Képzeljük el, hogy Tarr Béla tíz évvel később születik, és a Sátántangó mondjuk 2004-ben jelenik meg. Búcsúzunk a magyar filmtörténet egyik legfontosabb alakjától.
A celluloidtól a mobiltelefonig, a papírtól a Letterboxdig, a Werckmeister harmóniáktól a Titánig – szubjektív beszámoló a (művész)film utolsó (és a Filmtett első) 25 évének mozijáról. Sorozatzáró cikk.
A slow cinema Fülöp-szigeteki mestere – aki múlt év december 30-án lett 66 éves – több mint másfél évtizede robbant be a filmes világba. Kelet-Európában jobb híján Tarr Bélához hasonlítgatják, holott húsznál is több monstre képfolyamában a bűnt és bűnhődést, a pszichózisokat, a történelmet, a kiszolgáltatottságot, a természet roppant erejét „filmezi”. A nemritkán nyolc-tíz órás alkotásainak fő kérdése, kozmikus stílusuk ellenére: a direktor országának múltja, jelene, jövője.
Anthony Minghella ikonikus filmje után 25 évvel készült el Patricia Highsmith regényének újabb, ezúttal sorozatformába öntött adaptációja a Netflixnél. Az új Ripley neonoiros esztétikájú, rezignált és komor, és még John Malkovich is felbukkan benne.
A hatvanat ma töltő Kelly Reichardt különc jelensége a kortárs amerikai filmnek: jelenléte meghatározó, de nem fenyegető; filmjei jelentősek, de szinte csak cinefil és filmszakmai körökben beszélnek róluk; Oscar-díjnak pedig eddig még csak a közelébe sem ment. Feminista történetmesélés, slow cinema, bressoni realizmus – csak néhány címke, amit ráaggattak pályája során, pedig bőven lehet velük vitatkozni, sőt, többükkel maga a rendező sem ért egyet.
A kultikus thai rendező nyugati utazása a modern ember dekadens individualizmusát kérdőjelezi meg. Önmagától elidegenedett hősnőjén keresztül a megismerés határait feszegeti.