[Cannes 2023] Aki Kaurismäki már idestova negyven éve csinálja ugyanazt a filmet, de még mindig szeretjük.
A finn fenegyerek láthatóan nem érzi otthon magát a vakuk csattogásában és a vörös szőnyegen: a szereplőéihez hasonló faarccal, fityegő cigivel, enerváltan csetlett-botlott-mórikált a cannes-i fesztiválpalota előtti ovációban, egy adott ponton még az egyik tévés operatőr kameráját is túszul ejtette a tapsoló közönség legnagyobb derülésére. Végre egy őszinte ember! S egyúttal legalább az is kiderült, hogy az alkotó maga is olyan, mint a filmjei. Egy szeretnivaló proli, aki inkább inna sört egy füstös karaoke-bárban, mint pezsgőt egy yachton.
A Hulló levelekben ismét munkásosztálybéli karaktereket – egy férfit és egy nőt – dob be egy sirki alaphelyzetbe: összejöhetnének, de a műfaj szabályainak megfelelően mindig eléjük gördül valamilyen akadály, mint pl. a pasi alkoholizmusa, vagy egy szél által elfújt cetli, amire a nő telefonszámra volt leírva. Cselekményt bővebben ismertetni már-már felesleges, hiszen az ezúttal parodizált műfajban – a melodrámában – is szinte aleatorikusan döntődik el, hogy éppen mi következzen a sztoriban, a tét úgyis a szentimentalizmus fokozása. Ez tényleg az a műfaj, amit egy mesterséges intelligencia is megírhatna.
No de mi lesz, ha a melodrámából kivesszük a drámát és a színészi játék zömét, de meghagyjuk a helyzeteket és párbeszédelemeket – no meg az obligát negédes soundtracket? Tipikus Kaurismäki-mozi, ami egyszerre műfajparódia és hommage, attól függően, hogy ki és honnan nézi. Aki filmjeit szeretni felér a skizofréniával: egyszerre mutatja meg az éppen parodizált műfaj határait és hibáit, és egyszerre emeli azt piedesztálra. Már idestova negyven éve csinálja ugyanazt a „kupléfilmet”, de még mindig szeretjük: minden egyes alkotásával csiszol egy picit a Kaurismäki-formulán, aminek eredményeképpen ő a kortárs nemzetközi színtér egyik legegyedibb stílusú rendezője. Egyetlen ikertestvére van: Jim Jarmusch, s ennek a szellemi rokonságnak a be- és elismerésében odáig megy most Aki, hogy filmjei szereplőjével a legutolsó Jarmusch-filmet – a zombisat – nézeti meg a moziban, és olyan klasszikusok mellé helyezi őket, mint Godard vagy Bresson alkotásai. Jarmusch mellett magát a cannes-i fennkölt moziközönséget is hecceli: az ócska Ritz munkásmozi plakátjai között elfér minden egymás mellett Bressontól exploitationig, a lényeg, hogy rajta legyen a pálmás logó. Ezek nem okos, dekódolandó filmtörténeti metautalások, hanem üres manírok, rágcsálnivalók a mindenben rejtett jelentést keresőknek.
Nemcsak a filmtörténetet szívatja, hanem a világpolitika témáit és az időérzékelésünket is: a filmben látható naptáron 2024 szerepel, de az oroszok még mindig Mariupolt lövik, s mindez egy olyan világban, ahol a rádiók a 60-as évekből maradtak fenn, és még mindig léteznek internetkávézók olyan prolik számára, akiknek nincs otthon laptopja. A finn országimázs-iroda biztosan nem Akit fogja felkérni arra, hogy turisztikai videót forgasson nekik: a rendező Helsinkije magányos, lepattant és a szerelem ellen dolgozik. A Kaurismäki-féle irónia arra is jó, hogy a kiglancolt, burzsuj (fesztivál)közönséget magával szembesítse: tényleg megesik a szívünk a munkásosztályon, vagy csak úgy teszünk, mert így kívánja meg a műfaj? Nemcsak filmfogyasztási automatizmusainkra hívja fel a figyelmet, hanem az emberiekre is, amikor pedig a színészek fapofával, meggyőződés nélkül elmormolt dialógusait egy félmosoly koronázza, az maga a megváltás. Kaurismäki a homeopata filmkészítés zsenije: csak nyomokban tartalmaz bármit is, akkora hígításban, hogy az már hatástalan. De úgyis az a lényeg, amit az üvegen ír, nem?
Aki látta az Árnyak a paradicsombant vagy az Arielt, az jóleső ismerősség-érzéssel fogadja majd a Hulló leveleket is, ez viszont nem jelenti azt, hogy felesleges lenne Kaurismäki új filmje. A rituálé ugyanis ugyanolyan fontos – ha nem fontosabb –, mint az úgynevezett tartalom. De jaj annak, aki komolyan veszi.
Cannes 2023, percről percre
A világ legfontosabb filmfesztiválja is nagyon hagyományápoló, úgyhogy mi is azok vagyunk: az elmúlt évekéhez hasonló stílusban, naplószerűen számolunk be a Croisette-en történtekről, a legfrisebb van legfelül.
