A nézők számának szempontjából a finn film pompásan kezdte az évezredet. A moziba járók mintegy 30%-a választ hazai alkotást, amikor filmet néz, ez pedig Franciaország után a legmagasabb arány Európában. Ez azonban korántsem volt mindig így, hiszen a finn filmnek is megvoltak a mindenféle okokból eredő hullámvölgyei. Ebben a szövegben a finn filmkultúra születését, a fejlődés és alakulás központi elemeit, néhány kulcsfontosságú filmet és a filmtörténet 1900-as évek elejétől napjainkig ismétlődő témáit vizsgálom.
A kezdetekről
A Lumière fivérek 1895 végi első filmvetítése után csak fél évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a film a finn közönséghez is eljusson. A világjáró filmkészítők Oroszországban jártak II. Miklós cár megkoronázását megörökíteni, útban hazafelé pedig Finnországban is bemutatták az alkotásaikat: 1896. június 27-ével kezdődően nyolc napon keresztül filmet vetítettek Helsinkiben. A finn filmvetítés előfutára egy K. E. Ståhlberg (1862–1919) nevű fényképész volt, aki 1897 elején vetített először. Kezdetben a filmek ún. vándorbemutatók során jutottak el a nézőkhöz, az első filmszínházat csak 1901 végén alapították. Ståhlberg a saját moziját 1904 tavaszán hozta létre. Ekkor készült az első finn film is, egy dokumentum jellegű alkotás, amely a Nikolainkadun koulun koulunuorisoa välitunnilla (A Miklós utcai iskola diákjai szünetben) címet viselte.
Az első finn játékfilmet 1907-ben forgatták, a kezdeményezője szintén Ståhlberg volt. Az 1907-es év elején forgatókönyvíró pályázatot hirdetett meg, és ő volt az első gyártásvezető is, hiszen a beérkezett 652 pályamű közül kiválasztották azt az egyet, amelyből a 15 percnyi hosszúságú Salaviinanpolttajat (The Moonshiners) címűt elkészítették. A film rendezője és „szervezője” a svéd világpolgár Louis Sparre gróf volt, az operatőr pedig a később hosszú filmes karriert befutott Karl Fager, ám akkoriban a készítők személyénél sokkal fontosabb volt a kezdeti finn filmjátszás szempontjából a kézirat nemzeti jelentőségét hangsúlyozni: széles körben ismert műnek, színdarabnak kellett lennie. Mindez a film és a színház szoros kapcsolatát bizonyította, és így maradt meg a filmjátszás csúcsidejére is, amikor a filmek szereplői mind hivatásos színészek voltak. A Salaviinanpolttajat írójáról nem tud semmit az utókor, ám a filmben a Nemzeti Színház művészei játszodtak, valószínűleg azért is, mert a színház megfelelően fontos intézménynek tűnt ahhoz, hogy a film jelentőségét is növelje.
Az autonómia éveiben, 1907–1916 között Finnországban 25 játékfilmet forgattak, amelyek közül mindössze egyetlenegyből, a Sylvi (1913) címűből maradtak meg részletek. Ezekből később sikerült egy 28 perces változatot rekonstruálni. A mű színpadi jellegű házassági dráma volt, rendezője pedig két színész, Tepo Raikas és Teuvo Puro, akik közül az utóbbi már a Salaviinanpolttajat készítésében is részt vett. A Sylvi amiatt is fontos, hogy az akkoriban radikálisnak számító véleményvezér, a nők jogaiért küzdő Minna Canth (1844–1897) azonos című művének a megfilmesítése.
Az 1910-es években a finn filmkultúra erőteljes növekedésnek indult. A Sylvi sikerén fellelkesülve filmkészítésére vállalkozott Hjalmar Pohjanheimo (1867–1936) és a három fia is. Pohjanheimo, akinek az is köszönhető, hogy az 1910-es években a főváros után vidéken is megjelent a színházi hálózat, könnyed hangvételű kalandfilmeket és komédiákat rendezett, olyanokat, amelyeken egyértelműen érezhető a külföldi hatás. Pohjanheimo a komolyabb műfajban is alkotott, például hozzá kapcsolódik a Nuori luotsi (A fiatal révkalauz, 1913) című tragédia és Eino Leino (1878–1926) költő forgatókönyve alapján készült Kesä (Nyár, 1915). Mindkét alkotás központi témája a vidéki és városi lét egymással való szembeállítása: ez olyan téma, amely a filmtörténet során gyakran vissza-visszatér.
Az 1910-es évek derekán a világháború megnehezíti a filmkészítést, a felszerelés és a nyersanyag beszerzése is egyre nehezebbé vált. A finn filmek száma radikálisan lecsökkent, majd a filmgyártás gyakorlatilag meg is szűnt. Finnországban kitört a vörösök és fehérek közötti polgárháború, ami 1918 elején, januártól május közepéig tartott. Közvetlenül a háború után több filmgyártó vállalatot is alapítottak, ám ezeknek zöme rövid életűnek bizonyult. A film következő évtizedben bekövetkezett professzinalizációjával egyszerre elérkeztünk a stúdiók idejéhez.
A stúdiók ideje felé
Az 1920-as években Finnországban 44 játékfilmet forgattak, amelyek közül 24-et a Suomi-Filmi gyártott. 1919 végén Erkki Karu, Teuvo Puro és a Nemzeti Színház fő díszlettervezője, Karl Fager megalapították a Suomen Filmikuvaamót. Az alapítok közül mindenki hivatásos díszlettervező volt, emiatt a vállalat eleinte a díszletek elkészítésére és árusítására szakosodott, ám főként Karu és Puro a filmkészítés felé is kacsintgatott. Az 1920-as években a filmgyártás iparosodni kezdett, ez pedig elsősorban Erkki Karu céltudatos és magabiztos munkájának köszönhető. Karu 1920-ban két, az amerikai slapstick-komédia hagyományára épülő rövidfilmet rendezett (Sotagulashi Kaiun häiritty kesäloma / Háborús gulyás Kaiu megzavart vakációja és Ylioppilas Pöllövaaran kihlaus / Pöllövaara diák jegyessége). A vállalat első hosszú játékfilmje, a Puro rendezte Ollin oppivuodet (Olli tanulóévei) az azonos című ifjúsági regény alapján készült el 1920 végére, és hatalmas bukás volt.
1921 elején a vállalat nevet váltott, az új neve Suomi-Filmi lett. A hosszúéletű Suomi-Filmi gyártotta legutolsó film 1980-ban készült el. Kezdetben a vállalat egyik alapvető célkitűzése az volt, hogy a filmkultúrát olyanná alakítsa, hogy az a kulturális elit szerint is a nemzeti összművészet jelentős elemévé váljék. Ezt úgy tartották megvalósíthatónak, hogy nemzeti szempontból jelentős írók műveit kezdték megfimesíteni. Így készült film Aleksis Kivi (1834–1872) nemzeti író két komédiájából, a Kihlaus (Eljegyzés, r. Teuvo Puro, 1922) és a Nummisuutarit (A pusztai vargáék, r. Erkki Karu, 1923), valamint Minna Canth Anna-Liisa (r. Teuvo Puro, 1922) tragédiájából. 1923-ban Erkki Karu rendezésében elkészült az első úgynevezett „fatörzsúsztatós” film, a Koskenlaskijan morsian (A vízesésen leereszkedő felesége), amely Karu tulajdonképpeni áttörése volt. A film tehnikailag tökéletes, és különösen a hat kamerával felvett folyójelenetek nagyon lenyűgözőek. A Koskenlaskijan morsian sikere tette lehetővé a Suomi-Filmi számára a folytatást, és így jött létre az ipari gyártás alapja.
A nemzeti szempontból jelentős megfilmesítéseken kívül a Suomi-Filminek volt egy nemzetközi vonala is, amely az ismert filmműfajokon, például a komédiákon kívül a filmek esztétikájában is megmutatkozott. Ennek a vonalnak kiemelendő szereplője a német Kurt Jäger operatőr és laboratóriumi mindenes, akit Karu szerződtetett a Suomi-Filmihez, és aki nagyon leleményesen forgatta a Nummisuutarit és a Koskenlaskijan morsian című filmeket. Rendezők közül a Hollywoodból Finnországba került Carl von Haartman biztosította a Suomi-Filmi berkeiben a nemzetközibb hangulatot. A hangosfilmgyártás küszöbén rendezett Korkein voitto (A legfőbb nyeremény, 1929) és a Kajastus (Derengés, 1930) nem volt sikeres, de főleg a Korkein voitto esetében a kameramozgás idejében megvan az a sebesség és dinamikusság, amely a némafilm idején kialakult filmelbeszélési tehnikára jellemző.
Nem sokkal az első hangosfilm, A jazzénekes (The Jazz Singer, r. Alan Crosland, USA 1927) bemutatója után elkészült az első finn hangosfilm is, az első bemutató pedig 1929 szeptemberében volt Turkuban. A hangot a finn hangosfilmgyártás úttörője, a Lahyn-Filmi rögzítette. Ekkor a hang attrakciónak számított, újabb meghökkentésnek, a reakciót pedig nyilvánosan bemutatott részekkel vizsgálták. A hang megjelenése az 1920-as, 1930-as évek küszöbén dúló világméretű gazdasági válság idején főleg a függőlegesen berendezkedett Suomi-Filmi számára okozott különös nehézségeket: egyszerre kellett költeniük a film elkészítésére és a bemutatások korszerűvé tételére. Az átmenet utáni első, teljes mértékben írott szöveg nélküli, szinkronizált hangosfilm a Lahyn-Filmi által 1931-ben gyártott Sano se Suomeksi (Mondd el finnül) volt, egy rövidebb számokból felépülő revü. 1932 után minden elkészült hosszú játékfilm száz százalékosan hangosfilm volt.
Finnország Hollywoodja
A hangosfilm állandósulásával egyidőben a Suomi-Filmi berkeiben dúló belső ellentétek Erkki Karu 1933-ban bekövetkezett lemondásához vezettek. Ugyanabban az évben új vállalatot alapított Suomen Filmiteollisuus (Finn Filmipar) néven. Az 1920-as években a Suomi-Filmi a saját mozijai révén szinte egyeduralmi helyzetben volt, viszont az új vállalat megjelenésével, amely az ipari gyártás folytonosságának biztosítását tartotta céljának, versenyhelyzet állt elő. 1933 és 1949 között a finn film terét ez a két vállalat, a Suomi-Filmi és a Suomen Filmiteollisuus töltötte be. 1935-ben Erkki Karu hirtelen elhunyt, a vállalat igazgatói székét pedig Toivo Särkkä (1890–1975) foglalta el, aki nagyon rövid idő alatt a vállalat szimbólumává lett. Särkkä nagyon keménykezű vezető volt, de meg is látszott az eredménye, hiszen a 30-as évek végére a Suomi Filmiteollisuus lett Finnország legtermékenyebb filmgyártó vállalata. A vállalat neve fémjelzi minden idők legnézettebb finn filmjeit: 2,8 millióan látták a Tuntematon sotilas (Az ismeretlen katona, r. Edvin Laine, 1955) című háborúsfilmet és másfél millióan a Kulkurin valssi (A csavargó keringője, r. Toivo Särkkä 1941) című romantikus történetet. 1950-ben megjelent egy harmadik nagy vállalat is, a Fennada-Filmi. A 30-as és 60-as évek közötti időszakot „Finnország Hollywoodja”-ként emlegetik. 1930 és 1963 között összesen 474 játékfilmet forgattak, ezek közül 396-ot a három nagy vállalat valamelyike: 234-et a Suomen Filmiteollisuus, ezek közül pedig 49-et személyesen Särkkä.
A Suomi-Filmi vezetését Karu lemondása után Risto Orkko (1899–2001) vette át. Az ő rendezésében készült Siltalan pehtoori (A siltalai ellenőr, 1934) volt a stúdióidők első nagy áttörése, az első olyan finn film, amelynek nézőszáma majdnem elérte az egy milliót. Az ipari gyártás folytonosságát a versengési idők során úgy próbálták biztosítani, hogy a kulcsfontosságú szereplőket és a színészeket hosszú időre szerződtették le egy-egy vállalathoz, illetve egyszerre több filmforgatói stábot hoztak létre. A Suomi-Filmi gyorsan ki is jutott saját krízishelyzetéből, a sikerhez pedig szervesen hozzátartozott A siltalai ellenőr sikere, valamint később a vállalathoz 1935-ben szerződtetett Valentin Vaala (1909–1976) közönségre jól ható komédiái.
Vaala a stúdiók idejének egyik legismertebb finn rendezője. Pályafutását 1929-ben a kis Fennica-Filminél kezdte és 1974-ben rövidfilmek rendezésével zárta, tehát összesen 45 évet alkotott, ez idő alatt negyvennégy játékfilmnek és számos rövidfilmnek volt a rendezője.
Amikor Vaala 1935-ben a Suomi-Filmihez szerződött, viszonylag megkötések nélkül dolgozhatott. A rendezőknek biztosított alkotói szabadság egyáltalán nem volt magától értetődő a nagy vállalatok esetében, ugyanis a vezetők a filmkészítés minden fázisának szigorú ellenőrzésére törekedtek. Vaala sokoldalú szakember volt, aki magabiztosan uralt bármilyen stílust, témát és műfajt. Noha a filmjeiben gyakori a komikus elem, az alkotások szorosan kapcsolódnak a társadalmi kérdésekhez, főleg a nemi- és osztályellentétekhez, amelyeknek alapja a város és falu egymással való szembenállása. Pl. a Juurakon Hulda (Juurakko Huldája) című romantikus komédiában a faluról városra kerülő nő a tanulmányai révén eléri, hogy egyenrangú legyen a városiakkal és a férfiakkal is.
Vaala jelentősége hosszútávúnak bizonyult, a stúdiók idejének filmjei közül manapság is az ő alkotásai a legkedveltebbek. A könnyed hangvétel mellett a siker másik nagy titka az volt, hogy felismerte a filmsztárok jelentőségét. Pl. a Suomi-Filmi számára készített első filmjében, a Kaikki rakastavat (Mindenki szeret, 1935) címűben jelenik meg először a legkedveltebb sztárpár, Tauno Palo és Ansa Ikonen.
A stúdióidők folyamán számos jelentőset és sokat alkotó rendező élt Finnországban. Vaalan kívül kiemelendő még egy sokarcú alkotó, Hannu Leminen (1910–1997), aki 1941 és 1957 között összesen 27 játékfilmet rendezett. Vaalaval ellentétben, aki teljes munkássága során egyetlen vállalathoz volt hűséges, Leminen többnek is dolgozott. A Suomen Filmiteollisuusnál kezdte, ahol komédiákat, melodrámákat és korának társadalmi problémáit feldolgozó filmeket egyaránt rendezett. Ez utóbbira példa az ún. vérbaj-film, a Synnin jäljet (A bűn nyomai, 1946), amelyben egy fiktív történeten keresztül világosítja fel a nézőket a vérbaj veszélyeiről. A Leminenre leginkább jellemző műfaj a melodráma, példa erre a Valkoiset ruusut (Fehér rózsák, 1943). A film ugyanarra a szövegre épül, amely alapján később Max Ophüls megrendezte a Letter from an Unknown Woman (1948) című alkotását.
A konkurencia jegyében a vállalatok szorosan nyomon követték egymás működését, témákat és műfajokat is kölcsönözve. Az ebből született filmrobbanás, film-boom legjobb példája az 1939-es év: sok olyan dráma született, amelynek témája a történelmi Szovjetunió elleni harc. A Suomen Filmiteollisuus elkészítette a Finnország függetlenedési harcát bemutató filmjét, a Helmikuun manifestit (A februári manifesztum). Rövid időre rá a Suomi-Filmi változata is megjelent, az 1900-as évek elejének oroszosítási kísérletei ellen felszólalókról szól az Aktivistit (Az aktivisták). Témaválasztás tekintetében a két film közel áll egymáshoz, ám megvalósításuk egyben csodálatos példája a két vállalat közötti esztétikai különbségeknek: a Suomen Filmiteollisuus műveiben a teljes képet megvilágították, míg a Suomi-Filmi sokkal bátrabban dolgozott a modernebb, árnyékhasználat szülte drámaisággal. A nagy vállalatoktól függetlenül is jelentek meg 1939-ben Szovjetunió-kritikus filmek, például az 1700-as évekre helyezett Isoviha (Nagy gyűlölet, r. Kalle Kaarna), és az 1900-as évek elején játszódó, oroszosodás ellen felszólaló aktivistákat bemutató Varastettu kuolema (Az ellopott halál), amely művészi szempontból is kiemelkedő.
A stúdiók idején a nagy vállalatokon kívül 10 kisebb filmgyártó is létezett, amelyek közül az elkészített filmek száma alapján kiemelendők az 1950-ben Fennada-Filmi néven egyesült Fenno-Filmi és az Adams-Filmi (a két vállalat összesen 25 filmet készített), valamint Veikko Itkonen, aki 14 filmet gyártott. A stúdióidők művészileg legkiemelkedőbb alakja alakja Teuvo Tulio volt, a régi finn filmjátszás igazi auteur-je: 15 film forgatókönyve és rendezése, hétnek pedig a gyártása is az ő nevéhez kapcsolódik. Tulio kegyetlen női sorsokat bemutató melodrámákat rendezett, amelyekben a konfliktus az osztálykülönbségekből (pl. Sellaisena kuin sinä minut halusit / Olyannak, amilyennek te engem kívántál, 1944) és féltékenységből (pl. Levoton veri / Nyugtalan vér, 1946) ered. Ebben a filmvilágban a csábító városi élet bűneinek súlyos következményei vannak, mint pl. a prostitúció (Rakkauden risti / A szerelem keresztje, 1946) és az alkoholizmus (Olet mennyt minun vereeni / A vérembe jutottál, 1956). Tulio filmei érzelmektől telített, erotikus, érzéki elbeszélési módjának középpontjában a fény és árnyék kontrasztját felerősítő közelképek állnak, ezek közül pedig máig emlegetett Tulio alkotásainak sztárja, a filmcsillag Regina Linnanheimo szeme.
A második világháború idején Finnország a Szovjetunióval harcban állt, ez pedig hatással volt a stúdiós filmgyártásra is. A háború idején a film elsősorban időtöltési mód volt, a legnépszerűbbek pedig a női nézőket megszólító románcok, a Kulkurin valssi (A csavargó keringője, 1941), Kaivopuiston kaunis Regina (A Kaivopuisto szépséges Reginája, 1941), illetve a Katariina ja Munkkiniemen kreivi (Katariina és Munkkiniemi grófja, 1943). A nézőszám az egekig ugrott, hiszen más szabadidős tevékenység alig létezett (pl. a táncos mulatságokat betiltották). 1943-ban nyolcszor annyi mozinéző volt, ahány lakosa az országnak, azaz személyenként átlag nyolcszor jártak moziba, 20 évre rá, 1963-ban viszont már csak háromszor. A háborút követően a filmgyártás folyamatosan nyilvános viták tárgyává vált.
A film zsákutcája
Az 1950-es években a folyamatosan csökkenő nézőszám miatt a finn film krízishelyzetbe került, az évtized végén már valóságos vonaglásról beszéltek. Ennek oka az időtöltési monopólium elvesztése volt, hiszen a filmnek osztoznia kellett közönség szempontjából a bárokkal, a táncos szórakozóhelyekkel és az 1958-ban elkezdett folyamatos televíziósugárzással is. A nézőszám lecsökkenésekor nyilvános vita indult: egyik oldalon a filmipar vezetői és az őket támogató jobboldali lapok kritikusai szólaltak fel, másik oldalon pedig a filmkultúra ügyét felkaroló új generációs baloldali és a svéd nyelvű lapok filmkritikusai, az élükön Jörn Donnerrel (1933– ). A legfontosabb kérdésfelvetés az volt, milyennek kell a nemzeti filmnek lennie. A fiatal generáció az európai stílusú művészfilmekre szavazott: szerintük a filmnek az elkészülés jelenének társadalmát kell bemutatnia a széles tömegeknek szánt kastélyromantika helyett, és fontos, hogy a futószalaggyártással ellentétben műalkotás-filmeket hozzanak létre.
1955-re készült el a Finnország és Szovjetunió közötti háborút bemutató Tuntematon sotilas (Az ismeretlen katona, r. Väinö Linna, 1954) című film, amely mérföldkő a finn filmtörténetben: az ország történelme szempontjából fontos időszakot mutat be, nemzeti szempontból híres regény megfilmesítése, és a finn filmtörténetben minden idők legtöbb nézőjét megszólítója (2,8 millióan látták). Az ismeretlen katona nagyon nagy kasszasiker volt, a jegyekből befolyt összeget pedig adótehnikai okokból azonnal be is fektették új produkciók gyártásába. Így született számos művészileg és társadalmi szempontból vékonyka alkotás, könnyed komédiák és újramegfilmesítések, amelyeknek inváziója végleg letörte a hazai filmgyártásba vetett hitet.
Az 1950-es években több oldalról gyakoroltak nyomást a filmkultúrára: a filmipar és az új filmet követelők közötti konfliktus egyszerre volt generációk összecsapása (hadviselt vs. háború utáni korosztály), politikai ellentmondás (jobboldaliak vs. baloldaliak), illetve esztétikai különbözőség (régi vs. új film). Tartalom tekintetében a fiatal generáció a társadalmi jelen, különösen pedig a fiatal korosztály bemutatását követelte. Az elvárás megalapozott volt, hiszen az ötvenes évek végére a fiatalok egyre gyakrabban vállaltak társadalmi szerepet, és ezáltal a megítélésük is javult. A szorult helyzetben levő filmipar viszont a fiatalokban csak a potenciális nézőközönség egy apró szeletét látta, és a fiatalok bemutatása is olyan hangon történt, amilyet a széles célközönség megkívánt. Ennek példája a tulajdonképpeni első ifjúsági film, a Kuriton sukupolvi (A fegyelmezetlen nemzedék, 1957). A filmet Matti Kassila (1924– ), a stúdióidők termékeny alkotója rendezte, aki a saját maga rendezte és gyártotta Lasisydän (Üvegszív, 1959) című road-movie-jával gyártás és elbeszélésmód tekintetében is megrajzolta azt az utat, amelyen a finn film haladni készült.
Ugyanabban az időben a filmipar azt is követelte, hogy az állam anyagilag is támogassa a filmkészítést. A filmek művészet jellegét hangsúlyozók, az új nemzedék azt kérték, hogy az anyagi támogatásban részesülő filmek legyenek „tehnikailag és művészileg kifogástalanok”, „művészi kifejezési mód szempontjából egyediek” és „kísérleti szelleműek”. Ezeknek az elvárásoknak az alapján dolgozták ki az új támogatási rendszert, amelynek első gyártási éve 1961 volt. 1970-ben megalapították a Finn Filmalapot (Suomen elokuvasäätiö). Jelenleg az oktatásügyi minisztériumhoz tartozik, és a 2015-ben készült hosszúfilmek költségeinek mintegy harmadát az alapítvány támogatásából fedezték.
Az új film felé
Az 1960-as években a filmkultúra a filmtörténet eddigi legnagyobb mókuskerekébe került. Az évtized elején a régi és az új nézőpont is harcolt az őt megillető helyért, s eközben a film zsákutcába jutott: a stúdióidők legtermékenyebb vállalata, a Suomen Filmiteollisuus 1965-ben csődöt mondott.
Az új generáció szerint a régi film a konzervatív otthon-vallás-haza ideológia szócsöve, az új filmtől viszont ennél nemesebb eszméket vártak el: hozzon esztétikai és elbeszélésmódbeli változást és ne hagyja szó nélkül a jelenkori társadalmi kérdéseket. Európa más országainak filmkultúrájához, főleg az 1940-es évek olasz újrealizmusához és az 1950-es, 1960-as évek francia újhullámához hasonlóan a finn film történetében is eljött az újhullám ideje. A stúdiók idejének gyártási formája nem volt tartható, a folytonos filmgyártás helyett projekt típusú kezdeményezések születtek, és a megjelenített téma egyre gyakrabban merített ötletet a filmforgatás jelenének társadalmából. A film kifejezési nyelve is modernizálódott, gyakoribbak lettek az esztétikai és történetalakítási próbálkozások, és az évtized előrehaladtával a társadalmi állásfoglalások is. A változást jelentős mértékben segítette az állam újonnan kidolgozott filmfinanszírozási rendszere is, amelyet a fiatal kritikusok követeléseit figyelembe véve alakítottak ki. Az 1960-as évek jelentős alkotói Mauno Kurkvaara (1926– ), Mikko Niskanen (1929–1990), Jörn Donner (1933– ), Risto Jarva (1934–1977), Jaakko Pakkasvirta (1934– ) és Eino Ruutsalo (1936–2001).
Egyre több filmben jelentek meg fiatalok. Ennek egyik konkrét oka az volt, hogy 1963–1965 között a hivatásos színészek sztrájkoltak, helyettük pedig amatőröket, színi növendékeket és fiatal művészeket alkalmaztak, akik szintén új hangot hoztak a filmgyártásba. Az új hullám központi alkotásai Mikko Niskanen ifjúsági trilógiája, a Käpy selän alla (Toboz a hát alatt, 1966), Lapualaismorsian (A lapuai menyasszony, 1967), és Asfalttilampaat (Aszfaltbárányok, 1968). A fiatal színésznemzedék áttörése a trilógia első része, a Käpy selän alla volt: fiatalok utaznak városról falura, megharcolják a szexualitással kapcsolatos identitási harcuk, és közben a társadalom lényeges kérdéseiről társalognak. A film baloldali kritikai valóságalapját az 1966-os tavaszi finnországi választások adták: a baloldali pártok olyan sok szavazatot szereztek, hogy történelmükben egyetlenegyszer többséget alkotthattak a finn parlamentben.
Az 1960-as években francia mintára az újhullám filmeinek főszereplői mind középosztálybeli szabadúszók (pl. művész, szerkesztő, manöken) voltak. Hétköznapi realitást Risto Jarva Työmiehen päiväkirja (A munkásember naplója, 1967) című filmje, egy hegesztő és egy irodai alkalmazott története csempészett a finn film világába. A korábbi filmek középosztálybeli szereplőinek bemutatása helyett áttértek a munkásosztály megfilmesítésére, az elbeszélői hang és a közbeékelt szövegek révén a film 1970-re kritikus munkásfilmmé alakult, olyanná, amelyben a munkásokat a süllyedő társadalmi rendszer áldozataként mutatják be. Ilyen alkotások például a Kahdeksan surmanluotia (Nyolc halálos golyó, r. Mikko Niskanen, 1972), Laukaus tehtaalla (Lövés a gyárban, r. Erkko Kivikoski, 1973) és az Yhden miehen sota (Egyszemélyes háború, r. Risto Jarva, 1973).
Az elbeszélési mód tekintetében kísérletezőnek számított a képzőművészből filmessé lett Eino Ruutsalo, akinek a Hetkiä yössä (Éjszakai pillanatok, 1961) című filmje először szólaltat meg finn filmben szimbolikus elbeszélői hangot, valamint Jaakko Pakkasvirta és a csapata, akik a Kesäkapina (Nyári lázadás, 1970) című alkotásban Jean-Luc Godard filmjeire emlékeztető kollázstehnikával dolgoztak.
Az 1970-es évek elejének munkásfilmei után a filmgyártás radikálisan lecsökkent, mélypontra pedig 1974-ben jutott, amikor mindössze két hosszú film készült el. Ezt megelőzően 1973-ban a finn filmtörténet legnézettebb filmei közé tartozó alkotások születtek: a lapp falu életét bemutató Maa on syntinen laulu (A föld egy bűnös ének, r. Rauni Mollberg), és a komikus, az obszcén házasságot és a finn férfi típusát karikírozó Uuno Turhapuro (r. Ere Kekkonen). Az utóbbiból 1973 és 2004 között összesen 19 részes, nagyon népszerű filmsorozat készült, amely egymagában is képes volt a finn filmjátszást életben tartani. A finn film top 20-as listájában öt Turhapuro-film szerepel.
Az 1980-as évektől napjainkig
Az 1980-as évek elején a fiatal generáció, filmszereplők és -készítők egyaránt, újra átalakították a finn filmet. Új szelet az 1970-es évek vége felé elhíresült Täältä tullaan, elämä! (Idesüss, élet!, r. Tapio Suominen, 1980) című, punkrockot érintő film hozott, amely néhány kisegítő iskolás fiatal egyéni mélyrepüléséről szól. A film expliciten egy szüléssel kezdődik, amely metaforikusan a finn film újjászületéseként is értelmezhető. A film erős kapcsolatban áll elkészítési idejének társadalmával: a főszereplő fiatalok szemszögén át a társadalmi kényszereket érezheti meg a néző. Ez az etikai nézőpont határozza meg az évtized elején készült összes ifjúsági filmet, amelyek közül jónéhány Finnországból elinduló road-movie (Arvottomat / Értéktelenek, r. Mika Kaurismäki, 1982; Ajolähtö, r. Mikko Niskanen, 1982; Jon, r. Jaakko Pyhälä, 1983).
A 80-as évek idején a finn filmgyártást a nyolc Turhapuro-filmen kívül a háborús filmek, azaz a Tuntematon sotilas (Az ismeretlen katona, r. Rauni Mollberg, 1985) újrafilmesítse és a Talvisota (A téli háború, r. Pekka Parikka, 1989) tartották életben. Ebben az időszakban a háború a nemzeti identitás részeként újabb megvilágításba került. Úgy tűnik, Finnországban minden generációnak meg kell alkotnia a maga „ismeretlenkatonáját” ahhoz, hogy a háborúhoz való viszonya kifejezésre juthasson. Jövőre, amikor Finnország a függetlenedésének százéves évfordulóját ünnepli, újabb Ismeretlen katonát mutatnak be, a harmadikat, amelyet ezúttal Aki Louhimies rendez.
A külföldi filmkedvelők Finnországot főként a Kaurismäki-testvérek országaként ismerik. Akárcsak a korábbi időszakok alkotóinak esetében, a két fivér művészetében is érződik a nemzetközi hatás az esztétikum és az elbeszélési mód szempontjából, viszont ők a gyártási folyamat szempontjából is külföld felé fordultak. Az 1980-as évek elején a külső hatást teljesen egyedien kamatoztatva a két Kaurismäkinek sikerült a szunnyadó finn filmkultúrát újra felráznia. 1981-ben bemutatták a müncheni filmes iskola padjaiból kikerült Mika Kaurismäki Valehtelija (A hazug) című rövidfilmjét. A film forgatókönyvét Aki Kaurismäki írta, és ő játssza a főszerepet is, Ville Alfa csalót, akinek a neve Godard Alphaville (1965) című alkotását idézi. Rá egy évre, 1982-ben mutatják be az Arvottomat (Értéktelenek) című road-movie-t, amely a csaló menekülési útját mutatja be. Mika Kaurismäkire leginkább a road movie műfaja a jellemző, de sokat és sokfélét alkotott más műfajban is: eddig 20 játékfilmet és 7 dokumentumfilmet foragtott. 1990-től nemzetközi porondon is megmutatkozott, így készültek el a fikciós filmjei (Conditional Red, 1995; L.A. Without a Map, 1998, Highway Society, 1999; Honey Baby, 2004) és a zenés dokumentumfilmei (Moro No Brasil, 2002; Brasilerinho, 2005; Sonic Mirror, 2006; Mama Africa, 2011). Néhány olyan alkotás után, amely Finnországban játszódik, a legutóbbi alkotása a Tyttökuningas (A lánykirály, 2015), a svéd Krisztina királynő történetét bemutató kamarafilm.
Aki Kaurismäki a jelenkori finn film valódi auteure-je: az 1983-ban bemutatott Bűn és bűnhődés-adaptációja után 17 nagy játékfilmet rendezett, és rendkívül sok hazai és külföldi díjat besöpört. Miközben a filmes világ Finnországot „Kaurismäki országaként” ismeri, a filmekben bemutatott világ „Kaurismäki Finnországa”, egy olyan sajátos világ, amelyet például egyáltalán nem könnyű időben betájolni. A filmek egyedi stíluseleme a lakonikus standard nyelvi párbeszédek használata, amellyel először az Aki Kaurismäki forgatókönyve alapján készült Arvottomat (Értéktelenek) esetében találkoztunk. A stilizált világ és a minimalista párbeszédek kapcsolatából meglepő komikum születik, de ezen túlmenően mindig jelen van az etikai nézőpont is, az úgynevezett „kicsik” iránti rokonszenv.
Kaurismäki közönsége mindig túllépi az országhatárokat. Külföldi bemutatója először az 1986-ban rendezett munkástrilógia első részének, a Varjoja paratiisissa című (Árnyak a paradicsomban) című filmnek volt. Ennek következő részei az Ariel (1988) és a Tulitikkutehtaan tyttö (A gyufagyári lány, 1989). A trilógiát követően Kaurismäki filmei a korábbiakhoz képest még nemzetközibbé váltak. Először a kultuszfilmmé vált Leningrad Cowboys Go America (Leningrad Cowboys menni Amerika, 1989)-t mutatták be, majd ezt követte az angol nyelvű I Hired a Contract Killer (1990), amelynek főszereplője a François Truffaut filmjeiből ismert Jean-Pierre Leaud. Franciaország különben is Kaurismäki szíve csücske, és nem csak a filmörökség miatt. A kapcsolat különlegesságe két filmben is megmutatkozik: a Párizsban forgatott, Henry Murger regénye alapján készült Boheemielämä (Bohémélet, 1991) címűben, és a a legutóbbi, a menekültkérdéshez kapcsolódó Kikötői történet (Le Havre, 2011)-ban.
Külföldön a Kaurismäki fivéreket ismerik leginkább, de rajtuk kívül sok tehetséges alkotó van még Finnországban. Az 1990-es években a finn filmgyártásnak újra nehézségekkel kellett megküzdenie. Úgy tűnt, a film műfaja már egyáltalán nem érdekli a nézőközönséget, a nyilvános beszédmódban a „finn film” szókapcsolat pedig egyenesen káromkodássá vált. Tíz év alatt a Finn filmalapítvány, az országos filmgyártás legfőbb támogatója, tudatos munkával új mederbe terelte a filmkészítést. Mint 40 évvel korábban, az 1990-es években újra országos vita tárgyává lett, hogy mire is van nagyobb szükség, művészfilmeket vagy kereskedelmi célú alkotásokat támogasson inkább az állam. A vita csúcspontja 1994-ben következett be: a nézőknek mindössze 4%-a volt kíváncsi hazai filmre, a közvélemény pedig két ég és föld alkotást, a 65 éves Rauni Mollberg rendezte Paratiisin lapset (A Paradicsom gyermekei) című úgynevezett „szovjetkomédiát” és a 25 éves Aleksi Mäkelä Esa ja Vesa – auringonlaskun ratsastajat (Esa és Vesa – a naplemente lovasai) című, fiatal bűnözők menekülési útját bemutató alkotását állította szembe. A filmalapítványtól új támogatáspolitikát követeltek, olyat, amely a régi alkotók művészfilmjei helyett urbánus, dinamikus filmműfajokat karol fel, azért, hogy azok tágabb közönséget szólítsanak meg, és ezáltal gazdasági szempontból is előnyösebbek lehessenek.
A változás bekövetkezett, az anyagi támogatás, az ösztöndíj-politika és a gyártás a piacorientáltság irányába indult el. Ennek első konkrét jele az volt, hogy 1999-ben minden ötödik néző finn filmre váltott jegyet, és innen számíthatjuk a finn film újabb robbanását. A film felemelkedéséhez hozzájárult az is, hogy fiatal, tanult filmkészítői generáció jelent meg, megértették a filmek népszerűsítésének és támogatásának a jelentőségét, valamint létrehozták az első multiplex-típusú mozikat. Az ezredforduló idején a legtöbb film a múltról szólt, a nosztalgia tehát jó nézőmozgosító tényezőnek bizonyult: a Pitkä kuuma kesä (Hosszú forró nyár, r. Perttu Leppä) a finn rock műfajhoz köthető, a populáris zene egykori csillagait mutatja be a Kulkuri ja joutsen (A csavargó és a hattyú, r. Timo Koivunsalo) és újra háborús témát érint a második világháborút feldolgozó irodalmi alkotás megfilmesítése, a Rukajärven tie (Rukajärvi útja, r. Olli Saarela).
A történelmi tárgyú filmek száma a 2000-es évekre sem csökken, de a társadalmi változásoknak megfelelően a filmtehnológia sokoldalúbbá válik. A neoliberális piac szabadságát követelő étosz hangsúlyosabb lesz, ezzel egyidőben a finn jóléti társadalom gyengül és individualizálódni kezd. Az egyénközpontú fogyasztói lét már 2000 januárjában visszaköszön a filmvásznakról, a Levottomat (Nyughatatlanok, r. Aku Louhimies, 2000) című alkotásban. A főszereplő fiatal férfi életérzése és egyben a film reklámmondata az, hogy „Semmi nem jelent semmit”. Számára az emberek is tárgyak, akiket kedve szerint kirakhat az életéből, ha éppen úgy tartja kedve. Ezt követték az egyén érzésvilágát bemutató úgynevezett szinglifilmek, mint például a Minä ja Morrison (Én és Morrison, r. Lenka Hellstedt, 2001), Kuutamolla (Holdfényben, r. Aki Louhimies, 2002) és a Hegittämättä ja nauramatta (Lélegzet és nevetés nélkül, r. Saara Saarela, 2002).
2000-től kezdődően főleg a dokumentumfilmek és a gyermekfilmek örvendtek nagy népszerűségnek. Gyermekfilmeket népszerű könyvekből és könyvsorozatokból készítettek, például 2008 és 2016 között hat Risto Räppääjä-filmet, és a 2012 és 2013 között két Ella-t.
Jelenleg a külföldön is leginkább elismert finn műfaj a dokumentumfilm, ezek közül is az egyéni történeteket bemutatók: pl. Jari Litmanen focistáról szól a Kuningas Litmanen (Litmanen király, r. Arto Koskinen, 2012) és Teemu Selännehokijátékosról a Sel8nne (r. JP Siili, 2013). A kétezres évek eleje óta gyakran forgatnak dokumentumfilmet egy-egy különösebb életmódról vagy társadalmi jelenségről, problémáról. Valódi dokumentumfilm-robbanást indított el az északon élő fiatal munkanélküliek életét bemutató Joutilaat (Ténfergők, r. Virpi Suutari és Susanna Helke, 2001), az élelmiszerek Európából Finnországba tartó útját végigkövető Säilöttyjä unelmia (Tartósított álmok, r. Katja Gauriloff, 2011) és a Helsinkiben élő papok hétköznapjait bemutató Paimenet (Pásztorok, r. Veikko Aaltonen 2005). Nemzetközi figyelem leginkább a hosszú filmes karriert maga mögött tudó Pirjo Honkasalo Melancholian 3 huonetta (A melankólia 3 szobája, 2005) című alkotását követte, ez a csecsenföldi háború ideje alatt mutatja be ott élő gyermekek történetét.
A bevándorlás mint téma a fikciós filmeket csak a 2010-as években érte el, dokumentumfilm már korábban is készült erről. Bevándorlók ugyan több játékfilmben szerepelnek, ám témaként mindössze hatban: a téma megjelenése időben egybeesik a jobboldali populizmus és a rasszizmus felé is kacsintgató politika egyre népszerűbbé válásával. A bevándorláshoz az előítéletek (Kohtaamisia / Találkozások, r. Saara Cantell, 2010), belső félelmek (Silmäterä / Szemefénye, Jan Forsström, 2012) és a neonácizmus (Leijonasydän / Oroszlánszív, r. Dome Karukoski, 2013) felől közelítenek.
A bevándorlás újabb, nemzetek fölötti hangot hoz a finn film világába, ám valójában a finn film kezdeteitől fogva a nemzeti jellegen túlmutató volt, ha másként nem is, a nemzetközi hatás miatt. A kortárs rendezők közül Klaus Härö a Näkymätön Elina (Láthatatlan Elina, 2003) című alkotása Finnország és Svédország, a legutóbbi, Miekkailija (A kardvívó) című pedig Finnország és Észtország közös produkciójaként jött létre. A 2000-es évek elején induló, mára elismertté vált rendezők Dome Karukoski (1976– ) és Aleksi Salmenperä (1973– ). Mindketten hat-hat nagyfilmet rendeztek, némelyek ezek közül nyilvános vitát eredményeztek: ilyen a Kielletty hedelmä (Tiltott gyümölcs, Karukoski, 2009), amely egy fiatal lány nézőpontjából mutatja be a vallási szekták életét, és a Jättiläinen (Az óriás, Salmenperä 2016), amely a fikció eszközével mutatja be az Észak-Finnországban indított és bebukott, természetet romboló bánya működését.
(Fordította Geréb Marika.)
Könyvészet
- Honka-Hallila, Ari, Laine, Kimmo & Pantti, Mervi (1995) Markan tähden. Sata vuotta suomalaista elokuvahistoriaa. Turku: Turun yliopiston täydennyskoulutuskeskus.
- Laine, Kimmo & Seitajärvi, Juha toim. (2008) Valkoiset ruusut. Hannu Lemisen & Helena Karan elämä ja elokuvat. Helsinki: Suomalaisen Kirjallisuuden Seura.
- Laine, Kimmo, Lukkarila, Matti & Seitajärvi, Juha toim. (2004) Valentin Vaala. Helsinki: Suomalaisen Kirjallisuuden Seura.
- Salmi, Hannu (2002) Kadonnut perintö. Näytelmäelokuvan synty Suomessa 1907–1916. Helsinki: Suomalaisen Kirjallisuuden Seura.
- Salminen, Kari (1995) Ilmestyskirja. Taas! Suomalaisen elokuvan apokalyptiikkaa. Teoksessa Sinisalo, Kati (toim.) Elävän kuvan vuosikirja 1995. Helsinki: Suomen elokuvasäätiö & Painatuskeskus.
- Toiviainen, Sakari toim. (2002) Tulio. Levottoman veren antologia. Helsinki: Suomalaisen Kirjallisuuden Seura.
- Uusitalo, Kari (1988)Meidän poikamme. Erkki Karu ja hänen maailmansa. Helsinki: Valtion painatuskeskus & Suomen elokuva-arkisto.
