhető az eredeti helyszínek hitelessége is: Bigelow ragaszkodott hozzá, hogy az Irakban játszódó történetet Jordániában vegyék fel (nem ritkán embert próbáló hőségben), bizonyos esetekben csak pár kilométerre az iraki határtól. A dokumentarista jelleg konkrét formai szinten is megnyilvánul: a jeleneteket egyben, 4-5 folyamatosan felvevő kézikamerával rögzítették, így a film végül 200 órányi leforgatott nyersanyagból állt össze. Ebből következően A bombák földjénnek van egy sajátos, a 24-hez hasonló akció-reality jellege, amivel az alkotók a háborúban szolgáló katonák nézőpontjába helyezik a nézőt, és a valós idejű akció illúzióját teremtik meg.
A film igen szokatlan epizodikus szerkezettel dolgozik. Egyrészt felülírja a műfajtól elvárt cselekményvezetést, másrészt kihasználja a műfajban rejlő zsigeri hatáskeltés lehetőségeit. Az egyes akciók sorrendje szinte felcserélhető, nincsen az egész filmen végigvonuló cselekmény. Ehelyett a hangsúly az adrenalin-bombák által okozott eufórián van, amit a szereplők és a nézők párhuzamosan élnek át, és aminek egyszerre válnak többé-kevésbé rabjaivá, titkon várva a következő, az előzőnél brutálisabb dózist. Azonban a kevés párbeszéd, a szereplők motivációinak homályban hagyása, a történetfordulatok teljes hiánya, a cselekményben tátongó vad ellipszisek nem kis értelmezői feladat elé állítják a befogadót. Bigelow az akció-thriller zsigeri érzéseket felkeltő eszköztárának segítségével készteti a film nézőjét az értelmezésre, másképp fogalmazva képes eredetien, egyszerű és hatásos eszközökkel megragadni a háborúval kapcsolatos bonyolult morális kérdéseket és pszichológiai folyamatokat.
„Háborúellenes filmet forgatni majdnem annyira lehetetlen, mint egy szexuális együttlétet filmre vinni pornográfia nélkül” – mondja szintén Chris Hedges egy előadásán. A bombák földjén sikeresen kerüli meg ezt a problémát: az aktívan részt vevő individuum felől közelít a háborúhoz, hasonlóan például a Bőrnyakúakhoz, azonban jóval szikárabban és kevesebb – a morál hiányáról szóló – moralizáló monológgal. A film nem vesz tudomást sem a háború politikai vetületeiről, sem arról, hogy mint akció-thriller, a háború magasztalásának vagy a háborúellenesség sallangjainak hamis pátosza fenyegeti. Ehelyett egy munkamániás zsoldoskatona bemutatására koncentrál, aki Bigelow értelmezésében sem hős, sem áldozat, hanem a halál közelségétől megrészegült háborúfüggő: olyan személyiség, aki a filmben előkerülő „mindenki retteg valamitől és mindenki rajong valamiért” gondolatra válaszul nem félne bevallani, hogy előbbi az ő esetében a megfelelő kukoricapehely kiválasztása a kisfia reggelijéhez, utóbbi pedig a háború.
