A veterán függetlenfilmes rendezőnő ismét az oregoni vadnyugat hőskorszakába kalauzol el minket – és kíméletlenül rombolja azokat a mítoszokat, amelyeket John Ford, Anthony Mann és a többiek felépítettek.
Egy Cookie (Süti) nevű szakács az amerikai határvidékre, Nyugat felé utazik némi prémvadász-aspiránsokkal, hogy szerencsét próbáljon, de az egyelőre nagy ívben elkerüli őt. Akarva-akaratlan megment egy King-Lu nevű kínait, s kettejük között valószínűtlen barátság szövődik, aminek alapja egy közös vállalkozás: az oregoni vadnyugat első, nemrég odaszállított tehenének (innen a cím) a tejét kezdik lopni, hogy az abból készült süteményeket-fánkokat (pánkókat!) jó pénzért eladják az otthoni ízek iránt ácsingózó marcona trappereknek. Nem mellékes, hogy a tehén a helyi gyarmatosító főnöké, Chief Factoré, aki sznob britségét annyira nem tudta levetkőzni a vadonban, hogy a méregdrágán beszerzett tea tejesítése végett hozatta a minden nap kétszer – ebből egyik ugyebár titokban – megfejt szegény párát.
És hogy miért nem mellékes, hogy kié a tehén? Mert Reichardt filmje több szinten is működik, mindegyiken szinte ugyanolyan jól, és ezen szintek egyike egyfajta nézhetőre puhított neomarxista narratíva, amelyben a társadalom kisemmizettjei – egy zsidó és egy kínai – a termelés eszközét (jelen esetben a tehenet, konkrétabban a tőgyeket) „elbitorolják” a gyarmatosító, azaz tőkés brittől, aki a maga során a múlékony párizsi divatot próbálja kiszolgálni az állatok kizsákmányolásával. Ehhez az olvasathoz szorosan kapcsolódik az ökofilm-jelleg: a First Cow a törékeny (természeti/gazdasági) egyensúly megtartását is kommentálja, a fenntartható gazdaság lehetőségeiről is elmélkedik a maga visszafogott módján. Az, hogy egy rosszul, de mégiscsak működő („van itt hódprém elég, jut is, marad is” – hangzik el egy adott ponton) rendszerbe érkezik egy idegen, addig nem látott, oda nem illő elem – egy szomorkás szemű boci –, egy frenetikus, de mégsem szájbarágósan előtérbe tolt ökológiai röpirat-mázat is ad a filmnek, kesernyésen kommentálja a fehér ember térnyerését annak minden velejárójával együtt.
Reichardt Oregonjában szinte egy nő sincs, így a két férfi akarva-akaratlan el-eljátszik női szerepeket is alkalomadtán. Ám hálistennek a rendező ellenáll a korszellemnek, és nemhogy nem mutat semmit, de mégcsak nem is utal semmire a bajtársiasságon és egymásrautaltságon kívül: a kedves nézőre van bízva, hogy annyit lásson bele a két férfi alkalmi barátságába, amennyit szeretne. Egyébként egyikük sem különösebben férfias, és erre még rátesznek egy lapáttal azáltal, hogy egy hagyományosan erősen női, sőt nagymamai tevékenységből csinálnak bizniszt („az otthont érzem a sütiben” – rebegi az egyik, ilyen finomat régen evett prémvadász hálás szemekkel). Egyébiránt rajtuk kívül a film többi férfija vagy buta, vagy gonosz, de a First Cow szerencsére pengeélen marad, nem bukik át az egész a macsókon való olcsó gúnyolódásba – talán egyetlen verekedős jelenetet leszámítva, amit még Tarantino is megirigyelne.
A film másik nagyszerű fegyverténye a casting, zseniális karakterszínészek panoptikumát kapjuk, például a pöffeszkedő brit főnök személyében az apró, de mindig briliáns Toby Jonest tisztehetjük, de itt van a mindig mindenhonnan kitűnő Ewen Bremner is, és valószínűleg ebben a filmben láthattuk utoljára a tavaly télen elhunyt René Auberjonoist. A két főszereplő – John Magaro, illetve Orion Lee – pedig nagyszerűen, minimalista színészi eszköztárral valósítja meg ezt a két, a (valószínűleg csak a) kollektív tudatunkban létező, mitizált Vadnyugatra egyáltalán nem illő figurát. Szinte szóról szóra ugyanez mondható el a film stílusráról: nagyszerűen, minimalistán, lassan gomolyogva hempergeti előre a nem túl gazdag cselekményt – a rendező sokat tanult nem csak Tarr Bélától, de a régi Wim Wenderstől is. Képi világa meg ugyanannyira nem illik westernhez, mint amennyire nem passzol a két főhős Oregonba: a hatvanas évek klasszikus filmjeinek pazar, rikító szélesvásznát itt intim, szűk, de gyönyörű 4:3-as képarány váltja természetes, egyszerű színekkel. Az egészet nagyszerűen ellenpontozza a kevéske, de mindig jókor érkező fanyar humor, valamint a mában játszódó kerettörténet, amely különleges melankóliát kölcsönöz az egyébként sem túl harsány filmnek.
Az Első tehén kellemes, szubverzíven revizionista, már-már feminin western tipikusan függetlenfilmes áerben megvalósítva. Öntörvényűsége miatt sem való mindenkinek, de aki ráhangolódik, annak a tejlopás is könnyebben fog menni legközelebb.
