François Ozon letaglózó nyíltsággal adaptálta Emmanuèle Bernheim önéletrajzi eseményeket megörökítő regényét. A társadalmi érzékenységéről ismert francia filmrendező mesterien képes körbejárni súlyos drámai eseményeket, miközben alkotásai egy pillanatra sem lépnek ki a hétköznapi valóság szorításából. A Minden rendben ment az eutanázia traumáját átélő Bernheim család őszinte története.

A nyolcvanöt éves André (André Dussollier) agyvérzés miatt kerül kórházba. A hosszadalmas kezelés jelentős javulással kecsegtet, a lebénult férfi egészségi állapota mégsem teszi lehetővé a teljes életet. André hamarosan visszafordíthatatlan kéréssel fordul mindig mellette álló lányához: szeretne véget vetni a küzdelemnek. Így a felforgató döntés súlya Emmanuèle (Sophie Marceau) vállára nehezül.

A Minden rendben ment minimalista története sallangmentes filmnyelvi gesztusokkal operál. Az egymáshoz lazán kapcsolódó epizódok hétköznapi eseményei felszabadítják a cselekményt a melodramatikus nagyjelenetek szokásos szentimentalizmusa alól, de az egyszerű beállítások és konvencionális képi megoldások sem vonják magukra a figyelmet: a rendező szinte kizárólag a pazar színészi játékra építi a történet érzelmi motiválását. Az életközeli helyszíneken, hétköznapi dialógusokkal előadott alakítások visszafogottsága pedig igazán átélhetővé teszi a film nézőpróbáló mondanivalóját. Hiszen az eutanáziát elfogadni sem egyszerű, nemhogy részt venni az előkészítésében. Különösen, ha az édesapánkról van szó.

A tinibálványból komoly színésznővé érő Sophie Marceau mégis hírnevéhez méltó alakítást nyújt a külsőségektől mentes, ugyanakkor emocionálisan annál inkább megterhelő főszerepben. Emmanuèle-t felfoghatatlan lelki sokként éri édesapja végakaratának teljesítése: a nő az ügyintézés technikai részleteibe és az állandó teendők sokaságába menekül, miközben lelkes megkönnyebbüléssel fogadja az eutanázia során felmerülő legapróbb problémák reménysugarát is. Az édesapa időnként önzőnek látszó kérése mégis ott lebeg minden vidámnak tűnő pillanat hátterében. Emmanuèle euforikus bizakodását rendszerint a döntés határozott megismétléseinek hirtelen hangulatváltásai zökkentik vissza a valóságba. A kezelhetetlennek tűnő trauma aktív elfogadása mégis elkerülhetetlen, az idős férfi pedig a hosszas várakozás és az állapotát érintő pozitív változások ellenére sem másítja meg akaratát. Hiába van még amiért hálásnak lennie – mint többek között kedvenc fiú unokája, cserbenhagyott szeretője vagy odaadó lányai –, André az egyszerű túlélés vegetatív állapotát nem tekinti igazi életnek.

A végső búcsút mégis tovább nehezítik a családtagok kimondatlan konfliktusai és bűntudata – André ugyanis közel sem volt mintaapa, vagy mintaférj. A történetbe feltűnéstmentesen belesimuló, villanásnyi visszaemlékezések legalábbis erre engednek következtetni. Noha a konkrétumok csak utalások szintjén vagy elharapott félmondatokban sejlenek fel, Emmanuèle nem ok nélkül kívánta apja halálát annak idején, tinédzserlányként. Csakhogy most, amint az egykori meggondolatlan kívánság teljesítendő feladattá változott, a nőnek saját belső konfliktusaival is le kell számolnia. A halál traumaoldó gondolata tehát több kollektív, családi és személyes megrázkódtatást is lezáró megoldás, melyet kizárólag a társadalmi nyomás érzelmileg beágyazott megkötése gátol.

A természetes eltávozás rendszerszinten megkövetelt, járjon ez bármekkora testi és lelki szenvedéssel a beteg és hozzátartozói számára. Ennek törvénybe ütköző feloldása alól mégis van menekvés. A kiábrándító helyzetre azonban a film még kiábrándítóbb megoldással reagál, amikor kimondatlanul is a pénz befolyását teszi meg a célokat szentesítő eszközzé. A kifejezetten jómódú Bernheim családnak sosem voltak anyagi gondjai, a pénz hatalma pedig mindig biztos eredménnyel oldja meg a felmerülő nehézségeket. André betegségekor is kizárólag a járandóságok sürgető tisztázását követően kerülhet sor a háttérbe szorított lelki adósságok rendezésére. A férfi nemcsak életében emelkedett felül a társadalmi normákon gőgös hozzáállásával, zsarnok viselkedésével és elfojtott szexualitásával, de még halálában is ellentmondást nem tűrően alakítja a körülötte lévők – különösen a lánya – akaratát.

Ozon rendezése viszont tudatosan igazítja az eseményeket Emmanuèle azonosulhatóbb karakterének nézőpontjához, noha a felmerülő mellékszálak részletezőbb taglalása a történet gazdagabb kifejtését szolgálná. Így a túlságosan fókuszált narratíva kevés teret enged a traumaoldás során felmerülő különböző kommentároknak. A gondolati komplexitását az egyszerűségben megbúvó líraiság írja felül. A lecsupaszított formai elemek érzelgősségtől mentes, meghitt keretet biztosítanak a való életet őszintén megeleveníteni képes filmnek, amit bensőséges zárlata foglal össze és jellemez legpontosabban. A búcsúzás könnyed végszavaként ugyanis egyszerűen csak annyi mondható el: minden rendben ment.