Kritika: Il buco (Michelangelo Frammartino) Kritika: Il buco (Michelangelo Frammartino)

Az élet egyszer

Michelangelo Frammartino: Il buco / The Hole

ÉRTÉKELD A FILMET!
Il buco
Michelangelo Frammartino
2022

A Filmtett szerint: 9 10 1

9

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Az Élet négyszer rendezője ismét alkotott egy kis, kontemplatív slow cinema-gyöngyszemet.

A barlang bizonyos értelemben a szépelgő, a néző számára mindig a legeladhatóbb mozzanatot kiválasztó, agyonnarrált és -magyarázott Attenborough- és NatGeo-természetfilmek totális antitézise: egy csendes, el-elmélázó, öntörvényű kis mozi, ahol a párbeszédnek legfeljebb annyi szerepe van, hogy kikerekítse a sound design-t, a cselekménynek pedig annyi, hogy a kamera felfedezőútjának legyen egy alibije.

Kép az Il buco című olasz filmből

A hatvanas években járunk, amikor a Piemonti Barlangkutató Csoport tagjai elindulnak Olaszország déli részére, Calabriába – ahol az Élet négyszer (Il quattro volte) is „cselekménye” is zajlik –, hogy mindezidáig feltérképezetlen barlangokat tárjanak fel. A film a csapatnak az Abisso del Bifurto nevű, mintegy 700 méter mélységű barlangba való leereszkedését örökíti meg, miközben a felszínen emberemlékezet óta ugyanaz zajlik változatlanul: élet, halál, pásztorkodás. A speológusok önkéntes Jónásként ereszkednek le a cethal-barlang titokzatos mélyébe – az utolsó üreg tényleg olyan, mintha egy ősállat gyomra lenne –, és ezúttal nemcsak átvitt értelemben biztosítják a film szemszögét, hanem konkrétan is: néha csak annyit látunk, amennyit ők is látnak, hiszen az ő sisakjukon van a lámpa, ami megtöri a sötétséget. Tényleg velük együtt fedezzük fel és színezzük be a fehér – azaz éjfekete – foltokat.

Kép az Il buco című olasz filmből

Renato Berta veterán operatőr (aki olyan rendezők mellett „nőtt fel”, mint Godard, Rohmer vagy Louis Malle, de Hollywoodban is megjárta magát) új szintre emeli a filmfestészet poézisét: lélegzetelállító totáljait és bőr alá hatoló közelijeit egyaránt áthatja a természetes fény és a nyersanyag tisztelete. Jómagam a mai napig siratom a celluloidot, de amit Frammartino és Berta csinál a fényérzékeny digitális lapkával – a CCD-vel –, az tényleg mesteri: konkrétan a láthatóság és a rögzíthetőség határait keresik, sokszor a semmi és a valami határán egyensúlyoznak. Ugyanilyen fontos a film hangvilága is: a barlangon kívüli világ ismerőssége, otthonossága a hangoknak is köszönhető, ami tökéletes kontrasztban a visszhangzó mélységgel, ahol az emberi hang is csak egy sokszorosan visszaverődő, jelentését veszítő zajforrás. Kint és lent egyformán a kurjantás a megfelelő humán kommunikáció: fent mert olyan hatalmas a tér, lent meg azért, mert annyira átláthatatlan.

Kép az Il buco című olasz filmből

A film nem siet és nem botorkál: Benni Atria vágó (aki a film sound designere is) tökéletesen találja meg a mozi saját ritmusát, és csendes szépségével kényszeríti a nézőt, hogy átvegye ezt a ritmust. A barlang nemcsak az emberi tudatalatti nyilvánvaló metaforája miatt izgalmas, hanem mert egy olyan különleges „helyszín”, ahol tér- és időérzékelés egyránt felmondja a szolgálatot, a valóság fizikai, mérhető koordinátái elhalványulnak, papírvékonyságúvá válnak. A barlang bejáratát strázsáló öreg pásztor szemeiből úgy fogy el lassanként a világosság, ahogyan a barlangászok egyre mélyebbre viszik a fényt. Mintha az üzenné: akkor van vége az életnek, amikor elfogynak a titkok.

Kép az Il buco című olasz filmből

Frammartino megtartja az Élet négyszer dokumentarista hozzáállását, de ha lehet, még költőibb, még hömpölygőbb stílusban teszi: ember és természet (újra)találkozásának öröme vezéreli mozgóképét, bőven van alatta időnk gondolkozni, és hagyni a képzeletet, hogy szárnyaljon. Slow cinemaként hivatkoztam rá az imént, de igazából hihetetlenül ingergazdag, immerzív film A barlang. Talán nem lesz mindenki ínyére – hozzá kell lassulni, ez igaz –, de sokszorosan hálálja meg a belé fektetett türelmet.

Egyszeri és megismételhetetlen moziélmény, egy varázstalanított világba csempészi vissza a sötétség megvilágításának örömét. Mint maga a mozi, ami szintén fény által visz jelentést a sötétbe.

A filmet még vetítik a TIFF-en június 26-án, vasárnap, 15.30-kor a Florin Piersic (Repcsi) moziban (Grota).

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

A Filmtett szerint:

9

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

  • Jurassic World: Világuralom

    Színes akciófilm, kalandfilm, sci-fi, thriller, 146 perc, 2022

    Rendező: Colin Trevorrow

  • Enfant Terrible

    Színes életrajzi, filmdráma, 134 perc, 2020

    Rendező: Oskar Roehler

  • Elvis

    Színes életrajzi, zenés, 159 perc, 2022

    Rendező: Baz Luhrmann

  • Fekete telefon

    Színes horror, thriller, 103 perc, 2021

    Rendező: Scott Derrickson

Szavazó

Melyik a kedvenc Cronenberg-filmed?

Szavazó

Melyik a kedvenc Cronenberg-filmed?

Friss film és sorozat

  • Jurassic World: Világuralom

    Színes akciófilm, kalandfilm, sci-fi, thriller, 146 perc, 2022

    Rendező: Colin Trevorrow

  • Enfant Terrible

    Színes életrajzi, filmdráma, 134 perc, 2020

    Rendező: Oskar Roehler

  • Elvis

    Színes életrajzi, zenés, 159 perc, 2022

    Rendező: Baz Luhrmann

  • Fekete telefon

    Színes horror, thriller, 103 perc, 2021

    Rendező: Scott Derrickson