Catherine Deneuve és Gérard Depardieu aranyosan szeretnek egymásba a napfényes francia falucskában, de még így sem sikerül emlékezetessé tenniük Florence Quentin filmjét, ami – címéhez hűen – korántsem tökéletes.
Két világhírű francia színészóriás neve fémjelzi a Senki sem tökéletes című vígjátékot, azt viszont nem állítanám, hogy sikerült kiaknázni a tehetségüket. Mégis sokat segít a gyenge forgatókönyvön Deneuve és Depardieu karizmája, nekik köszönhetően egész kellemesen telik el a játékidő. A Senki sem tökéletes egy egészen szerethető vígjáték, főként azért, mert nincs benne erőltetett viccelődés. Nem is tudnék felidézni konkrét poénokat, inkább a szituációkból és a karakterek jelleméből fakad a film visszafogott humora, így a sok hibája ellenére sem idegesítő.
A forgatókönyv a romantikus filmek egyik jól ismert toposzát használja fel: az kiüresedett életet élő idős(ödő) főszereplő egyik nap valamilyen katalizátor – vagy szimplán a kapuzárási pánik – hatásra otthagyja régi életét. Új, számára valamilyen szinten egzotikus közegbe kerül, összebarátkozik a furcsa, de szerethető helyiekkel, és megtalálja a Nagy Ő-t. Nincs ez másképp Gérard (Gérard Depardieu) esetében sem, akinek elege lesz abból, hogy a felesége nyíltan csalja, és bár a gyakorlatban ő vezeti az anyós tulajdonában lévő autószerelő műhelyt, mégsem érezheti magát főnöknek. Úgy dönt, hogy fogja a rejtélyes módon megszerzett vagyonát, és elutazik vidékre, megnézni egy eladó autószerelő műhelyt. A faluba érkezvén megtudja, hogy a tulaj egyelőre még csak bérbe adná a műhelyt eladás helyett, így Gérard kénytelen ott maradni, és kivenni egy szobát a műhellyel szemben lévő szállóban. Arra viszont nem számít, hogy Barbara (Catherine Deneuve) szállójában a vendég többet dolgozik, mint pihen.
A filmben megjelennek a kisközösségi lét szépségei, bizonyos helyzetek ismerősek lehetnek azoknak, akik faluban élnek/éltek. Például a polgármester, akinek körülbelül öt különböző foglalkozása van az angoltanártól a bibliakör vezetőjéig; vagy a lelkes autószerelő, aki azért akar azonnal elutazni kocsival Üzbegisztánba, mert látott egy dokumentumfilmet Szamarkandról. A mellékszereplők jópofák és a napsütéses környezet is hangulatos, de ez csak a körítés, miközben a központi szerelmi szál harmatgyenge. Leginkább azért, mert nem váltja be a „főhős az új környezetben megtalálja önmagát és a Nagy Ő-t” premissza ígéretét.
Míg Depardieu karaktere meglehetősen súlytalan és unalmas, Deneuve láthatóan remekül érzi magát az excentrikus Barbara szerepében. A nő tűz, ami mindent eléget, Gérard pedig az a szerencsétlen, aki összesöprögeti utána a hamut. Kettejük dinamikája egyébként egész jól működhetne a filmben, de amellett, hogy a forgatókönyv tele van átérezhetetlen és logikátlan konfliktusokkal, a karakterív is hiányzik: két ellentétes szereplő találkozik, mégsincsenek hatással egymás jellemére.
Gérard az új környezetben nem változtat régi rossz szokásain – például azon, hogy hagyja magát kihasználni (pedig pont ebből lett elege, amikor elmenekült otthonról). A felesége leminősítette papucs-szintre, de mivel Barbara is pontosan ugyanezt teszi, a főhős gyakorlatilag csömörből vödörbe esik. Ez persze nem jelenti azt, hogy Barbara ne lenne ugyanúgy lealacsonyítva a film által, hiszen elég egyértelművé válik, hogy gyakorlatilag életképtelen egy felelősségteljes pénzeszsák férfi nélkül. Igaz, hogy a címben ki van mondva, hogy „senki sem tökéletes” – tehát ezek a jellemhibák lényegi elemei a filmnek –, de egy romantikus vígjáték esetében alapvető nézői elvárás, hogy legalább szerethetően legyenek esendők a karakterek. Mindkét színésznek megkapóan aranyos a kisugárzása a filmben, de ettől még zavaró a jellemfejlődés vagy megbánás teljes hiánya.
Még csak azzal sem lehet vádolni Florence Quentin filmjét, hogy romantikus filmes sémákra épül, mert ahhoz is túl kevés. A Senki sem tökéletest ugyan egész kellemes élmény végignézni, de azt nem állítanám, hogy a stáblista lepörgése után valaha is újra eszébe jutna bárkinek ez a film.
