Egy új Jarmusch-film mindig fontos esemény, főleg annak, aki rajta tartja az ujját a kortárs filmművészet ütőerén. A független filmes mester most elkészítette a maga Antonioni-filmjét, de közben eltévedt saját univerzumában. Az irányítás határai embert próbáló darab: szinte az egész filmet teljes cselekménytelenség jellemzi.
A szereplők nem mutatnak érzelmeket, a főhősnek nincs motivációja, sőt szinte alig szólal meg, vagyis Jarmusch megfoszt minket minden olyan filmes impulzustól, ami élvezhetővé tenné alkotását. Joggal merül fel a nézőben az a gyanú, hogy maga a direktor sem tudta, mit is akar közölni, ezért inkább üres szimbólumokat sózott rá a nagyérdeműre, hogy az majd összerak valami zavaros elméletet a fejében, és végül az egészre ráfogja, hogy ez egy belső utazás szürreális kivetülése. A film tényleg tele van jelképekkel, visszatérő elemekkel, de ezeknek nincs tartalmuk, segítségükkel nem jutunk közelebb a megfejtéshez, sőt, még zavarosabbá teszik a látottakat. Tehát fel kell tennünk a legfontosabb kérdést: mi értelme az egésznek? Azért ne álltassuk magunkat azzal, hogy Jarmusch a fent ecsetelt problémákkal nem volt tisztában. Valószínűleg most is jókat röhög, miközben kritikánkat olvassa, és csak annyit fűz hozzá: a vicc tökéletesen sikerült.
Az irányítás határai főhőse egy titokzatos, szótlan, nevenincs figura (Isaach De Bankolé), aki egy titokzatos helyen titokzatos küldetést hajt végre. Napjai monoton ütemben telnek, kávéházakban két presszókávét rendel egyszerre, furcsa emberekkel találkozik, akik megkérdezik tőle, hogy tud-e spanyolul, majd néhány bölcs gondolattal egyetemben egy-egy gyufásdobozt is átnyújtanak neki. A skatulyák kódokat vagy gyémántokat tartalmaznak, hősünk pedig mindig továbbáll, hogy még közelebb jusson ismeretlen céljához.
Filmünk igazi paradicsom azoknak, akik szeretnek fura dolgokat belebeszélni a filmekbe. Mivel Jarmusch nem ad kapaszkodókat, a nézőnek beindul a fantáziája és elkezdi a puzzle darabkáit legjobb tudása szerint összerakni, de a játékidő felénél kénytelen beismerni, hogy ebből bizony nem lesz egységes kép, így amikor a „fináléban” eljutunk a célhoz (ami maga Bill Murray), már egyáltalán nem érdekel, mi fog történni. Van néhány dolog, ami beindítja az asszociációs gépezetet. A flamenco-kocsmában például először és utoljára elmosolyodik a főszereplő. A múzeumnak is kiemelt jelentősége van, hiszen amit ott lefestve lát, azzal később a valóságban is találkozik. Érdekes mozzanat, hogy a film végén hősünk leveszi a zakóját, így identitást cserél, és visszatér a civilizációba, ahonnan indult, a mellékszereplők (Tilda Swinton, John Hurt) pedig nyilván a direktor gondolatait tolmácsolják művészetről, filmről – és filmművészetről. Ezeknek a passzusoknak biztos van jelentőségük, de nem derül fény arra, hogy mi is lehet az, és ahogy említettem, csak a találgatás marad, vagy a keserű beletörődés.
Az irányítás határai letagadhatatlanul magán viseli Antonioni kézjegyét. A belső terek és geometrikus épületek azonnal őt juttatják eszünkbe, de az utazás, mint az önfelfedezés és kiüresedés folyamata is központi jelentőségű a filmben, sőt, az égen pásztázó helikopter képe is ismerős lehet Az éjszaka című klasszikusból. Bresson kihagyásos megoldása, miszerint a lényeges dolgokat nem kell megmutatni, hanem a néző képzelőerejére bízni, szintén nyakon csíphető ebben a műben. A film végén például nem tudjuk, hogy jutott be a főhős az erődbe, ugyanis egy vágást követően már azt látjuk, hogy bent csücsül egy szigorúan őrzött irodában, miközben egy pillanattal előtte még a szabadban volt és a katonákkal őrzött helyet szemlélte. Arra a kérdésre, hogy: „hogy kerültél be?” csak ennyit felel: „a képzeletemet használtam”. Ezt a megoldást nagyon szereti Jarmusch, sokaknak ismerős lehet például a Törvénytől sújtva című munkájából, ahol szintén azt nem látjuk, amit minden más rendező azonnal bemutatna egy börtönfilmben: a szökést. Mindebből remekül le lehet szűrni, hogy Jarmusch honnan érkezett, csak sajnos azt nem, hogy hová tart.
A zeneválasztás ismét remek, Christopher Doyle ismét lenyűgöző képekkel ajándékozta meg a mozgókép szerelmeseit, és letagadhatatlanul van valami nyugtató melankólia ebben a filmben. A legtöbb kritikus mégis unalmas, öncélú darabnak titulálta Jarmusch új moziját. Ha komolyan vesszük, tényleg az, de ha félre tesszük előítéleteinket, és – ahogy a cikk elején is ecseteltem – viccként, játékként fogjuk fel a dolgot, akkor hirtelen egy izgalmas kísérlettel állunk szemben. Az irányítás határai ugyanis egy rendhagyó gengszterfilm, vagy inkább gengszter-thriller-noir-maszlag. Van szerelmi szál, van akció, van titok, van feszültség, van küldetés, de az alkotó direkt kihagyja az összes lényeges információt, érzelmet, motivációt – és ezzel gyakorlatilag kiheréli saját filmjét.
Az irányítás határai egy kiherélt film, egyben egy szép nagy feltartott középső ujj a hollywoodi filmipar felé. Jó poén, csak ember legyen a talpán, aki türelemmel képes végighallgatni.