A hatvanat ma töltő Kelly Reichardt különc jelensége a kortárs amerikai filmnek: jelenléte meghatározó, de nem fenyegető; filmjei jelentősek, de szinte csak cinefil és filmszakmai körökben beszélnek róluk; Oscar-díjnak pedig eddig még csak a közelébe sem ment. Feminista történetmesélés, slow cinema, bressoni realizmus – csak néhány címke, amit ráaggattak pályája során, pedig bőven lehet velük vitatkozni, sőt, többükkel maga a rendező sem ért egyet.
Mint egy rejtélyes népmesei figura, ott is van, meg nem is, látókörében egyszerre fér meg a múlt és a jelen, Florida és Oregon, karakterei pedig hol 19. századi telepesek, hol Mike Brodie fotóiból kiugrott csavargók. Reichardt az amerikai filmtörténet legrégebbi, egyszersmind legnagyobb becsben tartott műfajairól (western, road movie, bűnügyi film) rúgja le a kliséket, a szereplők egyéni sorsát, érzéseit, személyes megéléseit helyezve fókuszba. Néha hátborzongató, máskor meghatóan szép, helyenként pedig már-már vérlázítóan unalmas – nekem legalábbis ez a nagyon heterogén egyveleg teszi megkerülhetetlenné a rendező életművét. Nincsenek nagy fordulatok, bravúros párbeszédek, virtuóz montázs, mégis sokszor nehéz levenni a szemünket arról, ami Reichardt vásznán történik.
Eddigi nyolc nagyjátékfilmjében (River of Grass, Megfáradt öröm / Old Joy, Wendy és Lucy, Meek’s Cutoff, Sötét húzások / Night Moves, Egyes nők / Certain Women, First Cow, Showing Up) közösek a csendek, a magány, a folyton előbukkanó misztikus hippik, a kietlen tájak – az összehasonlítás számos ponton adja magát. Jelen írás nem vállalkozik többre, mint visszatekinteni Reichardt eddigi pályájára, és az életmű darabjait felvillantva megvizsgálni azt, hogy a műfajok kifordításával hogyan kontextualizálja újra a mindenkori amerikai álmot.
Kísérleti filmektől a road movie-ig
Egy A24-podcastben Kenneth Lonergan a Reichardttal való beszélgetés során elismerően jegyzi meg, hogy a rendezőnő a nagybetűs Nyugat történetének egyik legnagyobb ismerője annak ellenére, hogy semmilyen kötődése nincs a vidékhez. Reichardt a keleti parton, Floridában látta meg a napvilágot, nyomozó szülők gyermekeként, Bostonba járt egyetemre, majd New Yorkba költözött. Elvált és új családot alapított szülei révén az otthontalanság, az úton levés témája egyáltalán nem volt idegen tőle, így nem is annyira véletlen, hogy az első filmje egy road movie: az 1994-es River of Grass egy unatkozó anyuka kudarcos szabadulási kísérletét mutatja be, a nagy filmes szerzők első filmjeire jellemző bátorsággal, bohém játékossággal, elnagyolt ecsetvonásokkal.
Az életműben máig atipikus filmnyelvű road movie a Sundance-en mutatkozott be, majd három Independent Spirit Awards díjat is elhozott, de mindhiába: Reichardt tíz évig nem kapott támogatást, saját elmondásai alapján azért, mert akkoriban nem jártak túl jó idők a filmrendezőnőkre. „A kilencvenes évek közepétől tíz évig nem tudtam filmet készíteni. Ennek sok köze volt ahhoz, hogy nő vagyok, ez mindenképpen egy tényező volt a támogatás szerzésben. Abban az időszakban lehetetlen volt bármit is összehozni, úgyhogy azt mondtam, »Basszátok meg!« és inkább Super 8-as rövidfilmeket csináltam.”1 Így készült el az Ode (1999), Herman Raucher regényének adaptációja, majd a Then a Year (2002) és a Travis (2004). A kis büdzsé és a rövidfilmes forma vitte a kísérleti filmezés irányába, próbálta felszabadítani magát a történetmesélés terhe alól, de az nem hagyta nyugodni.2 Mindeközben filmkészítést tanított a Bard egyetemen, öt évig különböző ismerősei kanapéján aludt New Yorkban, míg végül jóbarátja, Todd Haynes révén megismerte Jonathan Raymond írót és Michelle Williams színészt. 2006-ban Raymond egyik novellájából elkészült a Megfáradt öröm (Old Joy), majd 2008-ban a Wendy és Lucy, két, immár markáns szerzői jegyeket mutató film. E kettő nemcsak karrierjének, hanem az imént felsorolt alkotótársakkal való állandó munkájának kiindulópontja is egyben.
Deromantizált műfajok
Reichardt több interjúban ellenáll filmjeit kanonizáló elméleteknek, szerinte csak érdekes emberek történeteiből akar megmutatni valamit. Mégis vitathatatlan, hogy a rendező legtöbb eddigi filmje csendben, de annál jellegzetesebb módon építi le a műfaji kliséket. Pályája egy olyan road movie-val indult, aminek főhősei egy el nem követett gyilkosság miatt nem az őrült szabadságba, hanem eseménytelen, teszetosza időölésbe menekülnek. Itt még egyértelműen érződik a személyesség és a formai kísérletezés igénye – no meg Jarmusch Florida, a paradicsom (Stranger than Paradise) című, szintén „alternatív road movie”-jának a rendező által is bevallott hatása. Az ironikus módon a Született gyilkosokkal egy évben bemutatott River of Grass egy gyakran elfelejtett, alulértékelt darabja az életműnek, amiből egyértelműen látszik, hogy Reichardt mélyen ismeri a műfajt és saját nemzetét egyaránt, és nem esik nehezére görbe tükröt mutatni egyiknek sem. S bár az eddigi életműből következtetve letért erről a játékosan kísérletező útról, a film jó bizonyítéka Godard azon mondásnak, miszerint „egy filmhez csak egy nő kell és egy fegyver”.
A tíz évnyi (nagyjátékfilmes) kihagyást három újabb, a klasszikus műfaji jellemzőktől egyre jobban elrugaszkodott road movie követi: a Megfáradt örömben két férfi indul útnak a természetbe, a Wendy és Lucyban egy nő kutyájával és rozoga kocsijával Indianából Alaszkáig menne, a Meek’s Cutoffban pedig telepesek próbálják kolonializálni a sivár és kietlen vadnyugatot. „Amíg azonban tradicionálisan az utazás a szabadság, a mobilitás és boldogságkeresés és a mindezekkel kölcsönviszonyban álló egyenlőségen és demokrácián alapuló amerikai identitás mitikus kifejezője volt, Reichardt művei (különösen az ún. Oregon-trilógia [Megfáradt öröm, Wendy és Lucy, Meek’s Cutoff]) az útnak ezt a státuszát kritizálják, kérdőjelezik meg.”3
Mindhárom film a maga módján dekonstruálja a műfajt, teljességgel hiányzik belőlük a műfaj fontos darabjaiból (pl. Bonnie és Clyde, Thelma és Louise, Veszett világ) ismert kiszabadulás, fellélegzés és extázis. Reichardt hősei mindig csak egy kicsit akarnak változtatni magukon és az őket körülvevőkön, de ez rendszerint nem sikerül nekik. A Megfáradt örömben két régi barát találkozását, és egyben a megingathatatlannak látszó férfibarátság romantikájának lehullását követjük végig. A hamarosan apává váló Mark és a még mindig levegőben lógó Kurt eltévednek az oregoni vadonban, egyszersmind saját identitáskeresésükben is. Azt hihetnénk, hogy az erdő éjszakájának sötétjében történni fog velük valami, ami kilendíti őket a mozdulatlanságból, de a film nem váltja be a happy endre kondicionált nézői elvásárokat. Az Megfáradt öröm hiába van megtámogatva vad és friss tavaszi tájjal, illetve viszonylag sok nondiegetikus zenével, igazi nyugvópont kevés van, mert két világ összeütközésének vagyunk a szemtanúi. A két férfi egy szemetes tisztáson kidobott kanapén lamentál az időről és a felelősségről, másnap felkelnek, továbbállnak és estére már külön utakat járnak.
„A bánat megfáradt öröm” – mondja a lakás és munka nélküli Kurt. Ennek a gondolatnak egyfajta folytatatása a Wendy és Lucy, amiben az utazás mítosza már abban a pillanatban összeomlik, amikor Wendy (Michelle Williams) és vele együtt a kamera és a néző is az autóba kerül. A film nyitányában dúdolást hallunk, és egy erdőben szaladó kutyát követ a távolságtartó kamera. Feltűnik Lucy gazdája, Wendy, aki akkor még gondtalannak látszik, aztán nem sokkal később az autóban számolgatja a pénzét, és magára húzva a pokrócot elalszik. Wendy kutyájával Alaszkába készül, nem tudjuk, hogy mit hagyott hátra, de azt érezzük, hogy veszítenivalója igencsak kevés. A Megfáradt örömben az út ideig-óráig, néhány pillanatra kibillenést, a társadalomból való kilépés lehetőségét biztosítja, a Wendy és Lucyban ezzel szemben gyakorlati célja van. Az autóban alvó, napról napra élő Wendy számára az út a kiszolgálatottság és a fenyegetettség tere is, és miután egy bolti lopás miatt elveszti Lucyt, a természet sem nyújt neki biztonságot. Nőként teljesen más kihívásokkal kell szembenéznie, mint egy férfinak, a biztonságot, az autentikus kapcsolódást jelentő kutya hiányában pedig ki van téve a férfiak által uralt idegenben levés minden veszélyének.
A Reichardt életművét elemző tanulmányokban visszatérő kulcsszó a mára már elkopott ízű feminista filmkészítés, amit különösen a Meek’s Cutoff kapcsán szoktak emlegetni. Az 1845-ben játszódó filmben telepesek indulnak útnak egy Meek nevű férfi vezetésével, akiről hamar kiderül, hogy nem ismeri a misztikus Nyugatra vezető rövidítőt, teljes kiszolgáltatottságba sodorva ezzel a csapatot a víz nélküli semmi közepén. Reichardt a szekerek mellett botladozó, szemellenzős kalapban, talpig beöltözött nők szemszögéből meséli el a történetet: a férfiak megbeszélnek, tanácskoznak, a néző pedig a szintén „lefokozott” 4:3-as képarányt bámulva a nőkkel együtt kimarad, sokáig csak vár és próbálja megérteni, hogy mi történik. Egy westernben a road movie-val szemeben az úton levés nem a szabadság elérése érdekében hozott spontán döntés, hanem egy túlélésért, jobb, stabilabb életért tett kockázatos és felelősségteljes lépés.
A látszólag felelős férfiak alkalmatlanok, képtelenek döntést hozni és egy idő után a sorsra bízzák magukat a látszólagos alfahím Meekkel együtt. Egészen addig, amíg (a szintén Williams alakította) Emily átveszi az irányítást, már-már szó szerint: a kezébe veszi a fegyvert, és az őslakos indián helyett Meek felé irányítja, számonkérve a férfit nemcsak a mikroközösségük, hanem a társadalom nevében is. Ezzel a gesztussal Reichardt újra kiforgatja a nézői elvárásokat, a Meek’s Cutoff így nyitott műként, a kolonializáló, erős fehér férfiak mítoszának egyértelmű lerombolásával ér véget. A film valóban nézhető a műfaj feminista olvasataként, de visszafogott eszköztára révén nem lesz harciasan elnyomó, inkább új távlatokat nyit. Ahogyan előző filmjeinek hősei, úgy Emily is próbál változást elérni az életében, de ez látszólag nem sikerül: a film nem szabadít fel, egy hosszan kitartott plánban ott maradunk a pusztában, és ha meg is hódítják a rettegett vadnyugatot, a dicsőség bőven várat magára.
A rendezőnő két western között tesz egy kitérőt a thriller irányába: a 2013-ban bemutatott Sötét húzásokban (Night Moves) egy csapat ökoterrorista felrobbant egy víztározót, a víz pedig a paranoia visszafordíthatatlan cunamiját is elindítja bennük. Míg a műfaj elvileg magában hordozza a feszültséget, a Sötét húzások Reichardt talán legunalmasabb filmje. A hármas tagolású thriller (a bűncselekmény megtervezése, végrehajtása, majd az abból eredő következmények) lassan csordogál, karaktereivel nehéz azonosulni, és erőteljes zárlata ellenére is kettős élménnyel hagy. Ezt a bőr alá kúszó nyomasztást váltja a Michelle Williams, Laura Dern, Kristen Stewart és az Oscar-várományos Lily Gladstone nevével fémjelzett Bizonyos nők (Certain Women), ami az előző filmekhez képest sokkal kisebb léptékű, mondhatni rezdülésszerű történésekből épül fel.
Az eddigi életmű utolsó műfaji filmje az A24 égisze alatt készült First Cow, ami Reichardt eddigi legsikeresebb és talán leginkább optimista munkája. Újra Oregonban vagyunk, a western-környezet adott, de ezúttal nem a teljes dekonstrukció a cél, hanem egy új, érzékeny, ha úgy tetszik feminin nézőpont megtalálása, egyszersmind olyan karakterek felvillantása, akiket háttérbe szorít az amerikai történetelem. A First Cow szereplői egy Cookie nevű szakács (John Magaro) és egy kínai vándor, King Lu (Orion Lee): igazi anti-western hősök, kerülik az erőszakot és nem meghódítani akarnak, hanem otthont találni. Valószínűtlen barátság szövődik köztük, amikor az első oregoni tehenet és a régió gyarmatosító főnökét megfosztva sütemények készítésébe fognak. A First Cow Oregonjában egy nő sincs, ez a két nem túl maszkulin férfi testesíti meg a feminin energiát és a kapitalizmussal szembeni neomarxista ellenállást is. Reichardt filmjében a két férfi kapcsolata emberi, finom, érzékeny, krémes – mint egy tejes sütemény. Mint más filmjeire, erre is jellemző a visszafogottság, mégis ez a rendező leggyengédebb, érzelmesebb filmje.
A barátkozás lehetőségei – Kelly Reichardt: First Cow
A veterán függetlenfilmes rendezőnő ismét az oregoni vadnyugat hőskorszakába kalauzol el minket – és kíméletlenül rombolja azokat a mítoszokat, amelyeket John Ford, Anthony Mann és a többiek felépítettek.
Nők, tájak, minimalizmus
Műfaji keret ide vagy oda, az biztos, hogy Reichardt filmjeinek érzékenysége, újszerűsége a revizionizmuson túl a filmnyelvben keresendő. Kétségtelen, hogy filmjei lassabb tempójú alkotások, de ha a slow cinemát Tarr Béla vagy Tsai Ming-liang filmjeinek mentén értelmezzük, akkor a rendezőnő életműve aligha köthető ide, inkább a minimalizmussal rokon. A fősodorbeli narratív történetmesélés tálcán kínálja az információt a nézőnek, erőteljes zenével mondja meg, hogy mit érezzen, virtuóz vágással igyekszik végig fenntartani a figyelmét. A filmes minimalizmus igencsak relatív fogalom, Kovács András Bálint definíciója szerint „a minimalizmus általában az expresszív elemek rendszerszintű redukcióját jelenti”4 . Reichardt rendezései egy fogyasztásra optimalizált, narratív játékfilmes kultúrában visszafogottnak tűnnek: kis stábbal, eredeti helyszíneken készültek, kevésbé látványosak, és történetvezetésüket is a mértékletesség jellemzi. Kitakarások, elhallgatás, tartalékolás, jelentős események képen kívül helyezése alakítja a filmnyelvet, nincsenek igazán üresjáratok – ha figyelünk, rájövünk, hogy tulajdonképpen mindig történik valami.
Ez a rendező utolsó filmjére, az alkotást tematizáló Showing Upra is igaz, a mozdulatlan felszín alatt mély családi konfliktusok és belső dráma zajlik. A lassúság nem egy formai manifesztó, inkább az intimitás megteremtésének eszköze, vagy az idő lassításának módja: „Reichardt egész életművében két gyakori kiemelt főszereplő van: a nő és a táj, e kettő sajátos viszonyából levezethetők mindazok a kérdések, melyekhez kritikailag viszonyul, s amelyek vezérmotívumait adják.”5
Néha szobor, néha galamb – Kelly Reichardt: Showing Up
Kelly Reichardt tűnődve csordogáló lírai-minimalista munkái jelentős, de kifizetődő türelmet igényelnek a nézőtől. Legújabb, Showing Up című filmjében ehhez mérten a lazább hangvételt agyagszobrász főhőséhez hasonlóan az ő keze is egy csendes, lassan kötő drámává formálja.
A Wendy és Lucy egyik legemlékezetesebb jelenetében Wendy az erdő mellett tölti az éjszakát, és arra ébred, hogy egy magában motyogó, szintén hajléktalan férfi turkál a dolgai között. Reichardt kamerája csak a szemét mutatja a takaróba burkolózott, halálra rémült Wendynek, és hiába nem történik semmi, Williams játéka és a „mi lett volna ha...?” lehetősége hátborzongató hatást teremt. A rendező a magányt és a kiszolgáltatottságot a színész kifejezésmódján keresztül mozgósítja, ahelyett, hogy a párbeszéd mankójához nyúlna. Az állandó alkotótárssá vált Williams játéka szépen támogatja Reichardt dísztelen esztétikáját, a színész nem is játszik, gyakran inkább csak létezik a kamera előtt, ez pedig a rendező színészvezetésének érdeme is.
Kelly Reichardt-filmet nézni olyan, mint egy lassan hömpölygő csónakban ülni emberekkel, akik egyszerre ismerősek és idegenek. Érdemes elhessegetni a slow cinema okozta ijedelmeket, és időt tölteni ezekkel a nem egyértelműen szimpatikus, csendes, magányos különcökkel, erős nőkkel és gyengéd férfiakkal. Reichardt filmjei csak „villanások átutazókról”6, nem tudjuk, kik ezek az emberek, honnan jöttek és hová tartanak. „Szeretek elvonulni a stábbal, filmet készíteni kicsit olyan, mintha lekapcsolódnék a hétköznapi életemről” 7 – vallja a rendező, megfogalmazva, hogy miért érdemes időnként visszatérni a műveihez. Születésnapjára sok ilyen termékeny lekapcsolódást kívánunk neki!
1 Ryan Gilbey: Kelly Reichardt: How I trekked across Oregon for Meek's Cutoff then returned to teaching, The Guardian, 2011.01.04
2 „Well, maybe I can deal with the short format better if I just got away from story. I love experimental filmmaking, I love watching it, I’m drawn to it. But I don’t have an affinity for it. Story just keeps trying to attach itself, and I spend so much time trying to unattach myself. When I would show these short films at festivals or whatever—with Ode, I think—I think it was Ken Jacobs—booed me.” Katherine Fusco, Nicole Seymour: Kelly Reichardt (Contemporary Film Directors). University of Illinois Press, 2017
3 Vincze Teréz: Tájkép nőkkel – Kelly Reichardt, feminista tájképfestő, Prizma Mini, 2023., Tudással a Jövőért Közhasznú alapítvány
4 Kovács András Bálint: A modern film irányzatai, Palatinus Kiadó, Budapest, 2008.
5 Vincze Teréz: Tájép nőkkel – Kelly Reichardt, feminista tájképfestő, Prizma Mini, 2023., Tudással a Jövőért Közhasznú alapítvány
6 Xan Brooks: Kelly Reichardt: „My films are just glimpses of people passing through”, The Guardian, 2014.08.21.
7 Ella Kemp: Milking It. (interjú)
