Az Élet négyszer rendezője ismét alkotott egy kis, kontemplatív slow cinema-gyöngyszemet.
A barlang bizonyos értelemben a szépelgő, a néző számára mindig a legeladhatóbb mozzanatot kiválasztó, agyonnarrált és -magyarázott Attenborough- és NatGeo-természetfilmek totális antitézise: egy csendes, el-elmélázó, öntörvényű kis mozi, ahol a párbeszédnek legfeljebb annyi szerepe van, hogy kikerekítse a sound design-t, a cselekménynek pedig annyi, hogy a kamera felfedezőútjának legyen egy alibije.
A hatvanas években járunk, amikor a Piemonti Barlangkutató Csoport tagjai elindulnak Olaszország déli részére, Calabriába – ahol az Élet négyszer (Il quattro volte) „cselekménye” is zajlik –, hogy mindezidáig feltérképezetlen barlangokat tárjanak fel. A film a csapatnak az Abisso del Bifurto nevű, mintegy 700 méter mélységű barlangba való leereszkedését örökíti meg, miközben a felszínen emberemlékezet óta ugyanaz zajlik változatlanul: élet, halál, pásztorkodás. A speológusok önkéntes Jónásként ereszkednek le a cethal-barlang titokzatos mélyébe – az utolsó üreg tényleg olyan, mintha egy ősállat gyomra lenne –, és ezúttal nemcsak átvitt értelemben biztosítják a film szemszögét, hanem konkrétan is: néha csak annyit látunk, amennyit ők is látnak, hiszen az ő sisakjukon van a lámpa, ami megtöri a sötétséget. Tényleg velük együtt fedezzük fel és színezzük be a fehér – azaz éjfekete – foltokat.
Renato Berta veterán operatőr (aki olyan rendezők mellett „nőtt fel”, mint Godard, Rohmer vagy Louis Malle, de Hollywoodban is megjárta magát) új szintre emeli a filmfestészet poézisét: lélegzetelállító totáljait és bőr alá hatoló közelijeit egyaránt áthatja a természetes fény és a nyersanyag tisztelete. Jómagam a mai napig siratom a celluloidot, de amit Frammartino és Berta csinál a fényérzékeny digitális lapkával – a CCD-vel –, az tényleg mesteri: konkrétan a láthatóság és a rögzíthetőség határait keresik, sokszor a semmi és a valami határán egyensúlyoznak. Ugyanilyen fontos a film hangvilága is: a barlangon kívüli világ ismerőssége, otthonossága a hangoknak is köszönhető, ami tökéletes kontrasztba kerül a visszhangzó mélységgel, ahol az emberi hang is csak egy sokszorosan visszaverődő, jelentését veszítő zajforrás. Kint és lent egyformán a kurjantás a megfelelő humán kommunikáció: fent mert olyan hatalmas a tér, lent meg azért, mert annyira átláthatatlan.
A film nem siet és nem botorkál: Benni Atria vágó (aki a film sound designere is) tökéletesen találja meg a mozi saját ritmusát, és csendes szépségével kényszeríti a nézőt, hogy átvegye ezt a ritmust. A barlang nemcsak az emberi tudatalatti nyilvánvaló metaforája miatt izgalmas, hanem mert egy olyan különleges „helyszín”, ahol tér- és időérzékelés egyránt felmondja a szolgálatot, a valóság fizikai, mérhető koordinátái elhalványulnak, papírvékonyságúvá válnak. A barlang bejáratát strázsáló öreg pásztor szemeiből úgy fogy el lassanként a világosság, ahogyan a barlangászok egyre mélyebbre viszik a fényt. Mintha az üzenné: akkor van vége az életnek, amikor elfogynak a titkok.
Frammartino megtartja az Élet négyszer dokumentarista hozzáállását, de ha lehet, még költőibb, még hömpölygőbb stílusban teszi: ember és természet (újra)találkozásának öröme vezéreli mozgóképét, bőven van alatta időnk gondolkozni, és hagyni a képzeletet, hogy szárnyaljon. Slow cinemaként hivatkoztam rá az imént, de igazából hihetetlenül ingergazdag, immerzív film A barlang. Talán nem lesz mindenki ínyére – hozzá kell lassulni, ez igaz –, de sokszorosan hálálja meg a belé fektetett türelmet.
Egyszeri és megismételhetetlen moziélmény, egy varázstalanított világba csempészi vissza a sötétség megvilágításának örömét. Mint maga a mozi, ami szintén fény által visz jelentést a sötétbe.
