Paul Schrader reményteli hangot megütve zárja le A hitehagyottal indított megváltás-trilógiáját, amelynek utolsó darabja leginkább csak akkor dobogtatja meg az ember szívét, amikor eltér a szerző jól bejáratott formuláitól.
Paul Schrader nem Jaszudzsiró Ozu. Az akadémizmussal csak félig-meddig jogosan megvádolható japán mester sokadszor is gond nélkül meg tudta csinálni „ugyanazt” a filmet. Schradernek ez harmadszor – vagy negyedszer, attól függően, hogy ideszámoljuk-e a Taxisofőrt – már alig jön össze. Ozu is ugyanazokat a témákat, formai- és stíluselemeket variálta, de – ellentétben Schraderrel – ez a variálás egy végtelenül tudatos, szigorú, és akár szélsőségesnek is nevezhető meditációs folyamat (egy gyakorlat) szerves része volt. Persze, Schrader is meditál, de csak a maga módján. A Master Gardenert elnézve azonban világossá válik, hogy – legyen szándéka bármennyire is nemes – Schrader elfáradt a meditálásban.
Ozu nem engedett a koncentrációból, fókusza soha nem lankadt. Utánozhatatlan filmnyelvének minden egyes alkotóelemét átjárta a nem láthatóra, a nem ábrázoltra, a ki nem mondottakra – a belsőre, ha így jobban tetszik – már-már megmagyarázhatatlanul rávilágító zen lefojtott, visszafogott, csendes, puritán egyszerűsége, amelynek igazi ereje épp az ismétlésben (a gyakorlatban) rejlik. Ez nem egyetlen, hanem a sokadik „ugyanolyan” Ozu-film megtekintése után egyértelmű. Elvégre aki meditál, az nem csak egyszer meditál. Ozu soha nem volt sok a jóból, Ozuból a sok volt jó. Schradertől viszont a harmadik vagy negyedik – „ugyanolyan” Schrader-film után bőven el lehet pilledni, mert láthatóan Schrader is elpilledt, figyelme kókad, leginkább csak izommemóriából dolgozik. A Master Gardener a meditáció látszata. Schrader azt hiszi, hogy meditál, de csak korábbi meditációinak emlékét idézi fel.
Ozu megszállott volt, a lehető legjobb értelemben véve. Megszállottsága viszont elmélyült és elmélyítő volt. Schrader csak szeretne ilyen megszállottnak tűnni. Ozu formailag és tartalmilag is szinte patologikusan következetes „ugyanolyan” filmjei egymásra rétegeződve, egymásba folyva, egymásból táplálkozva, egységes egészként nyitják fel a szemet, gondolkodtatnak el és hipnotizálnak. Az egy dolog, hogy Schrader életműve rohadtul nem egységes (ez nem baj, amúgy), a gond az, hogy A hitehagyott, a Svindler és a Master Gardener szellemi-spirituális trilógiája (kicsit most hagyjuk a Taxisofőrt) sem az.
Isten hallgat – Paul Schrader: First Reformed / A hitehagyott
A hitehagyott az Isten ege alatt magányosan vergődő, örökké a megváltást kereső-kutató ember aszketikus önvizsgálatának mesteri tanulmánya.
Azt a megragadhatatlant, amit Ozu, Robert Bresson és Carl Theodor Dreyer szerzői stílusában látott és amelyről A transzcendentális stílus a filmben című 1972-es, közel 200 oldalas alapvető esszéjében oly szépen írt, csak A hitehagyottban volt képes megragadni. Miként a három rendezőnagyság, Schrader 2017-es fantasztikus visszatérése is minimalista, ismétlésekre és monotóniára épülő, redukált stílusú alkotás (néhány mágikus realizmusba hajló emlékezetes momentummal megtoldva), a tényleges átlépés a valós és a transzcendens filmvilágok között pedig épp ezen az átgondolt, kiszámolt stíluson keresztül válik meghökkentően szembetűnővé.
Ugyan jócskán akadnak formai hasonlóságok, A hitehagyott stílusa sokkal zártabb, szabályozottabb, és hajthatatlanabb, mint a kelleténél talán plasztikusabb, nyersebb és ingerszegényebb Svindleré. Schrader 2021-es filmjében már nem érezni azt a „spirituális sűrűséget”, amelyről okfejtett és amelyet A hitehagyottban egy-egy hétköznapi tárgyban (például egy pohár vízben) is megtalált. Pont, hogy a „spirituális sűrűség” hiányát érezzük, csalódottan. A Svindler csak egy történet, egy sima film, de annak legalább tök jó. A hitehagyott viszont több tudott lenni ennél, ami baromira ritka. Amennyire a Svindler – legyen akármennyire izgalmas, érdekes és kegyetlen – A hitehagyott némileg üresebb és felszínibb másolatának hatott, annyira tűnik a Master Gardener a Svindler kopottas kópiájának.
Noha a világ mindhárom műben főként a főszereplők külső-belső konfliktusain keresztül jelenik meg, a lényegi különbség ott van, hogy míg A hitehagyott papját nem múltja, hanem hitbéli válsága (ami egyszerre jelen és jövő idejű) bizonytalanítja el, mérgezi meg és tereli egyre messzebb istenétől, addig a tulajdonképpen identikus Svindler és a Master Gardener egy-egy múltjuk elől menekvő karakter tanulmányaként kénytelenek magyarázkodó flashbackekre és egyéb újrahasznosított narratív eszközre hagyatkozni annak érdekében, hogy főszereplők üdvözülés iránti kíméletlen vágyát átérezhessük. Ozu egyik „ugyanolyan” filmjére sem lehet azt mondani, hogy olyan, mintha a szerző magától lopott volna, a Master Gardener ugyanakkor többnyire úgy szól, mintha egy válogatáslemezt hallgatnánk. Best of Paul Schrader.
A vezeklés lehetősége – Paul Schrader: The Card Counter / Svindler
Paul Schrader legújabb remekének feloldozást kereső antihőse a háborús bűnöket elhazudó Bush-rezsim megnyomorított áldozataként próbál meg sajátos módon vezekelni kimondhatatlan bűneiért.
Egy 40-es évei végén járó, komor, bús, megtört férfi keresi a megváltást. Naplót ír. A múltja büdös, véres, bűnös, terhelő és elfojtott (aminek testi jelei is vannak). Érdekes foglalkozása van, életét pedig foglalkozása határozza meg, tetteit és gondolatait azon keresztül értelmezi. Elvonultan, rejtetten és rejtélyesen él, egy saját maga felállította rigorózus szabályrendszer szerint. Ebbe a rendszerbe belerondít egy kívülálló, aki mindig nőnemű. A büdös, véres, bűnös múlt traumája erőszakosan tör a felszínre. A naplóírás és a várt-remélt megváltás jelentősége végül megkérdőjeleződik. A hitehagyott és főleg a Svindler (a Taxisofőrt továbbra is hagyjuk) után a Master Gardener annyira fájóan formulaszerűnek hat, hogy leginkább csak akkor dobogtatja meg az ember szívét, amikor a formulától eltér.
Félreértés ne essék, Schrader trilógiazáró darabja nem rossz film. Narvel Roth, a címbéli főkertész (Joel Edgerton mindig frankó) ugyan nem olyan érdekfeszítő karakter, mint Ernst Toller vagy William Tell volt, de majdnem. A kertészkedést Schrader épp olyan részletesen, informatívan és lebilincselően mutatja be, ahogy a papságot és a kártyázást. A térdimenzióból furcsán kiragadott öreg villaépület és a meglepően színtelennek és száraznak láttatott kert (Schrader házioperatőre, Alexander Dynan most is jó) majdhogynem misztikussá teszi az amúgy kifejezetten esetlegesen bonyolított, döcögve és motiválatlanul haladó szokásos schraderi bűnbocsánat-történetet (ha valaki esetleg úgy véli, hogy ez egyfajta rájátszás Ozu jellegzetes dedramatizált cselekményvezetésére, az inkább ne vélje úgy).
Mindez azonban a két főszereplő meghökkentően Schrader-idegen viszonyának tükrében nem túl fontos. A filmet a főkertész és a nyakába kapott – szintén hányatott sorsú – fiatal fekete lány (Quintessa Swindell) bizarr és groteszk és problémás, mégis megindító kapcsolata tartja mozgásban. Ahogy a virágok virágoznak körülöttük, úgy borul lassan virágba finoman szólva rendhagyó szerelmük is. A Narvel testére tetovált bénító, szégyellt múlt gusztustalan szavai és még gusztustalanabb jelképei ugyanis semmilyen normális világban nem lehetnek kompatibilisek egy fekete lánnyal sem. De hát ugye, love is love.
Van abban valami rokonszenves naivitás, hogy mindössze ennyi kell egy tipikus Schrader-karakter feloldozásához. Csupán a határokat nem ismerő szerelem. Nem lehet viszont szó nélkül elmenni amellett, hogy ez a szerelem inherensen provokatív. Nem is tud más lenni. A Schrader életművét átjáró vakmerő morális ambiguitás jelen esetben is megsüvegelendő, de nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy az öreg – ellentétben két korábbi filmjével – leginkább csak fel akart cseszni egy csomó embert, pártpolitikától függetlenül. A Master Gardener amolyan vitaindító film, és jaj, minő parttalan, túlfűtött, semmire se jó vitákat fog elindítani, pusztán a viták kedvéért. A film súlyából és ütéséből ez visszavesz, hiszen annak ellenére, hogy a trilógia így optimista, lélekmelengető hangot megütve zárul – egy irgalmatlanul émelyítő, negédes képsorral –, felmerül a kérdés, hogy vajon Schrader mégis mennyire gondolta komolyan ezt az egész reményteliség dolgot és mennyire akart inkább egy jó gúnyosat kuncogni a bajsza alatt.
Mondjuk, Devonte Hynes (azaz Blood Orange) olyan bőnyállal dalolja a stáblista alatt, hogy „I don’t want to leave this world without saying I love you”, hogy nem lehet nem arra gondolni, hogy Schrader épp szentimentális búcsút vett tőlünk. Szóval, tegyük fel, hogy őszinte a Master Gardener derűlátása. Tegyük fel, hogy a szerelem erejével Narvel valóban le tudja radírozni elrettentő tetteinek bőrébe vésett emlékezetét. Tegyük fel, hogy visszavágta magát, mint egy elkanászodó dísznövényt, hogy aztán új, szebb, jobb irányokba nőhessen tovább. Tegyük fel, hogy kicsupálta ocsmány énjének invazív gazait. Tegyük fel, hogy boldog kiabálásától tényleg kivirágzik az aszfalt. Schrader növénygondozással, gyomlálással, változással és épüléssel kapcsolatos hasonló metaforái néha bántóan és röhejesen didaktikusak, de kit érdekel. Végre megváltást nyer egy olyan valaki, aki arra nem biztos, hogy méltó lenne. Jó neki. És jó nekünk is, mert kemény kihívás elé vagyunk állítva. A szivarját vigyorogva csócsáló Schrader nem ítélkezik a nonszensz és veszélyes szituációban egymásra találó karakterei felett, csak megértően és nyitottan elmereng gyengeségeiken, erényeiken, emberiességükön, kényelmetlen állásfoglalásra kényszerítve így minket. Ezt pedig nagyon jól csinálja. Majdnem olyan jól, mint Ozu.
