Kelly Reichardt tűnődve csordogáló lírai-minimalista munkái jelentős, de kifizetődő türelmet igényelnek a nézőtől. Legújabb, Showing Up című filmjében ehhez mérten a lazább hangvételt agyagszobrász főhőséhez hasonlóan az ő keze is egy csendes, lassan kötő drámává formálja.
A függetlenfilmes szcénában mozgó Reichardt nagyon ért hozzá, hogyan bontson ki a felszínen ártatlan eseménytelenségbe burkolózó oregoni táj és a zsibbasztóan hideg kisvárosi közöny kontrasztjából nagyon is konkrét társadalmi közérzeteket és rétegzett karakterdrámákat. Talán legismertebb filmje, a First Cow például a brit-amerikai gyarmati világba szállított első tehén történetén keresztül meséli el és teszi erős idézőjelek közé az Amerikai Álom, az önmegvalósítás nemes eszményét, illetve a modern embernek az érintetlen, történelem előtti élővilághoz való alapvetően kizsákmányolásra épülő viszonyát.
A barátkozás lehetőségei – Kelly Reichardt: First Cow
A veterán függetlenfilmes rendezőnő ismét az oregoni vadnyugat hőskorszakába kalauzol el minket – és kíméletlenül rombolja azokat a mítoszokat, amelyeket John Ford, Anthony Mann és a többiek felépítettek.
Első ránézésre Reichardt figurái lélektanilag a lassan változó és formálódó természethez hasonlóan mozdulatlannak tűnnek, mivel tragédiájuk és elveszettségük a jéghegy-elvet követve apró gesztusokból, apró nélkülözésekből és veszteségekből építkezik. Fizikailag mégis folyamatosan úton vannak, üldözik az amerikai identitás egyik alapmítoszát, a mozgás, a mobilitás és az ebből fakadó boldogulás reményét, azonban Reichardt rendre elállja útjukat a narratív és műfaji sémák, valamint motívumok kiforgatásával. Hősei így csak értelmetlenül ingáznak alig lakott városok között (Certain Women), ha épp nem rohad le alattuk a kocsi (Wendy és Lucy), esetleg a semmibe vesző farmokon, sárból összekapart falvak és a vadon határvidékén próbálnak szerencsét. Az út számukra nem a szabadság, hanem a kényszer és a hiábavalóság jelölője. Mindezt képes egy olyan meditatív filmnyelven és nézőpontból közvetíteni, amitől rendezései mégsem szimpla befordulós és depressziós bukástörténetek, annál ugyanis sokkal összetettebb érzelmeket mozgósítanak.
A Showing Up talán kevésbé egyértelműen, de beilleszthető ebbe a sormintába, csak Reichardt ezúttal az oregoni kertvárosi középosztály és művészközeg öncélú kisszerűségén élcelődik. Lizzy (Michelle Williams) egy fiatal agyagszobrász, aki mellékesen anyja képzőművészeti iskolájában asszisztens. Barátja, egyben főbérlője, Jo (Hong Chau) szintén a saját kiállításán dolgozik, Lizzy apja, bátyja és lényegében mindenkije ebből a látszólag kreatívan pezsgő, valójában kiüresedett, képmutató szférában mozog, a lányt pedig lassan, de biztosan frusztrálni kezdi a saját szociális buborékja, míg egy nap Jo be nem fogad egy sérült galambot, amit természetesen Lizzy-nek kell ápolnia, miközben a kiállítása még sehogy sem áll.
A film keserédes tónusa leginkább Baumbach New York-i elitet őszinte szeretettel kifigurázó humorát idézi, ami Reichardttól viszonylag szokatlan húzás, bár a komikum még így is inkább csak a felszín alatt csörgedezik, többnyire Lizzy enervált természetéből és a saját munkája, valamint miliője iránt érzett lelkesedés hiányából táplálkozik. A rendező nagyon plasztikusan ragadja meg a kis, eldugott galériák, a gyakorlatilag csak a rokonoknak és barátoknak dolgozó meddő művészvilágot, ahogy az alkotás már nem igazán az önkifejezés eszköze, hanem a semmitmondás, a kiüresedett kapcsolatok, valamint a szakmailag kiábrándító egy helyben toporgás és egymás lelketlen körbedicsérése.
Reichardt viszont sokkal kifinomultabb, és nem maró gúnnyal tálalja, mennyire banális tud lenni az intézményesített művészet, hanem kiváló arányérzékkel csupán villanásnyi vágóképekben ábrázolja és fosztja meg értelmezési keretüktől az iskola különböző műhelyeiben készülő, kontextus és jelentés nélküli műveket, rávilágítva ezzel az alkotófolyamat abszurditására. A szabadban fura, tai chi-ra hajazó mozdulatokat végző csoportra Lizzy például megjegyzi, hogy ők nyilván a Gondolkodás és Mozgás osztály hallgatói. Lizzy hajléktalannak tűnő bátyja, Sean révén, a kreativitás és a neurotikus rögeszmék közti határ eltörlésével pedig a zsenikultusz is nevetséges zárójelbe kerül.
A szobrászat és a kerámia így a merevség, valamint a kontroll és a tudatosság feladásának, egyben Lizzy lassú kiégésének szimbólumává válik, ahogy például az egyik kiállításra szánt műtárgya is megpörkölődve kerül ki a kemencéből. Nem csoda, hogy a cselekmény során fokozatosan kötődni kezd a napokig ápolt galambhoz, sokkal jobban, mint a saját munkáihoz, amiket egyébként is csak az ismerősei dicsérnek meg odavetett, természetellenes mosollyal, miközben kifosztják a kiállításra készített sajttálat. Reichardt ezúttal bőven teleszórja filmjét vicces, karikatúraszerű figurákkal, Lizzy szétforgácsolódott családja és az idegösszeroppanás szélén álló szülei akár egy Woody Allen-filmből is előléphettek volna.
A Showing Up ezáltal ingadozik a drámai és a komikus hangnemek között, bár még így is sokkal felemelőbb a végkicsengése, mint Reichardt más, jellemzően melankolikus munkáinak – ugyanakkor megőriz valamit a kapitalizmus hajnalán játszódó First Cow derűs, naiv-tehetetlen szemléletéből is. A lopott tehéntejjel és a belőle készült süteményekkel berobbanó telepesek és a kezdetleges társadalom (ahol még semminek nem alakult ki a financiális értéke) sokkal közelebb állt a megszilárdult szokásrendek és az írott történelem előtti, ilyen értelemben üres természethez. A Showing Up pedig már túlvan ezen, és egy olyan világot reprezentál, ahol mindennek, még az emberi és családi kapcsolatoknak az értékét is a kulturális intézményrendszerek és kanonizációs folyamatok árazzák be. A film zárlatában ez azonban nem válik annyira lesújtóvá, Reichardt csupán egy vállrándítással nyugtázza, hogy néha te vagy a szobor, néha meg a galamb.
