Maigret felügyelő legújabb mozgóképes története minden részletében aprólékosan kidolgozott, sablonos detektívfilm.
A romantikus filmdrámák és a könnyed vígjátékok mestere, Patrice Leconte legutóbb három éve mutatott be filmet. Most visszatér a krimi műfajához, amivel a 80-as évek második felében alkotói pályája elindult: ezúttal a belga Georges Simenon száznál is több Maigret-regényének egyikét, az 1954-ben megjelent A titokzatos lányt (La jeune morte) adaptálta filmvászonra.
Leconte már a film első perceiben bemutatja két legfontosabb szereplőjét, és gyors párhuzamos vágásokkal elmeséli ugyanazon – természetesen egy gyilkosságot megelőző – koraeste történetét: egy szépséges és szégyellős lányra idősebb nő segít fel elegáns ruhát, amiben az szorongva belép egy bálterembe, de az est fiatal házigazdái dühösen kipakolják; mindeközben az öregedő, megfáradt Maigret felügyelő panaszolja orvosának, hogy gyengélkedik, mire megszületik a határozott ítélet: abba kell hagyni a pipázást (aki ismeri a figurát, akár a regényeket, akár pl. a Rowan Atkinson-féle sorozatot, tudja, hogy Maigret és a pipája elválaszthatatlanok). A tulajdonképpeni sztori, ahogy illik, a hulla megtalálásával kezdődik: az előbbi lány vérbe fagyva hever a téren, a felügyelőnek – és a hangyányival előtte járó nézőnek – pedig ki kell derítenie, hogy ki volt a gyilkos.
Ettől kezdve a történet a műfaj legszokványosabb sablonjainak megfelelően, lineárisan és kimérten halad a cél felé. Maigret rutinosan indul el a kevés, rendelkezésére álló nyomon, és módszeresen bogozza ki a gyilkosság hogyanját és miértjét. Segítői az őt ellenpontozó, fiatalabb kolléga, aki kiválóan telefonál, de nem bírja a hullaszagot, a város több lakója, aki valamilyen formában kapcsolatba került a szép ismeretlennel, és elsősorban a felesége, aki elindítja Maigret-t a megoldás felé vezető úton. Remek karakterek sorakoznak a felügyelő mellett, élete éles eszű és a közösen töltött évtizedek során valószínűleg megacélozódott idegrendszerű párja például egy pillanatra sem jön ki a sodrából, amikor a felügyelő lehajít a vacsoraasztalra egy doboz véres ruhát, de említhetjük az öreg zsidót is, akinek a megtört alakjára rávetül a holokauszt még nagyon is friss árnyéka (a második világháború többször is felsejlik a háttérben a sztori ugyanis a 20. század derekán, mondhatni a Simenon-regény megjelenésével egyidőben játszódik). A magánéleti szál egyébként ad egy plusz dimenziót a szereplőnek, akit – ezzel összekapcsolódva – a legendás nyomozói ösztön is segít, amikor hirtelen ötlettől vezérelve csapdát állít a gyilkosnak.
Depardieu lazán hozza Maigret figuráját, olyan rutinnal és természetességgel játszik, mintha csak magát adná a film másfél órájában. Mindeközben a kamera el-elidőz az apró részleteken és mozdulatokon, néhány film noiros motívum (ld. lépcsőház rácsos korlátja, redőny szereplőre vetülő árnyéka, szűk sikátor, rosszul világított, szűk folyosó stb.) zárja a jelenbe a szereplőt – ahogy az lenni szokott.
Leconte tehát egy minden ízében profi, klasszikus vonalvezetésű krimit rendezett, csakhogy úgy tűnik, annyira ragaszkodott a műfaji előírásokhoz, hogy megfeledkezett arról, amitől egy detektívfilm igazán jó lehetne. A Maigret-ben nincsenek igazán megdöbbentő, váratlan fordulatok, s ami még súlyosabb: a történetnek fikarcnyi feszültsége sincs. Ahelyett, hogy izgalmas, nyomasztó, felkavaró, vagy bár egy icipicit is meglepő lenne, a film fáradt és rezignált, mint a főszereplő maga, a dialógusok pedig helyenként durván közhelyesek (tényleg el kell mondani egy detektívfilm 21. századi nézőjének, hogy „itt minden hamis”, meg hogy „valaki el akarta tüntetni ezt a szegény lányt, de kellett nyomokat hagynia, ha keveset is”?). Van benne egy kis filmes önreflexió (ld. a jelenet az épített forgatási díszletben), van néhány izgalmas kikacsintás (ld. a Szajnából az 1800-as évek végén kihalászott lány története), eredetiséget mégis csupán a látvány- és a jelmeztervezőknek köszönhetünk, akik – el kell ismernünk – csodálatos munkát végeztek. A sztori erőltet valamiféle társadalomkritikát is, egy jelenség ábrázolását a háború utáni, vidéki nincstelenségből Párizsba érkező, fiatal lányok által, akiket viszont durván uniformizál, még a legutolsó, nyilvánvalóan poénnak szánt jelenettel is, s ezzel a mellékszereplők által korábban szépen összerakott korrajz is vakvágányra csúszik.
A Maigret nézhető, kellemes film, némi humor és (ön)irónia is megmosolyogtat (a belga humor ironikus felemlegetése és a Magritte-idézet a film legviccesebb pillanata, s a két név fonetikai hasonlósága jelezheti, hogy ez a felügyelő bizony egy letűnt kor őskövülete... ahogy az lenni szokott), de valószínűleg nem fog mély nyomokat hagyni senkiben. Akkor érdemes rá mozijegyet váltani, ha könnyed szórakozásra vágyunk, és a vetítés végén nem akarjuk hosszan rágcsálni magunkban a filmélményt.
