A lánykirály lovaglós jeleneteit nézve sikerült megfogalmaznom, hogy leginkább az okozza a filmmel kapcsolatos hiányérzetemet, hogy Mika Kaurismäki rendező nem tud lovagolni: egy fenékkel két lóra próbál felülni, és így természetesen egyikre sem sikerül. Ugyanis a szűk két órás játékidő kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a film egyszerre mutasson be egy komplex történelmi háttérsztorit és egy nem kevésbé összetett személyiség fejlődését.

Krisztina svéd királynő nem A lánykirályban jelenik meg először a filmvásznon: Greta Garbo sokak szerint az 1933-as Krisztina királynőben (Queen Christina) nyújtotta karrierje egyik legemlékezetesebb alakítását. A hatéves korában Svédország királynőjévé koronázott lány élete kétségkívül izgalmas és több nézőpontból kiaknázható. Mika Kaurismäki filmje a fiatal Krisztináról szól, aki folyamatosan erkölcsi, társadalmi, politikai elvárásokkal kénytelen szembeszegülni, miközben próbálja megtalálni az egyensúlyt a személyes és az ország érdekei között. A vallási háborúk tüzében állandó nyomás alatt levő királynő úgy dönt, egy békében élő és saját művészettel, tudománnyal rendelkező Svédországot akar megteremteni. Mindeközben Descartes-tal levelezik, és arra kell rájönnie, hogy az identitáskeresésre nincs idő egy királynő életében. A nők iránt érzett szexuális vonzalmának elfojtására tett kísérletei minduntalan kudarcba fulladnak, és részben ez a katalizátora a végső nagy döntésének: lemond a trónról és a katolicizmus fele fordul.

A film legszembetűnőbb erénye a főhősnőt alakító Malin Buska alakítása. A kezdetben néhol feltűnő színpadiasság elég hamar megszűnik, a szereplő szélsőséges megnyilvánulásai sem válnak eltúlzottá, így olyan karaktert alakít ki, akivel kizökkenések nélkül tudunk azonosulni. Az operatőri megoldásokban nagy hangsúlyt kapnak az arcközelik, ami szintén fokozza az erős színészi játék hatását.

A rendező előző munkáinak többé-kevésébé mindig a karakterépítésben rejlett az erőssége, viszont míg például a Három bölcs barát (Kolme viisasta miestä, 2008) tökéletes arányérzékkel rajzolta meg a szereplőit, addig A lánykirályban a mellékszereplők felépítése elég nyögdécselősre sikerült. A túl sok mellékszál egyrészt a zsúfoltság érzetét kelti, és ezáltal egyfajta közönyös magatartást válthat ki a nézőből: engem például a nagyobb jelentőségű történések mellett legkevésbé sem érdekelt a terhes udvarhölgy sorsa. Másrészt meg van egy zavaró bizonytalanság abban, ahogyan a rendező az esetlegesen keletkező üresjáratokat – amik nem valószínű, hogy léteztek volna, megvan a potenciál az alaptörténetben a játékidő teljes lefedésére – a mellékszálak sokaságával próbálja kitölteni. Tehát még ha sikerült volna is választani egy lovat, azt elővigyázatosságból úgy megpakolja fegyverekkel, hogy szegény állat összeroskad alatta.

Így akkor hiába az érdekfeszítő történet, az erős alakítások, korhű kosztümök és díszletek: a film túl nagyot akar harapni, és ezért nem tud végig szerethető maradni. A jó narratív építkezés és az izgalmas karakterrajzok mintha külön egységekként működve egymás ellen dolgoznának, és egyikre sem jut elég idő ahhoz, hogy részletgazdagabbakká váljanak. Különösképpen érvényes ez a film kapkodóan sokrétű üzenetére: rengeteg ponton nyújt fogódzót az alkotás az értelmezési meg továbbgondolási folyamatokhoz, de épp azért nem tud újszerűt közölni, mert mindent épp hogy csak megpedz.